Oldal kiválasztása

“Timothy Radcliffe, rendünk korábbi generálisa több domonkos nővérrel és testvérrel együtt januárban Irakba látogatott. Alább olvasható beszámolójuk arról, hogy mi is ott a helyzet, hogyan élnek azok a keresztények, akik tavaly nyár óta földönfutók lettek az IS előrenyomulása miatt. Részletes beszámoló, amely sok mindenre választ ad. Köszönjük a fordítást Bartha Angéla szociális testvérnek!”

Brian Pierce OP és Timothy Radcliffe OP beszámolója

Iraki nővéreink és testvéreink

A Francia Provincia Arab Vikariátusának vikáriusa, Amir Jaje OP meghívására január 8-16-ig Irakba látogattunk. Nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy mennyire felszínesek az ismereteink erről a komplex és gyönyörű országról és annak szenvedéséről, mégis szeretnénk megosztani az ott tapasztalt élményeket, és azt a reményt, amelyet testvéreink és nővéreink életben tartanak, és az arra vonatkozó ötleteket, hogy mit tehetünk támogatásuk érdekében. Az esetleges pontatlanságokért elnézést kérünk.

Testvéreink és nővéreink a világ egyik legrégibb keresztény közösségéhez tartoznak, amely szinte Krisztus idejéből származik. Ők a mi elődeink, közösségük régebbi, mint a mi nyugati kereszténységünk, és ezért velük kell lennünk ebben a szörnyű időben. Az ISIS, vagy ahogy Irakban mondják Da’esh, a mi korunk gyermeke. A rá jellemző erőszakosság, legalább is részben, a nyugati kultúra fegyvereket kedvelő erőszakosságában gyökerezik. A dzsihadisták szívesen nézik a mi gyilkosságokkal teli filmjeinket. Nekünk is részünk van abban, ami itt történik. A mi (USA) inváziónk idézték elő azt a krízis-helyzetet, amitől most szenved az iraki nép.

Bagdadból indultunk. Az egyik utazással kapcsolatos honlap azt tanácsolta, hogy egyáltalán ne menjünk, de ha mégis elindulunk, maradjunk a megerősített Zöld Zónában, ahol majdnem minden külföldi védelem alatt áll. Ha elhagyjuk ezt a védett részt, akkor vagy a helikopter, vagy a páncélgépkocsi az ideális közlekedési eszköz. Ilyenekkel sem a testvérek, sem a nővérek nem rendelkeztek. Miközben Amir barátunkkal Bagdadban autóztunk, egy pillanatig sem éreztünk feszültséget, vagy fenyegetést. Mindenütt nagylelkűséggel, szeretettel fogadtak minket, ami annál is meglepőbb, annak fényében, hogy a mi országaink milyen szerepet játszottak abban a katasztrófában, ami szétszaggatja az országot.

Természetesen nem teljesen biztonságos: akkor is voltak öngyilkos merénylők és emberrablások, mialatt ott voltunk. De a terrorizmus leghatásosabb fegyvere a félelem. Ha engedjük, hogy a félelem megakadályozza azt, hogy meglátogassuk ezt a várost, vagy ha egy áthatolhatatlan erődítmény magas falai mögé kényszerít minket, akkor a terroristák győznek. Az irakiak úgy érzik, hogy őket elfelejtették és elárulták, de ha valaki meglátogatja az iraki testvéreket és nővéreket, szavakkal ki nem fejezhető fogadtatásban részesül. Bagdad után Erbilbe repültünk, ahol három amerikai domonkos nővérből (Dusty Farnan, Marcelline Koch és Arlene Flaherty) álló delegáció csatlakozott hozzánk. Ezek a nővérek Kurdisztánban a menekültek táborait látogatták meg. Élveztük a főnöknő, Sr. Maria Hanna és csodálatos nővérei közösségének felejthetetlen vendégszeretetét.

Amit láttunk

A számok és statisztikák lélegzetelállítóak. 500 000 keresztény, jazidi és számos mérsékelt muzulmán együtt menekült el Moszul ősi városából, amikor a Da’esh (ISIS) 2014. augusztusában lerohanta a Ninivei síkságot. Néhány nap múlva Karakosh és Bartola túlnyomóan keresztény falvaiból órák alatt elmenekültek a keresztények, miközben az ISIS erők ezen két túlnyomóan keresztény közösség felé vonultak. Nem volt idejük előkészülni erre a tragikus kivonulásra, a falvak lakói csak azt vitték magukkal, amit karjukban össze tudtak gyűjteni miközben autóval vagy gyalog Irak kurd területei felé igyekeztek.

Találkoztunk egy olyan házaspárral az egyik menekült táborban, akiknek csecsemőlányát egy ISIS harcos kiragadta az anyja karjaiból, miközben Karakosból busszal menekültek. Senki sem tudja, hogy a csecsemő most hol van.

Egy katolikus pap, aki most az ankawai egyik menekült táborát vezeti, (a tábor mindössze egy félbehagyott bevásárló központ beton vázszerkezete) elmesélte, a négy moszuli templom közül, amelyekben ő szolgált, az egyiket fegyverraktárrá alakították, míg a másik hármat börtönnek, illetőleg kínzókamrának használják. Szívszorító történeteket hallottunk olyan árulásokról, amelyeket régi muzulmán barátaik és szomszédaik követtek el a keresztények ellen, amikor az ISIS végig söpört ezeken a főleg keresztény városokon és területeken. A muzulmán szomszédok egyike-másika még fel is hívta korábbi keresztény szomszédait, és ezt mondta nekik: „Most a miénk a ti házatok és mi áruljuk azokat az árukat, amit az üzletben hagytatok.” Bár találkoztunk olyan emberekkel, akik még reménykednek abban, hogy visszatérhetnek, mások azt mondták, hogy a korábbi barátok és szomszédok árulása olyan sebet okozott, amely soha nem fog meggyógyulni.

Az egyik kurdisztáni püspök azt mondta, hogy megközelítőleg 1800 keresztény távozik Irakból havonta az erőszak, és amiatt, hogy az iraki kormány nem nyújt semmilyen kézzelfogható segítséget. Némelyek újra letelepednek legalábbis átmenetileg, a szomszédos országokban (főleg Libanonban és Jordániában), míg mások Európába, Ausztráliába, vagy Észak-Amerikába mennek. Legtöbbször a magasabb végzettséggel rendelkezők menekülnek el. Sokak számára ez száműzetésük kezdete, és belenyugszanak abba, hogy esetleg soha nem látják viszont hazájukat. Néhány keresztény azt mondja, hogy a gyermekeik miatt kell elmenniük. A legszegényebbek azok, akik maradnak, bár néhány olyan keresztény és mérsékelt muzulmán is a maradást választotta, akiknek pedig módjukban állt volna elmenni; ezek elkötelezettek abban a nehéz feladatban, hogy újjá építik Irakot. Domonkos testvéreink és nővéreink bátorsága abban mutatkozik meg, hogy ott maradnak, és segítenek felépíteni népükkel a jövőt. Ez a bátorság hathatósan bizonyítja Isten rendíthetetlen szeretetébe és irgalmába vetett hitüket.

Megtudtuk, hogy a kurd hatóságok megkezdték a határok lezárását a menekültek új hullámai előtt,

és nem hagytak számukra olyan helyet, ahol menedéket és biztonságot találhatnának. Megközelítőleg 120,000 menekült van Ankawában (az iraki Kurdisztán Erbil nevű keresztény külvárosában) akik egy helységből álló, lakókocsinak nevezett fülkében élnek, amely kb. akkora, mint egy kemping-autó utánfutója. Sok menedékhelyen két lakókocsit közös fürdőszoba köt össze, míg más menedékhelyeken csak közös fürdőszobák és zuhanyozók vannak. Sokan megfázástól, vagy az ez évi szokatlanul hideg tél okozta egyéb betegségektől és a bizonytalan életfeltételektől származó egyéb betegségektől szenvednek. Néhány lakókocsiban 8-12 családtag lakik, sőt mint megtudtuk, hogy volt egy 26 tagú bővebb család egyetlen lakókocsiban, ami szinte elviselhetetlen helyzet.

A legnagyobb tábor – az Ankawa Bevásárlóközpont – , 400 családnak ad otthont, ami megközelítőleg 1700 személyt jelent. Itt kreatív módon elkerítettek egy olyan területet, ami egyféle kávéházként működik, ahol az emberek pihenhetnek vagy dominózhatnak. A dominóban mindketten alaposan kikaptunk! A Szt. Katalinról nevezett Kongregációrend nővérei Erbil külvárosában egy új városrészben dolgoznak két pappal, és egy másik rendhez tartozó testvérrel, ahol 200 újonnan épült házat bérelnek a menekült családok elhelyezésére.

Sajnos új környezetükben nem teljesen védettek az erőszaktól. Néhány héttel ezelőtt egy fundamentalista kurd muzulmán öngyilkos merénylő Erbilben robbantotta fel magát, ezzel megerősítve azt a félelmet, hogy a menekültek még „új otthonuk” határain belül sem lehetnek teljes biztonságban. Becslések szerint a kurd muzulmánok 18 %-a fundamentalista szektákhoz tartozik. Aggasztó a menekültekre nehezedő pszichológiai és mentális nyomások hatása tekintettel arra, hogy a jövő olyan bizonytalan. Az egyik táborban megfigyeltük, amint 30-40 elkeseredett menekült protestált az egyik táborban dolgozó pappal, kérve, hogy válaszoljon és segítsen. A pap állt előttük, türelmesen hallgatta kétségbeesett segélykiáltásaikat, de gyötrődő kívánságaikra csak kevés választ tudott adni. Az emberi méltóságuktól való megfosztás a legkínzóbb fájdalom. Szükségleteik egyszerűen nyomasztóak. A segélyszervezetek munkatársainak, önkéntes orvosoknak, ápolónőknek, gyógyszerészeknek, papoknak, nővéreknek, akik közül sokan maguk is menekültek, hősiessége hihetetlenül megható ilyen körülmények között.  A jazidi vallású menekültek számára, akik közül sokan egyházi segélyszervezetek gondozása alatt állnak, további terhet jelent az, hogy sorstársaik közül néhányan ördög-imádóknak tartják őket. Az Egyház felszólította a muzulmán vezetőket, hogy erőteljesebben ítéljék el a vallásnak az erőszak igazolására történő felhasználását. Míg néhányan azt állítják, hogy az iszlám a béke vallása, mások szerint olyan vallás, amely erőszakban született és mindaddig harcolni fog, amíg az összes „hitetlen” meg nem tér, vagy el nem pusztul. A mérsékelt muzulmánok azonban bátran kiálltak keresztény és jazidi embertársaik mellett, részt vettek küzdelmükben, és segítséget nyújtottak a menekülteknek.

Az irakiak közül kevesen bíznak a nyugati államokban, és azt követelik, hogy felelősséget kell vállalniuk ezért a válságért, miközben a háborús játszmák azért folytatódnak, hogy kinek az ellenőrzése alatt legyenek a térség hatalmas kőolaj tartalékai. A muzulmán fundamentalisták, Szaúd-Arábia és Katar pénzbeli támogatásával, a Nyugat mohóságát és gazdasági telhetetlenségét ürügyként használja saját öncélú és erőszakos céljainak megvalósítására.

Éppen Irakban voltunk, amikor Párizsban a Charlie Hebdo szerkesztőségében a brutális vérengzés történt. Az „én vagyok Charlie” kampány mind Irakban, mind a szomszédos országokban nagy visszhangot keltett. Ez csak még több erőszakhoz fog vezetni. Az egyik iraki domonkos nővér megjegyezte: „Miközben Párizsban a szabad véleménynyilvánítás jelszavával vonulnak fel, minket fognak megölni, hogy megbosszulják a karikatúrákat.” Az ankawai domonkos testvérek kétórás imavirrasztást tartottak, hogy kifejezzék a párizsi vérengzés áldozataival való szolidaritásukat, miközben hangoztatták Ferenc pápa bölcs önmérsékletre buzdító szavait. A szabad véleménynyilvánítás nem olyan jog, amely elválasztható a társadalmi igazságosságtól, az erőszak-mentességtől és az erkölcsi felelősségvállalástól. Ha a sértésre újabb sértés a válasz, ez még több erőszakhoz vezet. Nekünk keresztényeknek az a kötelességünk, hogy megmutassuk, hogy az erőszakmentesség az a hatalom, amely megváltoztathatja a világot, és egy új békekorszakot vezethet be.

Sokan beszéltek azokról a nyugatiakról, akik csatlakoztak az ISIS-hez és más nemzetközi dzsihadista csoportokhoz. Bár nem tudják meggátolni, hogy a radikalizálódott fiatalok elinduljanak a Közel-Keletre, nem tűnik konstruktív ötletnek, hogy megbüntessük, vagy letartóztassuk azokat, akik az iszlám erőszakos és túlzó elképzeléseiből kiábrándulva, vissza akarnak térni nyugatra. Szeretettel kell haza fogadnunk ezeket a fiatalokat, és segíteni, hogy a háború okozta sebek begyógyuljanak. A fundamentalizmust csak a nevelés és az igazság állhatatos keresése győzheti le. Végül is az ISIS erőszakossága miatt csalódott fiatalok lehetnek a legjobb prédikátorok azok számára, akiket megkísért az a gondolat, hogy csatlakozzanak ezekhez az erőszakos csoportokhoz.

Iskolákhoz és egyetemekhez való hozzáférés az egyik legfontosabb és legsürgősebb lépes annak érdekében, hogy az erőszakos fundamentalizmus terjedését meg lehessen állítani. Egy iraki kurd püspök azt mondta, hogy 30-40 egyetemre és számos kórházra van szükség, ha meg akarjuk állítani, hogy az üldözött irakiak más országba meneküljenek.

Mi adhat reményt?

Iraki tartózkodásunk folyamán mindig az a kérdés foglalkoztatott minket, hogy hogyan tudják iraki testvéreink és nővéreink a reményt életben tartani? Gyakran halljuk azt, hogy az arab nyelvben két szó van a remény kifejezésére. „Amal”, ez mindennapi optimizmust jelent, azt hogy minden jól fog menni.

„Raja”, ez mélyebb reményt fejez ki, ami egy másik valakiben, elsősorban Istenben való bizalmon alapul. Ezen keresztények legtöbbje az „amal”-t vesztette el. Egyáltalán semmi jövőt nem látnak, csak az idegen országban való száműzetést. Az egyik püspök azt mondta, hogy még az anyaméhben lévő magzatok is menni akarnak.

De vannak jelei a mélyebb reménynek, a „raja”-nak, noha nem világos, hogy ez milyen körülmények közt válhat valóra. Ha valaki Irakban marad, az már a reménynek a jele. Egy kémia tanár azt kérdezte az egyik nővérünktől: „Miért vagytok még mindig itt? Franciaország befogad titeket.” Amikor tanítványai közül sokan elhagyták Jézust, akkor Jézus azt mondta Péternek: „Ti is el akartok menni?”(Jn 6,.67) Péter nem ment el. Jézus velünk marad, és a maradás a remény erőteljes jele akkor, amikor oly sokan elmennek. Ki tudja, hogy mi mit tennénk ebben a helyzetben? Ha gyermekeink lennének, mernénk-e ott maradni és kockáztatni jövőjüket? Nem az volt a dolgunk, hogy ennek az ősi közösségnek a tagjait arra ösztönözzük, hogy maradjanak és tartsák életben egyedülálló hagyományaikat, de reméltük, hogy néhányan így tesznek.

A remény egy további forrása az a tény, hogy a muzulmánok egy részének az a véleménye, hogy ha a keresztények elhagyják az országot, akkor vége lesz annak az országnak, amit szeretnek. A különböző vallás híveinek kapcsolata Irak identitásának lényege. Az egyik bagdadi muzulmán vendéglőben, ahol az étlapon „töltött csirke”, „rizzsel töltött birka”, és „csirke fejjel lefele” szerepelt, látható volt az Utolsó Vacsora Krisztussal és tanítványaival, és mécses égett „A Szűz és gyermeke” ikonja előtt. Bagdadban nyilvános előadást tartottunk majdnem 300 emberből álló közönség előtt, amelynek a 70 %-a muzulmán volt. Ezek arra kérték a keresztényeket, hogy maradjanak. Egy fiatalember ezt mondta: „Miért vita tárgya az, hogy a keresztények menjenek, vagy maradjanak? Hiszen ők már itt voltak, mielőtt mi muzulmánok idejöttünk.”

Reményt keltő az is, hogy a muzulmánok a kereszténységet a béke vallásának ismerik el. Amikor katonák fegyvereket kerestek Bagdadban, és beléptek egy keresztény otthonba, meglátva a karácsonyi jászolt azt mondták: „Ti Jézus vagytok. Itt nincsenek fegyverek” és azonnal elmentek. Elsősorban a keresztények voltak azok, akik befogadták a jazidikat és együttműködtek velük. Ha az iraki társadalom új egységet törekszik találni, a keresztények ehhez lényegesen hozzá tudnak járulni.

Azt is megtudtuk, hogy idén sok muzulmán karácsonyfát vásárolt. Ez persze részben annak tulajdonítható, hogy a médiában a nyugati világ az uralkodó, és ennek következtében a nyugati világnak a karácsonyról való elképzelése is. De sok muzulmán, első sorban a siiták számára, ez a közös áhítat kifejezése volt: muzulmánok és keresztények együtt állnak a fa előtt, hogy megfogalmazzanak egy kívánságot, így tisztelve Jézust, a prófétát.

Ez a remény nyilvánul meg abban az egyszerű elhatározásban, hogy minden egyes reggel felkelünk, és tesszük, amit tennünk kell aznap. Egyik testvérünk, Nouiran azt mondta:

„A remény azt jelenti, hogy ma élek, bármi is történjék holnap.”

Ez a remény fénylik keresztül a keresztény odaadáson is, hogy még akkor is gondoskodnunk kell másokról, ha a saját sorsunk bizonytalan. Az egyik mocskos tábor klinikáján találkoztunk egy olyan asszonnyal, aki három patika tulajdonosa volt addig a szörnyű éjszakáig, amikor megérkezett az ISIS. Most önkéntesként dolgozik, és szétosztja kevés megmaradt gyógyszerét. Azt mondta: „Mindent elvesztettem, de megtanultam, hogy hálásnak kell lennem azért a kevésért, ami megmaradt. Ezért jövök.”

Bagdadban két otthon látogatása lepett meg nagyon minket. Teréz Anya nővérei sok, mindenféle vallású olyan gyerekről gondoskodnak, akiket fogyatékosságuk miatt magukra hagytak. Ki tudná elfelejteni a kar és láb nélkül született Nóra intelligens, kedves arcát, aki fogai között tartott kanállal eteti a kisebb gyerekeket. Két megszentelt szűz szeretettel fogad 60 különböző vallású öregasszonyt, akiknek nincsen otthonuk, s akikkel együtt imádkoztunk és nevettünk. Az ilyen helyeken tapasztalt öröm egy új világ reményét nyújtja.

Meglátogattunk két menekült központot, melyeket a testvérek építettek. A nevük „Vine” (szőlőtő) és

Hope (remény). Testvéreink, Nageeb és Sannad megmagyarázták, hogy minden családnak kell egy otthon, amelynek ablaka és ajtaja van. Az is szükséges, hogy kiláthassanak, de az emberi méltóság azt is szükségessé teszi , hogy mindenkinek legyen helye a magánéletre. Itt a menekülteket is bevonják a munkába, szükség-lakókocsik és otthonok építésébe. Ez az alkalmazás némi pénzhez juttatja őket, és ami még fontosabb, emberi méltóságot nyújt nekik.

A megemlékezés reményt kelt. Nehezen tudjuk elképzelni azt a reményt, ami akkor ébredt azoknak az embereknek a lelkében, amikor a telefon csörgött karácsony este, és Ferenc pápa azt mondta ezeknek az embereknek, hogy nincsenek elfelejtve. Mi is emlékezzünk rájuk, és legyünk Istenünk jele, aki soha nem felejt el senkit: „El tudja felejteni az asszony, szoptatós gyermekét, hogy ne érezzen szánakozást méhe gyermeke iránt? Igen ezek felejthetnek, de én nem felejtelek el téged soha. Nézd, kezem tenyerébe véstelek, falaid mindig előttem állnak (Iz 49,15).

Amikor ezeket és más központokat látogattunk, mély benyomást gyakorolt ránk az a tény, hogy testvéreink és nővéreink milyen sok menekült nevére és történetére emlékeznek. Éheznek az elismerésre. Nagyon sok NGO[3] úgy bánik az emberekkel, mintha azok csak szükségletekkel rendelkező számok lennének, és nem úgy, mint Isten népének méltósággal rendelkező gyermekei, akik közül Isten mindenkit név szerint ismer.

A múltra való emlékezés a jövőbe vetett remény jele lehet. A dolgoknak nem kell úgy menniük, ahogyan ma van. Nageeb testvérünknek sikerült a vikariátus évszázadok alatt felhalmozódott levéltárát kicsempészni az ISIS orra előtt, és elvinni ezeket a száműzetésbe, ezáltal ébren tartva a múlt emlékét. Ezek segítségünkre lehetnek abban, hogy emlékeztetnek bennünket arra, hogy a múltban is túléltünk válságokat.

A képzés iránti elkötelezettség a remény legizgalmasabb jele. Ha az ISIS-t csak katonailag győzik le, akkor más formában újjá fog születni. Az igazi ellenség a vak fundamentalizmus, amely annak erőszakosságát szítja. 2012-ben a domonkos Yousif Thomas Mirkis atya, aki ma Kirkuk érseke, megalapította a Bagdadi Tudományos Akadémiát. 500, főleg muzulmán hallgatójuk van. Filozófiát, szociológiát és antropológiát tanulnak, valamint angol és francia nyelvet. Tanulmányaik végeztével a DOMUNI, a rend internetes egyetemének bizonyítványát kapják meg. Nem őrültség Wittgensteinről szóló előadásokat hallgatni, miközben az ISIS embereket fejez le? Ebben az erőszakos pusztításban azonban az Egyháznak ragaszkodnia kell az értelembe vetett hitéhez. Az Akadémia logója a domonkos címer, közepén egy ceruza, amelyet egy kérdőjel támaszt alá. Mirkis érsek úr azt mondta nekünk: „Szükség van olyan helyekre, ahol az emberek a vita oxigénjét lélegezhetik be. Itt megvitathatják azt, hogy igaz-e az az állítás, miszerint „Je suis Charlie”, vagy ez csak egy szlogen kántálása. Az Egyház életben tartja az értelembe vetett hitet, amikor sokan csak az erő alkalmazását részesítik előnyben. Az intelligencia áttörhet az előítélet és az ostobaság falain.

A „Keresztény Gondolkodás” című folyóiratot, (Christian Thought) amelyet fr. Philippe szerkeszt, sok muzulmán is megvásárolja, akik gondolkozni, és párbeszédet akarnak folytatni velünk. Nem az a célja, hogy elterjessze a keresztény eszméket, hanem az, hogy a gondolkodás keresztény hagyománya vitára adhasson alkalmat. Az ősi Bagdadban 800 évvel ezelőtt keresztény, muzulmán és zsidó tudósok együtt folytatták tanulmányaikat. Fr Amir elkötelezettsége, hogy vitákat folytasson síita hittudósokkal Najet-ben, Irak déli részén, a reményt tanúsítja. Egyikünk részt vett decemberben síita és keresztény tudósok Rómában tartott találkozóján, ahol a síiták közül sokan szeretettel és tisztelettel beszéltek munkájáról.

Északon Ankawában meglátogattuk a Bábel Főiskolát, ahol sok testvérünk és nővérünk tanít. Két nővérünk doktorált a Szentírásból Oxfordban és a Notre Dame Egyetemen (USA). Milyen csodálatos és messze-tekintő kifejezése, tanúja ez a reménynek, hogy ilyen szörnyű körülmények között tudósokat képeznek. Ezen a keresztény főiskolán 3 muzulmán professzor dolgozik. A világiaknak szóló program keretében százhúszan tanulnak.

A szépség is láthatóvá teszi a reményt az erőszak csúfságával szemben. Nagyon megható délutánban volt részünk, amikor meglátogattuk a Fogolykiváltó Boldogasszony templomát (Our Lady of Deliverance), ahol 2010. október 31-én öt öngyilkos merénylő felrobbantotta magát, miután a szentmise alatt bementek a templomba. 47 világit és két papot mészároltak le. Látogatásunk folyamán egy olyan asszonnyal is találkoztunk, akire a támadás során rálőttek, és emiatt elvesztette a méhében lévő kisbabát. A gyönyörűen rekonstruált fadíszítésű templom, a halottak falba vésett neveivel a feltámadás győzelmének jele, amikor a kereszt csupasz holt fája kivirágzik, mint ahogy Irakban is történni fog.

Hisszük, hogy a mártírok vére gyümölcsöt fog hozni.

Végül, a táborokban sok gyerek van, akiknek játékos nevetése reményt adott nekünk. Bagdadban meglátogattunk két kórházat, amelyet a Szűz Mária Bemutatásáról, és a Szt. Katalinról nevezett kongregáció domonkos nővérei alapítottak és működtetnek. Mindkettőben van szülészeti osztály. Itt születnek Irak jövendő polgárai, muzulmánok és keresztények egymás mellett. Az egyik nővért, egy bábát „Irak édesanyjaként” mutatták be nekünk.

Amikor az északon fekvő táborokat látogattuk meg, a gyerekek ugrándozva jöttek oda, hogy megnézzék ezeket a fehér habitust viselő idegeneket. Kirángatták őket otthonaikból, futva mentették életüket, mégis olyan magabiztos és bizalmas spontaneitást mutattak, ami a nyugati gyerekekre nem mindig jellemző. Az áldozás előtt a káld katolikus szertartásban két gyerek jön fel az oltárhoz, hogy megkapja a paptól a béke jelét, amit aztán átadnak a gyülekezetnek. Talán ezek a gyerekek a jövő reményének küldöttei, még akkor is, ha most még nem tudjuk, hogy ez milyen formát fog ölteni?

Mit tehetünk?

Ez olyan kérdés, amit gyakran tettünk fel a testvéreknek és a nővéreknek. Gyakran így válaszoltak: „Mondjátok el az embereknek az igazságot arról, ami itt történik”.

Veritas, ez a mi mottónk.

Az igazság az, hogy ez emberi életek millióit kioltó humanitárius katasztrófa történik itt.

Az igazság az, hogy ezt nagy részben a Nyugat váltotta ki, azáltal, hogy kontár módon beavatkozott a térség ügyeibe, elsősorban saját érdekeit követve.

Az igazság az, hogy az ISIS-szel való konfrontáció annak a krízisnek a tünete, amely a huszonegyedik század elején az egész emberiséget érinti, amint a tradicionális kultúrák a modernitással találkoznak.

Az igazság az, hogy az ISIS erőszakossága részben a globális gazdasági rend savanyú gyümölcse, amely a nemzetek között és a nemzeteken belül egyre nagyobb egyenlőtlenséget teremt. Tájékoztatnunk kell politikusainkat, meg kell hívni őket, hogy látogassanak el Irakba, és dolgozzanak ennek a katasztrófának a megoldásán.

Másodsorban iraki domonkos testvéreink és nővéreink imáinkat kérik. Sokuk imádkozza minden nap: „Meddig, ó Uram? Meddig?”(Zsolt 15,1) Ostromolnunk kell a mennyet imáinkkal, mint a tolakodó özvegy, aki addig zörgette a bíró ajtaját, amíg meg nem adta neki, amit akart (Lk 18,21). Kitartóan és gyakran kell imádkoznunk az ott élő keresztényekért, az iraki békéért közösségeinkben, plébániáinkban, különböző lelkészségeinkben.

Harmadsorban, csodálatos lenne, ha a szélesebb domonkos család tagjai meglátogatnák iraki testvéreinket és nővéreinket, és megismernék azokat az embereket, akiket a testvérek szolgálnak. Az utolsó iraki háború alatt a rend lökhárítóra ragasztható matricákat osztogatott ezzel a felirattal: „Családunk van Irakban”. Ez még mindig igaz. Gyertek, különösen akkor, ha valami olyan képzettséggel rendelkeztek, ami segíteni tud a menekülteken, ha orvosok vagytok vagy ápolónők, vagy traumákkal küzdő emberekkel foglalkozó szakértő.

Talán fiatalok kisebb csoportja eljöhetne néhány hétre, hogy együtt legyenek a táborok fiataljaival, hogy megoszthassák tapasztalataikat. Ez az élmény átalakíthatná azokat is, akiket meglátogatnak, és a látogatókat is. Ez persze kissé kockázatos, de nem szabad, hogy a félelem irányítson minket: „A tökéletes szeretet megszünteti a félelmet.” (1Jn 4,18)

Végül pénzt is gyűjthetünk a menekültek számára, hogy méltósággal és reménnyel élhessenek.

Atestvérek támogatására szánt pénzbeli juttatást a következő címre lehet küldeni:

PROVINCE DOINICAINE DE FRANCE

DOMICILIATION: HSBC FR AGENCE CENTRALE

IBAN: FR. 76 3005 6001 4801 4854 2857 016

B.I.C Kód: CCFRFRPP


[1] Province of St Martin de Porres, USA. a domonkos apácák korábbi promotora.

[2] Province of England, a domonkos rend korábbi magisztere.

[3] NGO: Non-governmental organization.