Oldal kiválasztása
800px-Reidersche_Tafel_c_400_AD
Krisztus mennybemenetele azon hittitkok (és ünnepek) közé tartozik, amelyeket a legkevésbé értünk és – talán éppen ezért – nem is igen tulajdonítunk neki jelentőséget.
Krisztus mennybemenetele, amely a megtestesülés, a szenvedés, a halál és a feltámadás egyetlen misztériumának szerves része, a lezárása, ugyanakkor a kezdete is valaminek. Jézus földi „tartózkodásának” vége, ugyanakkor a mi mennyei, örök életünk nyitánya.
A Megtestesülésnek három oka van:
  1. Isten Igazságának és az üdvösségre vonatkozó tervének kifejezése. Az Ige köztünk élt és hirdette, hogy Isten Országa nem csupán közel (Mk 3,2), hanem köztünk van (Lk 17,21). De ettől mi még itt rekedünk a földön.
  2. Éppen ezért halálával és feltámadásával Krisztus megszabadította a halál és a bűn rabságában lévő embereket. Önmagát ajánlotta fel tökéletes áldozatként, és halálából született nem csak a megváltás, de a szentségek is. Ám önmagában ez csupán a jelen, földi életünket teszi lelki értelemben gazdaggá. Mintha földi életünk, ez a földi valóság lenne a maradandó életterünk. Jézus halála utána maguk a tanítványok is így gondolták ezt. Erről tanúskodik a kérdés: „Most fogod helyreállítani Izrael országát?
  3. De Isten nem földi hajlékot készít nekünk. Jézus azért jött el, hogy az Atyához vezessen minket. A feltámadás után negyven nappal a mennybemenetellel megmutatja nekünk végső célunkat. A célt, amely nem földi, nem mulandó.
Jézus mennybemenetelének ünnepén ezt ünnepeljük: a megváltás teljességét, mert nem csak a bűnt és a halál markából szabadított meg minket Krisztus, hanem az örök életet is megnyitotta nekünk.

Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Kor 15,19).

A mi keresztény életünk is itt kezdődik: az utat, aki maga Krisztus, ismerjük. Tudjuk, hová vezet ez az út. A Mennyei Királyságba, az örök boldogságba, ahol Isten letöröl a szemünkről minden könnyet és ahol színről színre látjuk majd Őt.
Miben áll az odavezető út?
Hitben élni: Krisztus élete, tanítása felébreszti bennünk a mi saját igenünket. A hit hallásból ered, a Szentírás és a szentségek táplálják, és a szeretet teszi élővé.
Szeretetben élni: Az emberi élet legmélyebb értelme önmagunk odaajándékozása másoknak és Istennek, a Legfőbb Jónak, aki Krisztusban nekünk adta önmagát. És bár gyengék és esendők vagyunk, Krisztus szent vérében, és a szentségekben, különösen is az Eucharisztiában és a bűnbánat szentségében a kiengesztelődés soha ki nem apadó forrásához járulhatunk.
Reményben élni: Krisztus „felment” a mennybe. Nem egymaga, másokat hátra hagyva, hanem elsőként a halottak közül. Ennek a reménynek a bizonyosságában kell megélnünk hitünket és Istennel való kapcsolatunkat, ebben a reményben kell imádkozunk.

A mennybemenetel ünnepének ez a célja: hogy emlékeztessen minket Isten ajándékaira és arra, amire meghívott minket: a Vele való boldog, örök életre.

Ha csak erre az életre rendezkedünk be, ha keresztény életünket csupán egy világias, földi mértékkel kiszabott erkölcsi rendszerre korlátozzuk, ha Isten ajándékait, a kegyelmet, a szentségeket, a hitet elvilágiasítjuk, akkor minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.
Úton vagyunk. A mennyei Jeruzsálem, igazi és egyetlen otthonunk felé tartunk.

Az a földi világ, amelyben élünk és amely minden erejét abba fekteti, hogy egy földi paradicsomot hozzon létre, harsogóan tanúskodik arról a reménytelenségről, amely abból fakad, hogy önmagát teszi meg saját középpontjának és végső céljának.

Krisztus ma a mennybe ment. Tartsunk vele, és az odavezető úton ne elégedjünk meg kevesebbel, mint Vele magával.

Mert ha csak ebben a földi világban reménykedünk, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.