Oldal kiválasztása

P1020636

A szív az élet középpontja. Nélküle lehetetlen az emberi élet: minden egyes pillanatban, minden egyes dobbanásával biztosítja számunkra az életet. A Szentírásban pedig a szív maga az emberi személyt, az ember legszemélyesebb valóságát. A szív az ember középpontja.
Jézus Szívének ünnepe pontosan erre mutat rá: Jézus egész létének középpontja a szíve, amelyben Isten minden misztériuma rejtőzik, Istené, aki emberré lett értünk. Sőt, amint Ratzinger bíboros mondta: „A Megfeszített Krisztus átszúrt szívében magának Istennek a szíve nyílt meg: ebben a szívben láthatjuk meg, ki Isten valójában és milyen Ő valójában”.

 

Jézus átszúrt szívében maga Isten csupaszította le a szívét.

Jézus az evangéliumban is beszél saját szívéről: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok ás alázatos szívű” (Mt 11,28-30).
A mai evangéliumban (Lk 15, 3-7) szintén megláthatjuk Isten szívét. Istenét, akinek szeretete vágyakozik az eltévedt bárányok, a bűnösök után, hogy szeretetétől átalakulva bűnösökből szerető szívű bűnbánókká legyenek. Jézus ezért jött el: hogy igazi szabadságra hívjon minket („az igazság szabaddá tesz titeket”), hogy hirdesse nekünk, „elérkezett az Isten Országa”, s hogy meggyógyítsa a betegeket és megtört szívűeket.
Ez a szeretet Jézus halálában és feltámadásában érte el teljességét.
A kereszten átszúrt szívéből élő víz forrásai fakadtak. S ez ennek a mai ünnepnek az az egyik igazsága: Jézusban Isten közel jött hozzánk, egy lett közülünk, sőt,

 

„emberi szívével szeretett minket”.

Jézus emberi szíve az isteni szeretet jele és szimbóluma, annak a Szívnek, amely életét adta értünk, s amely képes sebzett szívünket meggyógyítani és amely egyedül képes valóban beteljesíteni az ember legmélyebb vágyait.
Jézus a szívét adta értünk, és a kereszten megnyitott szíve, az abból fakadó élő víz arra hív minket, hogy tanuljuk meg meghallani a Szív hangját, amely felette áll minden emberi beszédnek, hangnak, zajnak;

 

a Szívét, amely csak egyetlen nyelven, a szeretet nyelvén beszél.

S ez a szív sosem szűnt meg véglegesen dobogni. Jézus harmadnapon feltámadt, felment a mennybe és átszúrt, de immár megdicsőült szívvel ott ül az Atya jobbján.

 

Jézus ott van az Atyánál és megdicsőült valóságában is mintegy szüntelenül bemutatja Atyjának sebeit: szegekkel átütött kezeit és lábait, átszúrt oldalát és szívét.

Ez az Ő örök közbenjárása értünk, s ezért mondja a Zsidókhoz írt levél: „Ezért mindörökre üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak az Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk” (Zsid 7,25). „Sőt, még dicsekszünk is Istenben Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a kiengesztelődést”. Hallgassunk erre a Szívre, és halljuk meg, amint beszél hozzánk és közbenjár értünk az Atyánál.
Jézus szívét tisztelni azt jelenti, hogy jelenlétébe helyezkedünk, imádjuk őt, amint arra XII. Piusz pápa is buzdított minket (Haurietis aquas, 1956).

 

Jézus Szívét tisztelni azt jelenti, hogy visszatérünk ahhoz a forráshoz, amelyből kiáradt ránk Isten szeretete.

És mivel mi emberek könnyen elfelejtjük ezt a nagy és üdvözítő igazságot, Isten időről-időre támaszt embereket (mint például Alacoque Szent Margitot, akire rábízta Szentséges Szíve tiszteletének ügyét), akiken keresztül emlékeztet minket életünk igazi forrására, értelmére és céljára: Isten irántunk valós szeretetére, amely Jézus átszúrt szívében tárult fel előttünk és amely szüntelenül jelen van számunkra a szentségekben, különösen is az eucharisztiában és a bűnbánat szentségében.

 

A szentségek, s különösképpen is az eucharisztia ugyanis Jézus Szentséges Szívének ajándékai, s ennek a Szívek a jelenlétében az egyetlen méltó magatartás az imádás és a hálaadás.