Oldal kiválasztása
800px-Anfechtung_durch_Hoffart_(Schneider_Ausgabe_XII)
(Írta Columba Thomas OP. A magyar fordítást engedélyezte: Bernard Knapke OP)
Az Ars moriendiA meghalás művészete a középkor egyik elképesztően népszerű és befolyásos szövege volt, amelynek célja, hogy felkészítse a híveket a haláltusára és a halálra. A téma a Konstanzi zsinat hatására jelent meg valamikor 1414–1418 között, és bár szerzője ismeretlen, egyes szakemberek úgy vélik, hogy a szerzője egy domonkos testvér volt.
Nem meglepő, hogy abban az időben az Egyház a halállal kapcsolatos témákra koncentrált: a középkori Egyház egyik legfontosabb lelkipásztori tevékenysége a híveknek a halálra való felkészítése volt. Ez magába foglalta többek között a kárhozattól való megmentést, valamint a tisztítótűzben „eltöltött idő” lerövidítését. Ha azt hisszük, hogy mindez csupán a bubópestis járványszerű megjelenésének tulajdonítható, akkor igencsak leegyszerűsítjük a dolgokat:

a halál témája ugyanis alapvetően hozzátartozott a középkori lelkiséghez, amely abból fakadt, hogy virágzott a halál utáni életbe és a szentségek megváltó erejébe vetett őszinte és mély hit.

Éppen ezért a papok és a szentségek igen fontos szerepet töltöttek be a halált megelőző pillanatokban. Viszont a bubópestis a papságot is sújtotta, akiknek pedig az lett volna a dolguk, hogy a haldoklókat ellássák szentségekkel. Éppen ezért erősödött meg az igény más jellegű kísérésre, vezetésre és így született meg az Ars Moriendi, egy alapmű, amely a halálos ágy körüli lelkipásztori teendőket foglalta össze, amely nem csak a haldoklót segítette, de azokat is, akik szerettük eltávozására készültek.
Bár azóta sok évszázad telt el, néhány modern bioetikus a kortárs, halálról és haldoklásról szóló vitákhoz ihletet merített a középkori Ars Moriendi-ből. Megfigyelték, hogy az élet végéhez érkezett pácienseket szinte elárasztja az egészségügyi ellátás sokféle, rájuk nehezedő tevékenysége, és egyszerűen nincs lehetőségük megfelelően felkészülni a halálra.

A modern Ars Moriendi célja tehát az lenne, hogy a jelenlegi, túlzott egészségügyi és jólléti ellátást, valamint a technikailag, mesterségesen irányított haldoklást és halált kiegészítve segítsen felkészülni a jó halálra.

Bár a bioetikusok általában olyan inspirációt kerestek ezekben a középkori szövegekben, amely megfelel a vallásos és világi hitrendszerek széles skálájának, nagyon fontos, hogy az ezekben az írásokban kifejeződő vallásos szándékot és lelkületet megőrizzük. Sőt, ezeknek a középkori szövegeknek az üzenete fontos segítséget nyújthat a kortárs, életvégi helyzetekkel foglalkozó lelkipásztori feladatokhoz.
Elég egy gyors pillantást vetni a középkori Ars Moriendi-re, hogy felfigyeljünk néhány fontos szempontra. Amint azt a szöveg is hangsúlyozza, a haldoklók többnyire olyan kísértésekkel kerülnek szembe, amelyek az üdvösségüket fenyegetik, beleértve a hit elleni kísértést, vagy az üdvösséggel kapcsolatos reménytelenséget, kétségbeesést, vagy éppen a büszkeséget, amely önelégültséghez vezet. Fontos, hogy miközben átélik ezeket a kísértéseket, ezek az emberek tudatosítsák magukban, mennyire fontos, hogy Krisztusba vetett hitben és az Egyházzal való egységben haljanak meg, ez ugyanis szükséges az üdvösséghez, amely nem más, mint az igazi boldogság. Mindez pedig feltételezi a szentségekben való rendszeres részesülést, a gyakori hitvallást, önvizsgálatot és imádságot.
A szentségek természetesen első helyet foglalnak el az üdvösség felé vezető úton. Ugyanakkor az ember képes ellenállni a szentségekben neki felkínált kegyelemnek, éppen ezért nagyon fontos a többi hitgyakorlat is, amelyek segítenek minket a szentségek gyümölcsöző vételében. Természetesen fontos, hogy a haldoklót vigasztaljuk és bátorítsuk, hogy Krisztus üdvözítő fényében állva magától a haláltól nincs mit félni, mégis jó, ha óva intjük őket az önelégültségtől, amely esetleg elválaszthatja őket Istentől.
Ez a néhány, a középkori Ars Moriendi-ból vett szempont lehet a kulcs ahhoz, hogy visszaszerezzük a meghalás művészetét a 21. század számára.
Aggodalomra ad okot ugyanis, hogy a manapság a tipikus katolikus hozzáállás szerint, ha a halálunk előtt részesülünk a szentségekben, az önmagában elég az üdvösséghez, miközben igen kevés szó esik a rendszeres önvizsgálatról, a hit megvallásáról és az isteni szeretet elleni kísértésekről.

Ehelyett a hangsúly a haldoklónak és szeretteinek nyújtott vigaszon van, amelynek célja nem feltétlenül a növekvő halálfélelem vagy az üdvösség útjában álló akadályok leküzdése, hanem sokkal inkább a társadalmi érzékenység kielégítése.

Ezeket látva úgy tűnik, valóban nagy szükségünk van egy modern kori Ars Moriendi-re. A középkori szöveg világosan rámutat, hogy a halál után következő ítélet, valamint a lélek üdvösségébe vetett remény valóságának minden más tevékenység, beleértve az egészségügyi ellátás összetett tevékenységeit, megelőzően, az első helyen kell állnia.