Oldal kiválasztása

Az imádság alázatban kezdődik és életszentségben végződik

P1020198
A Nagyböjt arra hív minket, hogy hagyjunk fel hiteltelen, oktalan, értelmetlen, szeretetlen szokásainkkal és az igazi szeretet és igazság, Krisztus arca felé forduljunk. Mi lehet ennél örömtelibb?
Minden megtérés gyökere az alázat, amely egyben az imádság alapja is. Megtérés nélkül nincs igazi boldogság és alázat nélkül nincs igazi megtérés. Amikor igazán alázatos emberrel találkozunk, valamiképpen ráérzünk a benne rejlő örömre és békére. Az alázatos ember türelemmel viseli mások hibáit, mert tisztában van saját gyengeségeivel és tudja, hogy Isten mennyire szereti a másik embert.
„Az igazi szeretet elviseli mások hibáit. Nem mások gyengeségein kell megütközni, hanem épülni még a legkisebb erényükön is” (Lisieux-i Szent Teréz)
Az alázatos ember tisztában van saját hibáival, és imáiban Isten elé viszi azokat. Milyen gyakran fordul elő velünk, hogy gőgünket és haragunkat igazoltnak véljük pusztán azért, mert legméltóságosabb egonkat megsértették. Milyen könnyen vádolunk másokat hibáik, gyengeségeik miatt, anélkül, hogy belegondolnánk, mi mivel járultunk hozzá mindehhez. Sokszor nem is kérünk bocsánatot bántó viselkedésünkért, mondván, a másik hozta ki belőlem!
Pedig a rossz, a gyengeség, amit a „másik kihozott belőlem”, már rég ott volt,
csak túl vakok voltunk, hogy meglássuk. S végül pont úgy járunk el, mint az, aki ki akarja venni a szálkát embertársa szeméből, anélkül, hogy látná a sajátjában a gerendát. S ahelyett, hogy észrevennénk, elismernénk saját gyengeségünket, még a másik embert akarjuk kijavítani, de nem szeretettel és gyengédséggel, hanem gőgös haraggal.
Sokszor úgy képzeljük, Isten irgalma csak ránk vonatkozik, a másik emberrel szemben még Isten is jogosnak véli a mi haragunkat…. Micsoda téveszme…! Pedig a Szentírás is óva int ettől:
„Az ítélet irgalmatlanul lesújt arra, aki nem irgalmas” (Jak 2,13)
Az alázat tehát azzal kezdődik, hogy rendbe rakjuk a dolgokat: Isten az Isten, nem pedig mi magunk.
Intellektuális gőgünkben sokszor mások tetteit rosszindulatúan értelmezzük, ahelyett, hogy jóindulattal próbálnánk megérteni azokat.
Jézus arra hív minket, hogy magunkat alázzuk meg, ne másokat.
„Értsétek meg, kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert haragjában az ember nem azt teszi, ami Isten előtt igazságos. Ezért hagyjatok fel minden tisztátalansággal és burjánzó gonoszsággal, fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket. A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg. ” (Jak 1,19)
A Nagyböjt kiváló idő arra, hogy elhatározásainkat böjttel, imádsággal, a bűnbánat cselekedeteivel erősítsük meg.
Itt az idő, hogy tükörbe nézzünk és észrevegyük: nincs korona a fejünkön.
Korona csak Krisztus fején van, de ez a korona tövisekből készült. Ez a korona az örök élet Királyának koronája – nem a miénk. A mi feladatunk, hogy megkeressük a helyünket a teremtésben, a világban, a másokkal való kapcsolatokban és így váljunk az Ő országának polgáraivá.
A Nagyböjt igazi megtérésre hív, s ennek gyökere az alázat. Az alázat, amely megérteti velünk, hogy az Úr épp úgy szeret másokat, mint engem; hogy az engem idegesítő embertársam épp oly drága az Úr szemében, mint én, és a tény, hogy engem bosszant a másik ember, nem jelenti azt, hogy az Urat is bosszantja és majd az én kedvemért kevésbé fogja őt szeretni….
Isten nem azért teremtett minket, hogy haragos, nyomorult, keserű emberek legyünk. Életszentségre teremtett minket. Amikor a Nagyböjtben a Szentlélekben Krisztus és a Teremtő Atya arca felé fordulunk, az lehet fájdalmas, talán úgy érezzük, valamit el is veszítünk…
Talán úgy gondoljuk, jogosnak vélt haragunk, gőgünk elengedése kiszolgáltatottá, gyengévé, védtelenné tesz minket…
De gondoljunk arra, amit Krisztus mondott: „aki elveszíti értem életét, százannyit kap….

 

Az imádság az alázattal kezdődik és életszentségben végződik…