Oldal kiválasztása

(Nagymaros margójára)

Szombat, Nagymaros, ifjúsági találkozó, tanúságtétel, derű. Hadd osszak meg két momentumot, vagy ahogyan mi domonkosok mondanánk, „prédikációt”. A közelünkben telepedett le egy család, több kisgyermekkel, köztük egy 2-3 éves kisfiúval, nevezzük Petinek. A szentmisére várakozva melléjük ült egy anyuka, szintén a kb. 3 éves kisfiával, aki nagyon sírós volt és legszívesebben elbújt volna az egész világ elől. Peti elég hamar észrevette, és nekiindult, hogy megvigasztalja – odament hozzá, megsimogatta, beszélt hozzá – a válasz elfordulás, és anyu nyakába bújás volt. Peti nem adta fel, elszaladt, de nemsokára jött is vissza, kezében néhány szem kukorica kukival. Odanyújtott egyet a rejtőzködő kisfiúnak. Az kikapta a kezéből, és szó nélkül bemajszolta. Peti nekibátorodott. Az elkövetkező néhány percben többször elment munícióért, és minden alkalommal megosztotta, bár köszönetet nem kapott érte, csak elfordulást. Úgy osztotta meg a következő adagot is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és olyan örömmel, mintha a legjobb barátjával osztozna. Egy idő után Peti búcsúzkodni kezd, indulna a család, odamegy, még egy simi, integetés, nulla válasz. És amikor már azt hittem, elmentek, látom ám, hogy Peti fut visszafele, kezében még három kukorica kuki. Egyet megevett, egyet odaadott. Egy darabig tanácstalanul állt kezében a harmadik darabbal, majd határozottan kettétörte, felét odanyújtotta újdonsült barátjának, felét meg bekapta. És Petit látva, mintha Istent láttam volna ott állni: azt az Istent, aki nem méricskél, hanem nagylelkűen szeret, azzal az el nem fáradó szeretettel, mely folyamatosan próbálkozik nálunk, hogy észrevegyük őt, és megajándékozhasson bennünket önmagával – köszönetet sem várva, csak bőkezűen adva, mert ez a szeretet természete. Isten, aki arra tanít, hogy mi is így szeressünk.

A másik momentum a Gyerekmaros csatlakozása után volt a szentmise végén. Egy felszólításhoz kapcsolódik, melyet csak a gyerekek vettek magukra. Arról szólt a történet, hogy Ferenc pápa a napokban jelezte az őt köszöntőknek, hogy mennyire örülne, ha nem az ő nevét, hanem Jézusét skandálnák a találkozáskor. Mi lenne, ha most mi is Jézus nevét kiáltanánk, hogy meghallja a Szentatya is? – hangzott a felhívás. Az első próbálkozás bátortalan és vérszegény volt. A második egy fokkal jobb, a harmadiknak már eget-rengető ereje volt. De milyen érdekes, hogy csak a gyerekek kiabáltak… Egy-két fiatal vagy felnőtt, itt-ott, de csak nagyon halkan, mert hát milyen ciki dolog ez. Hát nem furcsa, hogy amint felnövünk, kialakul bennünk egy félszeg szégyenérzet, amikor az Isten megvallásáról van szó? Magam is éreztem, valami visszatart attól, hogy ténylegesen kiengedjem a hangom. Hogy elfeledkezzek magamról, újra gyerek legyek és megvalljam: milyen fantasztikusan jó dolog, hogy Jézus van, Jézus él, és hogy hozzá tartozhatok. A gyerekek nem szégyellték Jézus nevét kiáltani. Talán kétezer évvel ezelőtt, ha lettek volna gyerekek Pilátus udvarán, Barabás neve mellett ott dübörgött volna Jézusé.

Adja meg mindnyájunknak az Úr ezt a nem méricskélő, nagylelkű szeretetet, és az egyszerű, Istenre nyitott gyermeki szívet, az Isten gyermekeinek a szabadságát, mert hiszen valóban „ilyeneké a mennyek országa”.