Oldal kiválasztása

Brooklyn_Museum_-_Jesus_Tempted_in_the_Wilderness_(Jésus_tenté_dans_le_désert)_-_James_Tissot_-_overall

A II. vatikáni zsinat fémjelezte megújulás nagyrészt a katolikus hagyomány mélységének és sokszínűségének felszabadító újrafelfedezéséből született. Paradox módon azonban a zsinatot követő reformok sokszor a „hagyomány” elvetésének ostoba szellemében jöttek létre, mintha az csupán a múlt elhalt maradványa lenne. Azzal, hogy a múltat meddőnek és elnyomónak nyilvánítva elvetettük, a mély és életadó dolgok közül is sokat elveszettünk. Ennek az eljárásnak egyik legsajnálatosabb vesztesége az ősi egyházi böjt és önmegtartóztatás eltörlése volt.
A rituális étkezési szabályok betartása – böjt és hústól való tartózkodás nagyböjtben, a hústól és húsos ételektől való tartózkodás minden pénteken, valamint az áldozás előtt éjféltől megtartott szentségi böjt – a zsinat előtt éppen olyan meghatározó vonása volt a katolikus vallásnak, mint a disznóhústól való tartózkodás a judaizmusnak. A pénteki böjt különösen is a katolikus identitás központi tényezőjeként egyesítette a „jó” és a „rossz” katolikusokat egyetlen, beszédes önmegtartóztatásban. Ez a katolikusság egyetemesen elismert kifejezése volt, amelynek semmi köze sem volt a papokhoz és a tekintélyhez.
Ahelyett azonban, hogy erre az egyik legnagyobb erőforrásként tekintettek volna, gyakran éppen a pénteki böjt elleni érvként használták fel. Rossz vagy rosszul értesült katolikusok – akikről úgy tartották, hogy elisszák a fizetésüket vagy verik a feleségüket, miközben péntekenként szigorúan csak halat fogyasztanak – állítólag csak a puszta külsőségekhez ragaszkodtak, közben pedig megfeledkeztek a „valódi” kereszténység lényegéről. Ezért spirituálisabb vallásosságra volt szükség, amely nem kínált efféle mankót a puszta gyakorlat számára.

A böjtölés ezért nevetséges módon ma évi két napra korlátozódik, a kötelező pénteki böjtöt pedig enyhe és teljes mértékben egyénileg vállalható penitencia végzése váltotta fel – erről a kötelezettségről egyébként a legtöbb katolikus semmit sem tud. Ami korábban közös személyiségjegy volt, egyéni lehetőséggé silányult.

Miért történt mindez? Bizonyára nem azért, mert a böjt valami mellékes dolog volt a katolikusságban, a hagyomány lényegtelen, mellékes aspektusa, amelyet ideje volt eltüntetni. A böjt már az izraelita vallásnak is fontos része volt, amikor pedig Krisztus kiállt tanítványai mellett, amiért nem böjtöltek az ő életében, kimondottan azzal érvelt, hogy majd a halála után böjtölni fognak. A keresztények legalább az első század végétől megtartották a péntekeket, később pedig a böjt negyven napját, emlékezésül Krisztus szenvedésére. A katolikus vallás szívében másfél évezreden át dialektikus időfelosztás működött, ritmikus mozgás a böjt és az ünnep, a nagyböjt és a húsvét, a lemondás és a jóváhagyás pólusai között.

 

A katolikusok a világ legtöbb nagy vallási hagyományával osztoztak ezen a ritmuson, amiből arra következtethetünk, hogy a böjtben van valami igen lényeges nemcsak a katolikus keresztények sajátos identitása szempontjából, hanem bármely vallásos ember számára is. 1967 óta azonban az, ami azelőtt valóban közösségi önmegtartóztatás volt, amely Krisztus szenvedésére, saját lelki szegénységünkre és még konkrétabban az egész emberi nem anyagi szegénységére emlékeztetett minket, és arra, mit jelent éhezni, újabb egyéni fogyasztói választási lehetőséggé vált, akár egy diéta. Bár szavainkkal továbbra is megadjuk a liturgikus tiszteletet a régi gyakorlatnak, és formálisan most is megtartjuk a nagyböjtöt, a gyakorlatban az összes időnk „évközi idővé” vált, és ebben semmi sem különbözteti meg a katolikusokat a többiektől.

 

A vallási közösségek mégis az efféle közös szabálykövetések megkülönböztető jelével erősítik meg identitásukat. Izrael hosszú, nemes zarándoklata számtalan kultúrán és koron át, templom nélkül, papság nélkül, legalább részben étkezési szabályaik egyesítő és támogató hatásának köszönhetően volt lehetséges. A zsidók amiatt tudták magukról, hogy kik ők, amit ettek és amitől tartózkodtak. A keresztény böjt és önmegtartóztatás természetesen nem a tiszta és a tisztátalan húsok közti rituális különbségtételből alakult ki, de éppen olyan mély teológiai meggyőződésben gyökerezett, mint a régebbi rendelkezések. Elhanyagolása ezért nem csupán az áhítatos szokásokban való változás jele volt, hanem a hagyomány vonalának radikális megszakadását és a teológiai gondolkodásban beállt jelentős eltolódást jelentette.

 

A hagyomány e régi elemének elhanyagolása olyan teológiai és gyakorlati eltolódást jelentett, amely nem pusztán teológiai hangsúly kérdése volt, és több annál a problémánál is, hogy vajon a böjt és más aszketikus gyakorlatok jót tesznek-e a jellemnek. Az egyház prófétai hitelessége, a szegényekkel való sorsközösség állítása is veszélybe került. Ebből a szemszögből nézve a kötelezően, rendszeresen, rutin-szerűen és közösségileg gyakorolt böjttel és önmegtartóztatással az egyház elismerte, hogy a sorsközösség a szegényekkel, az éhezőkkel és azokkal, akik szükséget szenvednek Isten előtt, mivel az emberek előtt is szükséget szenvednek, nem választási lehetőség a katolikusok számára, hanem megváltottságuk elengedhetetlen és döntő jele, mely a maga módján éppen olyan lényeges, mint a misére járás. Az egyház mindig is összekapcsolta a személyes aszkézist és az életszentségre törekvést az irgalmasság és az igazságosság követelésével a szegények felé; az ima, a böjt és az alamizsnaadás nagyböjti hármasa pedig alapvető szerkezeti elem volt. Azzal, hogy a böjt és az önmegtartóztatás választás kérdése lett, az egyház az egyik legbeszédesebb prófétai jelét játszotta el. Ég és föld a különbség egy egyéni áhítat-gesztus, a rendkívüli módon jámbor emberek aktusa és a teljes közösség prófétai tanúsága között – mely tényleges, hétről hétre megismételt tanúságtétel arról, hogy kereszténynek lenni annyit jelent, mint sorsközösséget vállalni a szükséget szenvedőkkel.
Az angol püspökök 1967-ben kiadott instrukciójában, melyben eltörölték a kötelező pénteki böjtöt, a legmegdöbbentőbb az volt, hogy meg sem próbálták elmagyarázni a hagyományos gyakorlat erejét és jelentőségét. Az amerikai püspökök ennél sokkal jobb megoldást találtak: amellett, hogy szabadon választhatóvá tették a böjtvállalást, erőteljes és megértő módon tárgyalták végig a régi gyakorlat vallási okait, és arra bátorították az amerikai katolikusokat, hogy folytassák tovább ezt a gyakorlatot, mintegy a Krisztus szenvedésével vállalt sorsközösség és az iránta való hála gesztusaként, a keresztény múlt iránti hűség szellemében, és hogy „könnyebb legyen a világ szellemétől való üdvös és szükséges elkülönülésük”. Az angol püspökök ezzel szöges ellentétben az ételmegvonás körüli kellemetlenségeket és nehézségeket sorolták fel. A legtöbb ember – hívták fel a figyelmet – a munkahelyén, egy menzán fogyasztja el a napi legfőbb étkét; a társasági események gyakran péntekre szervezik, ezért a böjt nehéz helyzetbe hozta a katolikusokat. Ahogy a püspökök megfogalmazták: „Bár gyakran lehetőség van más menüt választani, megkérdőjelezhető, hogy vegyes társadalmunkban ajánlatos-e egy katolikusnak különcködnie ebben a dologban. A nemkatolikusok tudják és elfogadják, hogy nem eszünk húst péntekenként, azt azonban gyakran nem értik meg, miért, és emiatt furcsának tartanak minket.”

 

Ez a megközelítés éppen a lényeget nem veszi figyelembe. A szimbolikus gesztusok észszerűsége pontosan abban rejlik, hogy megtörjék és megzavarják a világ rendjét. Tanúságtevő erejük – nemcsak mások felé, hanem önmagunk felé is – éppen különcségükből származik. Az efféle szabályok eltörlése egyenesen a hagyomány szívére, hitvilágunk megkülönböztető nyelvezetére sújt le. A katolikus értékek nem tarthatóak fenn sajátos szimbolikus kifejeződésük nélkül. A lelki szükségletek testi szükségletekben nyilvánulnak meg. Az emberek csak akkor ismerhetik meg a hit alapjául szolgáló alapvető rászorulást, ha tapasztalják együttérzésünket azokkal, akik azért böjtölnek, mert nincs mit enniük.
Ezeket az érveket az angol püspökök azonban nem hangsúlyozták, de még csak fel sem kutatták. Az éhezők szenvedésében nem láttak okot a közösségi böjtre, mint a szolidaritás gesztusára, és nem ismerték fel az igazságosságra és szeretetre való hívást, hanem inkább minden efféle gesztus ürességét fedezték fel benne. Ahogy írják, sok katolikus „feltette magának a kérdést, hogy vajon elég erős önmegtagadás-e hús nélkül étkezni péntekenként. Egyeseknek ez egyáltalán nem jelent önmegtagadást. Eközben Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában sok katolikus nemcsak péntekenként, hanem mindennap húsmentesen étkezik. Milliók éheznek vagy szenvednek alultápláltságban. A püspökök ezért úgy döntöttek, a legjobban úgy vihetjük véghez az Úr parancsát, ha ki-ki megtalálja a pénteki önmegtagadás számára legalkalmasabb módját.”

 

A böjt és az önmegtagadás elhagyása csak egy tünete volt annak, ahogy a katolikusok szimbólumokkal teli életének megkülönböztető jegyei széles körben leértékelődtek, vagy teljesen eltűntek. A kötelező ünnepnapok a legközelebb eső vasárnapra tolódtak, hogy elkerülhetővé váljanak a kellemetlenségek, és ne kelljen megszakítanunk világi életvitelünket. A vasárnapi szentmise meghallgatható szombat este, hogy egy egész nap szabaddá váljon munkára, autómosásra, vagy hogy pogány barátainkhoz hasonlóan egész délelőtt újságot olvashassunk az ágyban. Újra és újra előjön a téma, hogy a húsvétot és a pünkösdöt fix dátumon kellene ünnepelni, mintegy a szimbolikus megkülönböztetések minimalizálása és a világi kényelem kiszolgálása érdekében, ami bármely vallási hagyomány számára a rituális öngyilkosság lassú formájával lenne egyenlő.

 

A hagyománynak ez az aspektusa ugyanis – az egyház istentiszteletének és rituális életének ősi mintáiban megőrzött szimbolikus jegyek dimenziója –legalább annyira központi része a katolikus identitásnak, mint az a számos tanítóhivatali álláspont, amely miatt sokat aggódnak azok, akik a hagyományt elsősorban tekintélyelvű tanításként fogják fel. A Zsinat utáni két nemzedéknek a szimbolikus gesztusok és a szimbolikus jelrendszer értéke és értelme iránti tömeges érzéketlenné válása igazából nem lett volna lehetséges, ha a katolikusok már korábban nem tolták volna rá a felelősséget mindezekért a Tanítóhivatalnak nevezett absztrakcióra, felmentve magukat saját szimbólumaik és hagyományos vallásgyakorlatuk értékének megértése és továbbadása alól. Másképp hogy engedhették volna meg, hogy lelkipásztoraik elutasítsák és eltöröljék ezeket az ősi hagyományokat a kényelem és a különcség kerülése nevében?
Az, hogy a hagyomány tekintélyelvek alapján lényegében hittételek összességévé szűkült, amelyeket el kell hinni és fentről kapott parancsokká, amelyeknek engedelmeskedni kell, döntő tényezőnek bizonyult a hétköznapi katolikusok, klerikusok és laikusok érzéketlenné válásában az örökölt szabályok szépsége és önálló értéke iránt – amelyek fölött semmiféle tekintély sem gyakorolhat abszolút irányítást. Az ortodox és bizánci rítusú katolikus felekezetek sokkal kevésbé gondolkodnak tekintélyelvűen, mint a római katolikusok, hagyományos imaéletük és gyakorlataik gazdagsága iránti érzékük sokkal elterjedtebb és élőbb, és sokkal jobban tudatában vannak annak, hogy a keresztény múlttal való folytonosságot biztosító szimbólumok, amelyek a jövőre nézve is utat mutatnak, a hívő nép kezében vannak.
Napjainkra széles körben elterjedt a felismerés, hogy a zsinatot követő években talán túl sok dolgot dobtunk félre hanyagul – a jelenlegi pápaság utóbbi éveiben ez szinte hivatalos nézetté vált – és alkalmanként hozzájárult ahhoz, hogy egyes, az „igazi katolikusság” helyreállítására törekvő, olykor ijesztő programok vegyék kezdetüket; olyan programok, amelyekben a tekintély szigorú, fentről jövő gyakorlása is komolyan beárnyékol mindent. Ezek a kezdeményezések legalább olyan rosszak, mint az a betegség, amelynek gyógymódját keresik. Erre nincs gyors megoldás: a hagyomány nem építhető újra jól megtervezett programmal vagy Rómából érkező utasításokkal. Közös múltunkat csak közös erőfeszítéssel tárhatjuk fel, az újranevelés és újrafelfedezés fájdalmas és szüntelen folyamatában, amely onnan kezdődik, ahol vagyunk, nem onnan, ahol szívünk szerint lennénk. Az Egyház nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy állandóan csak a külső dolgokra reagáljon, még akkor sem, ha az a kényelmesebb és biztonságosabbnak tűnő megoldás. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a 21. század szükségei és lehetőségei felé haladva nem kellene előhívnunk saját hagyományunk egyes mélyebb forrásait, és megpróbálnunk újra felfedezni benne azt a támaszt, amely őseinket is segítette az evangélium szerinti életben. Sokkal rosszabb is lehetne a megoldás, mint hogy ismét böjtre és önmegtartóztatásra adjuk magunkat.

Írta: Eamon Duffy ©

Forrás: https://www.firstthings.com/article/2005/03/to-fast-again (Lauren Wilson Geist – First Thing engedélyével)
Eamon Duffy az angolszász nyelvterület egyik legkiválóbb katolikus egyháztörténésze, a kereszténység történetének emeritus professzora a Cambridge-i Egyetemen, a Magdalene College tagja és volt elnöke. Ez az esszé először a Tablet folyóirat 2004. január 31-i számában jelent meg. Az írás megjelenése óta az angol katolikus püspöki kar 2011-ben újra bevezette az év minden péntekére kiterjedő hústól való megtartóztatást az Egyesült Királyság katolikus egyházmegyéiben.