Oldal kiválasztása

33691177_1843680095676493_1175936623733374976_n

„Meghatódva látom, hogy manapság szerte az Egyházban egyre inkább felébred az Oltáriszentség imádásnak öröme és annak gyümölcsei sem maradnak el. A liturgia reformja alatt gyakran úgy tekintettek a szentmisére és a szentségimádásra, mint egymással ellentétes dolgokra, amint azt az egyik leggyakoribb ellenvetés is mondja: az eucharisztikus kenyeret nem azért kaptuk, hogy szemléljük, hanem hogy megegyük. Az Egyház imatapasztalatában azóta már világossá vált, hogy egy ilyen szembeállításnak semmi értelme nincsen”. (XVI. Benedek, A Kúriához intézett karácsonyi üdvözletéből, 2005, dec. 22.)
Az Oltáriszentség, vagyis Úrnapja ünnepe hivatalos kihirdetése ellen tiltakozók már a 13. században is szembeállították egymással a szentmisét és a megszentelt Ostya tiszteletét, arra hivatkozva, hogy a szentmise önmagában is elegendő, a szentségimádás pedig egyenesen felesleges. Ahhoz, hogy egy ilyen tévedésre megfelelő választ adjunk, előbb meg kell néznünk, milyen összefüggés áll fenn egyrészt a valóságos jelenlét és a (szentmise)áldozat között, másrészt, a valóságos jelenlét és a szentáldozás (communio) között.

Jelenlét és áldozat

Az eucharisztikus jelenlét helyes tiszteletéhez elengedhetetlenül szükséges látnunk a szentmisével való kapcsolatát. Krisztus az oltáron csak a felajánlás cselekményében válik jelenvalóvá, amelynek során és ahol a pap cselekménye által Krisztus keresztáldozata megújul.

 

A szentmisében az átváltoztatás egyedülálló és egymástól elválaszthatatlan módon egyszerre Krisztus keresztáldozatának megújítása és a valóságos jelenlét ajándéka.

Ám amint azt J. Galot mondta, itt jóval többről van szó: Krisztus valóságos jelenléte a szentmise után is megmarad a megszentel színekben, és ez a jelenlét továbbra is elválaszthatatlan a felajánlástól és a keresztáldozattól: „a valóságos jelenlét – mintegy az áldozati adomány elfogyasztásának gyümölcseként – továbbra is megmarad”. A Zsidókhoz írt levél egy részlete segíthet minket ennek megértésében. Ez a részlet ugyanis úgy mutatja be Krisztus papi funkcióját, mint „az eljövendő javak főpapját, aki „vérével örök megváltást szerzett nekünk” (Zsid 9,11-12). A keresztáldozatban „Krisztus egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye” (Zsid 9,28), s „magába a mennybe lépett be, hogy most az Isten színe előtt közben járjon értünk” (Zsid 9, 24), amint egykor (a zsidó istentiszteletben) a főpap lépett be a szentélybe az áldozati vérrel.

 

Krisztus immár a mennyben gyakorolja főpapi hivatalát. Egyrészt tehát látjuk a felajánlás immár végleges, „egyszer és mindenkorra” befejezett cselekményét, illetve azt, hogy Krisztus „egyszer és mindenkorra” belép a mennyei szentélybe. Ugyanakkor látjuk, mintegy ezek következményeként, Krisztus állandó, mindig „történő” jelenlétét az Atya előtt, s úgy van előtte mint pap és áldozat, áldozat, amely a múltban történt, de amelynek gyümölcseiből az Ő folyamatos közbenjárása révén most is részesülhetünk: a Kálvária áldozatának hatása átnyúlik az örökkévalóságba. Hasonlóképpen, az eucharisztikus áldozat az átlényegülés pillanatában valósul meg. Ebben a felajánlásban Krisztus áldozatként teszi magát jelenvalóvá. Ám amint a szentmise cselekménye után is jelen van, akkor papi és áldozati minőségében van jelen az Atya előtt, hogy közben járjon értünk emberekért, és kiárassza ránk keresztáldozatának gyümölcseit.

A szentmise keresztáldozatának bemutatása után az Úr eucharisztikus jelenléte a tabernákulumban éppen ezért a feltámadt Krisztus jelenlétének szentségi jele, Krisztusé, aki a mennyben közben jár értünk az Atyánál.

A tabernákulumban való jelenlét ilyen értelemben a szentmiséből következik, a szentmise liturgikus cselekményének eredménye, amelynek hatékonysága (gyümölcse) továbbra is fennmarad. Az eucharisztikus jelenlét tehát nemhogy nem esik kívül a liturgián, hanem éppenséggel annak titokzatos csúcsát képezi, épp úgy, amint Krisztus dicsőséges, mennyei jelenléte a Megváltás misztériumának a csúcsát jelenti. Krisztus, főpapi méltóságában, itt a földön, ahol köztünk maradt, folyamatosan bemutatja Atyjának az eucharisztikus áldozatot, épp úgy, amint a mennyben örökkétartóan mutatja be neki a Golgota keresztáldozatát.
Éppen ezért ahelyett, hogy szétválasztanánk a szentmisét és az eucharisztikus jelenlét iránti tiszteletet, mintha azok kizárnák egymást, sokkal inkább arra vagyunk meghívva, hogy belépjünk ennek az „engesztelő áldozatnak” a szemlélésébe, amely a szentmise, s ezzel együtt szemléljük a Fiún szüntelen, közbenjáró jelenlétét az Oltáriszentségben.

Jelenlét és szentáldozás

Amennyiben az áldozat és a jelenlét elválaszthatatlanok, akkor a valóságos jelenlétet és a szentáldozást még kevésbé állíthatjuk egymással szembe.
A XVI. Benedek pápa által említett ellenvetés, miszerint „az eucharisztikus kenyeret nem azért kaptuk, hogy szemléljük, hanem hogy megegyük” egyáltalán nem újdonság, de mindig aktuális.
Világos, hogy amikor Jézus „Nagycsütörtökön” azt mondta az apostoloknak, hogy „vegyétek és egyétek”, „vegyétek és igyátok”, azt akarta, hogy az eucharisztia valóban (szent) „lakoma” legyen. Aquinói Szent Tamás ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy „minden olyan hatás, amelyet a fizikai táplálék és ital okoz a fizikai életben, mint pl. életben tartás, növekedés, gyógyulás, élvezetek, mindez megvan és megadatik a lelki élet vonatkozásában az Oltáriszentség vételekor is”. Az élet, amelyet Krisztus közöl velünk, ad nekünk, nem más, mint az Ő életében való részesülés: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56): ez tehát nem más, mint személyek közössége, amely a szentáldozásban valósul meg.
Amint J. Galot atya megjegyzi: „világos, hogy egy ilyen kapcsolatnak olyan sokáig kell tartania, amilyen sokáig csak lehetséges. A hálaadás belső szavai itt nem elegendők: ennek a (Krisztus s a lélek közötti) találkozásnak egész nap kell tartania vagy megújulnia”. Krisztus jelenléte a tabernákulumban lehetővé teszi, elősegíti számunkra ennek a kapcsolatnak a megújítását. S a lelki áldozásnak pontosan ez az értelme, amint arra II. János Pál pápa emlékeztetett az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában: „Ezért nagyon jó állandóan feléleszteni a lélekben az Eucharisztia iránti vágyat. Ebből született a „lelki áldozás” gyakorlata, mely századok óta közismert az Egyházban, és a lelkiélet szent mesterei ajánlják.
Így, bár az eucharisztikus lakoma feltételezi Krisztus testének jelenlétét, a valóságos jelenlét nem függ a szentáldozástól.
Amint XVI. Benedek pápa mondta: „Az eucharisztiában nem akármit veszünk magunkhoz. Az eucharisztia személyek találkozása és egyesülése: ugyanis az, aki ebben a szentségben eljön hogy találkozzon velünk és aki vágyik eggyé válni velünk, az nem más, mint maga Isten Fia.

 

Egy ilyen egyesülés csak és kizárólag az imádás formájában valósulhat meg.

Az eucharisztia vétele nem más, mint annak imádása, akit „magunkhoz veszünk” a szent ostyában. Csak és kizárólag így válhatunk eggyé Vele. Éppen ezért a szentségimádás kialakulása, illetve annak a középkorban kialakult formája egyenes követkeménye magának az eucharisztia misztériumának: csak az imádásban valósulhat meg Krisztus mély és tényleges befogadása a szívünkbe. És pontosan ebben az Úrral való személyes és érett találkozásban születik meg az a társadalmi küldetés, amelyet az eucharisztia magába foglal, és amely képes ledönteni nem csak az Úr és köztünk lévő korlátokat, hanem azokat a korlátokat is, amelyek minket egymástól elválasztanak.
Az Oltáriszentségben valóságosan jelenlévő Krisztus tisztelete tehát most „Úrnapján”, vagyis Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepén, tovább kell, hogy erősítse hálánkat a szentmise keresztáldozata iránt, s egyben növelnie kell bennünk a vágyat, hogy magának Istennek az életét éljük, Isten életét, amely a célja s egyben gyümölcse az eucharisztikus szentáldozásnak és közösségnek.

„Ó Szent Vendégség, melyben Krisztus vesszük magunkhoz, megújítjuk szenvedésének emlékét, lelkünk eltelik kegyelemmel és a jövendő dicsőség zálogát nyerjük. Alleluja

Aquinói Szent Tamás, Úrnapi zsolozsma

Köszönet Arnaud Evrat (fssp) atyának, az írás szerzőjének, a fordítás engedélyezéséért. Forrás: http://www.fssp.ch/fr/objet/2019-06%20Introibo%20136.pdf