Oldal kiválasztása

„A csendes Istennel és Benne élve
​mi magunk is csöndessé válunk”


sarah

Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa, Robert Sarah (CNS/Paul Haring)
 
A kiadó (és a fordító) megjegyzése: A Robert Sarah bíborossal készített interjú 2016 októberében jelent meg a francia La Nef újságban; az interjú a bíboros legújabb, La Force du scilence – Contre le dictature du bruit (A csend ereje: A zaj diktatúrája ellen) c. könyvének megjelenése alkalmával készült.
​Az interjú magyarul Robert Sarah bíboros és M. Christophe Geffroy (La Nef) kivételes és szíves engedélyével jelenik meg.
Fordítás: © Szabó Ráhel OP [Domonkos Nővérek]. A fordítás sem nyomtatott, sem elektronikus formában nem másolható, csak a hozzátartozó link megosztása engedélyezett. 
La Nef: Az ön által most az olvasók elé tárt könyv egy igazi spirituális elmélkedés a csöndről. miért vállalkozott egy ilyen mély reflexióra, ami nem igazán megszokott dolog az Istentiszteleti Kongregáció prefektusától, aki olyan ügyekkel foglalkozik, amelyek egészen közelről érintik az Egyház életét?

Robert Sarah bíboros: „Isten első nyelve a csend”. Thomas Keating Invitation to Love(Meghívás a szeretetre) c. művében, amikor Keresztes Szent János gyönyörű és gazdag, belső meglátásához fűz magyarázatokat, a következőket írja: „Minden csupán szegényes fordítás. Ahhoz, hogy megértsük ezt a nyelvet, meg kell tanulnunk csendben lenni és Istenben pihenni”.Itt az idő, hogy újra felfedezzük a prioritások helyes sorrendjét. Itt az idő, hogy Istent visszahelyezzük érdeklődésünk, tetteink és életünk középpontjába, az egyetlen helyre, amit neki kell elfoglalnia. Így keresztény utazásunk e Szikla körül fog zajlani, képes lesz a hit fényébe öltözni, az imádság lesz a tápláléka, vagyis a csend pillanata, az a benső találkozás, amelyben az ember szemtől szembe áll Istennel, hogy imádja Őt, és kifejezze iránta gyermeki szeretetét.Ne áltassuk magunkat. A helyzet sürgető: újra fel kell fedeznünk Isten iránti érzékünket. Az Atyát most csak a csöndben lehet megközelíteni. Amire az Egyháznak ma szüksége van, az nem közigazgatási reform, egy újabb lelkipásztori program vagy strukturális változás. A program ugyanis már elkészült: az, ami már eddig is volt, amit az Evangélium és az élő Hagyomány adott nekünk. A program középpontjában Krisztus áll, akit ismernünk, szeretnünk és követnünk kell, hogy így Benne és Általa éljünk, s átalakítsuk ezt a lealacsonyított világot, hiszen az emberek úgy élnek, mintha Isten nem is létezne. Papként, lelkipásztorként, prefektusként és bíborosként elsődleges feladatom kimondani, hogy az emberi szívet egyedül Isten képes megelégedéssel eltölteni.

Azt hiszem, a média-vezette társadalmunk által terjesztett felszínesség, önzés és a világias lelkület áldozatai vagyunk. Belevesztünk a befolyásért folytatott küzdelembe, a személyközi konfliktusokba, a nárcizmusba és a hiábavaló aktivizmusba. Dagadunk a büszkeségtől és nagyravágyástól, miközben a hatalom utáni vágy foglyai vagyunk. Titulusokért, szakmabeli és egyházi funkciókért hitvány kompromisszumokat kötünk. Ám mindez elszáll, mint a füst. Új könyvem célja az volt, hogy meghívjam a keresztényeket és minden jóakaratú embert, lépjenek be a csöndbe, hiszen enélkül illúziókban élünk.

Az egyetlen valóság, ami figyelmet érdemel, az maga Isten. Isten pedig csönd. S a mi csöndünkre vár, hogy kinyilatkoztathassa magát. 

A csend értelmének újra megtalálása tehát prioritást élvez és sürgősen szükséges.
A csend fontosabb mint bármilyen más emberi tevékenység. Mert a csend Istent fejezi ki. Az igazi forradalom a csendből születik; a csend Isten és mások felé vezet minket, s így alázatosan mások szolgálatába állhatunk.Miért olyan fontos Ön számára a csend eszméje? Fontos-e a csend ahhoz, hogy megtaláljuk Istent, és mit jelent az, hogy „a csönd az ember legnagyobb szabadsága”? (n.25.). A csend, mint szabadság egyfajta aszketikus gyakorlat?

Sarah bíboros: a csend nem egy eszme, hanem az az ösvény, amely képessé teszi az embert, hogy eljusson Istenhez.Isten csönd, és ez az isteni csönd ott lakozik az emberben. A csöndes Istennel és Istenben élve, mi magunk is csöndessé válunk. Semmi sem fedezteti fel velünk gyorsabban Istent, mint ez a létünk szívébe írt csend.Nem félek kijelenteni, hogy Isten gyermekének lenni annyit tesz, mint a csönd gyermekének lenni.

A csönd meghódítása harc és aszkézis egyik formája. Igen, bátorságra van szükség ahhoz, hogy szabaddá váljunk mindentől, ami lefelé húzza az életünket, mert semmit sem szeretünk annyira, mint a látszólagosságot, könnyedséget és a dolgot felszínét. A bőbeszédű ember, aki attól való szükségében, hogy mindent elmondjon, a felszínre sodródott; Istentől való távolságán nem tud segíteni, és képtelen bármiféle mély lelki tevékenységre. Ezzel szemben a csöndes ember szabad ember. Őt nem köti meg a szavak lánca.

A csöndes emberrel szemben mindenféle diktatúra tehetetlen. Egy embertől nem lehet ellopni a csendjét. 

Arra gondolok, aki elődöm volt a Conakry-i püspöki székben Guinea-ban, Raymond-Marie Tchidimbo érsekre. A marxista diktatúra üldözöttjeként csaknem kilenc évig volt börtönben. Megtiltották neki, hogy bárkivel is találkozzon vagy beszéljen. A csönd, amivel fogvatartói sújtották őt, az Istennel való találkozás helyévé vált számára. Cellája titokzatos módon igazi „noviciátus” lett számára, és ez a nyomorúságos, mocskos kis szoba képessé tette őt, hogy valamit megértsen a Menny nagy csendjéből.

Lehetséges még egyáltalán megérteni a csend fontosságát egy olyan világban, ahol a zaj, s annak minden formája, soha el nem hallgat? Vajon ez a modernitás új helyzetének jellemzője a médiával, Tv-vel, internettel együtt, vagy mindig is jellemző volt a világra?

Sarah bíboros: Isten csönd, az ördög pedig zajos. Már a kezdetektől így van. A sátán a megtévesztő és zajos tevés-vevés álarca mögé rejtette el hazugságait. A keresztény ember hálás lehet, hogy nem a világból való. Rajta áll, hogy elfordul a világ zajaitól és annak meggondolatlanul terjesztett pletykáitól, hogy így mind jobban arra figyeljen, ami a lényeg: Istenre.

A mi sürgő-forgó, ultratechnológiával teli korunk még betegebbé tesz minket. A zaj egyfajta drog, amitől kortársaink függővé váltak.

A zaj, a maga ünnepélyes látszatával olyan, mint a forgószél, amely nem hajlandó szembenézni önmagával és belső ürességével. A zaj ördögi hazugság. Amikor majd ráébredünk erre, az brutális lesz.

Nem félek megszólítani a jóakaratú embereket, és arra hívni őket, hogy álljanak ellen valamilyen formában. Mi lesz a világgal, ha eltűnnek belőle a csend oázisai?

A könnyedség és a semmitmondó szavak forgatagában a csönd megtartása gyengeségnek tűnhet. A modern világban a csöndes emberre úgy tekintenek, mint aki nem tudja magát megvédeni. Az ilyen ember „szubhumán”, ember alatti, szemben az önmagát hirdető erős emberrel, aki szétzúzza és beszédének árvizébe folytja a másikat. A csöndes ember olyan valaki, aki túl sok. Ez a valódi oka annak, hogy a modern ember megveti és gyűlöli a csöndes létezőket; ez az oka a meg nem született gyermekek, a betegek, az élet végén álló emberek ellen elkövetett gyűlöletes bűneiknek. Ezek az emberi lények mindannyian a csönd nagyszerű prófétái. Bátran kijelentem, hogy a modern pap, aki egyfajta háborút hirdet a csend ellen, már el is vesztette a csatát. Mert hallgathatunk a legnagyobb zagyvalékok, megvetendő zűrzavarok, a zaj és a pokoli gépek üvöltése közepette is, amelyek, megfosztva bennünket minden transzcendens dimenziótól és belső élettől, aktivizmusra hívnak minket.

Bár a belső ember a csendet keresi, hogy is rátaláljon Istenre, de vajon Isten maga is csend? És mit értsünk azon, amit, az olyan kimondhatatlanul gonosz tragédiák, mint a Holokauszt, a Gulág, stb. kapcsán néhányan „Isten csendjének” hívnak? És egyáltalán, a gonosz létezése vajon megkérdőjelezi Isten „mindenható hatalmát”?

Sarah bíboros: a kérdése nagyon mély misztériumba vezet minket. A Grande Chartreuse-ben (karthauzi monostor) Nagyböjtben erről elmélkedtünk az Általános Elöljáróval, Dom Dysmas de Lassus-szal.

Isten nem akarja a rosszat. De… Megdöbbentő módon mégis csöndben marad a mi megpróbáltatásainkkal szemben. Mindennek ellenére a szenvedés nem kérdőjelezi meg Isten mindenható hatalmát – távol legyen! Még mindig hallom annak a gyermeknek a hangját, aki könnyein át kérdezte tőlem: „miért nem akadályozta meg Isten, hogy megöljék az apámat?” Isten, az ő titokzatos csöndjében, ennek a gyermeknek a könnyeiben mutatja meg önmagát, nem a világ rendje szerint, amely igazolná ezeket a könnyeket. Isten, az ő titokzatos létmódjában közel jön hozzánk megpróbáltatásainkban. Intenzíven jelen van nehézségeinkben és szenvedéseinkben. Istent az ő ereje hallgatásra készteti, mert ezzel kifejezésre jut végtelen tapintata, és a szenvedők iránti szerető gyengédsége. Nem feltétlenül a külső megnyilvánulások a legjobb bizonyítékai a közelségnek. A csend Isten velünk-szenvedését, kompassióját fejezi ki, azt, hogy részt vesz szenvedésünkben. Isten nem akarja a rosszat. És minél inkább elborzasztó a gonosz, annál világosabb, ennek a gonosznak az első áldozata bennünk maga Isten.

Krisztusnak a halál és a bűn fölött aratott győzelme a kereszt mély csöndjében teljesedett be. Isten a csöndben fejezi ki hatalmát, amit soha, semmiféle barbárság nem tud beszennyezni.
Amikor olyan mély, erőszakos válságoktól, szenvedéstől és tragikus nyomorúságoktól sújtott országokba utaztam, mint például Szíria, Líbia, Hiti, a pusztító tájfuntól sújtott Fülöp-szigetek, megfigyeltem, hogy azoknak, akiknek már semmijük sem maradt, az utolsó kincsük a csöndes ima volt. A csend az az utolsó menedék, ahová senki nem léphet be, az egyetlen hely, ahol nyugalomra lelhetnek, és ahol a szenvedés egy pillanatra leteszi fegyvereit. A szenvedés idején rejtőzzünk el az ima erődjében.

Akkor a fogvatartók ereje többé már nem is lesz fontos; a dühödt bűnözők mindent elpusztíthatnak, de képtelenek betörni és belépni a csöndbe, az Istenben fészkelő és imádkozó ember szívébe és lelkiismeretébe. A csöndes szív dobogása, az Istenbe vetett remény, hit és bizalom elsüllyeszthetetlen marad. Odakint a világ romokban heverhet, de a lélekben, a legmélyebb csendben Isten őrködik. A háború és a sorozatos rémtettek soha nem foglalhatják el bennünk Isten helyét. Amikor a gonosszal és Isten hallgatásával találkozunk, ki kell tartanunk az imádságban, csöndesen kiáltani és hittel, szeretettel mondani:

„Kerestelek Téged, Jézus!
Hallottam, amikor egy gyermek születésénél sírtál az örömtől.
Láttam, amint a börtön rácsain át a szabadságot kerested.
Ott mentem melletted, miközben egy falat kenyérért könyörögtél.
Hallottam, amikor bombáktól elpusztult gyermekeid láttán üvöltöttél a fájdalomtól.
Kórházi szobákban találtam rád, ahol szeretetlen bánásmódban részesültél,
Most végre rádtaláltam, és többé nem akarlak elveszíteni.
Kérlek, taníts meg szeretni Téged”.

Jézussal könnyebben elviseljük a szenvedéseket és megpróbáltatásokat.

Milyen jelentőséget tulajdonít a latin liturgiában a csendnek? Ön szerint hol jelenik meg, és hogyan tudja kibékíteni egymással a csöndet és a részvételt?

Sarah bíboros: Isten fensége előtt elveszítjük szavainkat. Hogyan is mernénk megszólalni a Mindenható előtt? Szent II. János Pál szerint a csönd az imában tanúsított hozzáállás lényegét fejezi ki, hiszen ez az imádott jelenléttől telített csönd „kifejezi a teremtmény korlátainak alázatos elfogadását Isten végtelen transzcendenciájával szemben, aki szüntelenül a szeretet Isteneként nyilatkoztatja ki magát”. Ennek a bizalomteljes félelemmel és imádással teli csöndnek az elutasítása Istennek és annak a szabadságnak az elutasítása, hogy Szeretete és Jelenléte foglyul ejtsen bennünket. A szent csönd tehát az Istennel való találkozás helye, hiszen emberi módon megyünk oda Hozzá, az emberként, aki, bár remegve és távol áll meg Isten előtt, közben mégis bizalommal remél. Nekünk, papoknak, úja kell tanulnunk az Isten iránti fiúi félelmet, és a vele való kapcsolatunk szakrális jellegét. Újra meg kell tanulnunk az Isten Szentsége előtti csodálkozással teli remegést és papságunk példa nélküli kegyelmét.

A csend a lelki élet egyik fontos szerepére mutat rá: az, hogy valami ismerős, még nem mozdítja elő a bensőségességet, intimitást. A közösség (communio) feltétele ugyanis egy bizonyos távolság. Az emberiség az imádás útján halad a szeretet felé. A szent csönd megnyitja az utat a misztikus, szeretetteljes intimitás csendje felé. A világias értelem igája alatt már elfelejtettük, hogy a lelki életre csak a szent és az imádás által juthatunk el. Éppen ezért nem habozok kijelenteni, hogy a szent csönd a liturgikus ünneplés kulcsfontosságú törvénye.

S valóban, a csend lehetővé teszi számunkra, hogy belépjünk az ünnepelt valóság misztériumába. A II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozza, hogy Isten népének részvételét a liturgiában a csönd mozdítja elő leginkább. A zsinati atyák meg akarták mutatni, hogy az igazi liturgikus részvétel nem más, mint belépés az isteni misztériumba. Annak ürügyén, hogy majd könnyen elérjük Istent, néhányan mindent közvetlenül érthetővé, racionálissá, horizontálissá és emberivé akartak tenni a liturgiában. Ám ezzel azt kockáztatjuk, hogy a szent liturgiát a kellemes érzések szintjére alacsonyítjuk. Pedagógiai célzattal néhány pap végtelen hosszú, világias és lapos magyarázatokba merül. Vajon ezek a lelkipásztorok attól félnek, hogy a Legfölségesebb jelenlétében töltött csönd összezavarja a híveket? Vagy azt gondolják, hogy a Szentlélek a belénk öntött spirituális kegyelem fényével nem képes megnyitni a szíveket az isteni Misztériumok előtt?

Szent II. János Pál figyelmeztet minket: az ember azzal vesz részt az isteni jelenlétben, ha „mindenekelőtt az imádó csöndben engedi magát tanítani, mert az Isten ismeretének és megtapasztalásának csúcsa nem más, mint az ő abszolút transzcendenciája”.

   A szent csend a hívek java, és a papoknak nem szabad őket ettől megfosztaniuk!

Liturgiáinkat a csend szövetéből kellene kiszabnunk, és semminek nem lenne szabad megtörnie a csendnek ezt az atmoszféráját, ami a liturgia természetes közege.

Vajon nem paradox azt állítani, hogy a liturgiában szükség van a csöndre, miközben tudjuk, hogy a keleti liturgiákban nincs csöndes pillanat (no.259), mégis különösen szépek, szentek és imádságosak?

Sarah bíboros: Az észrevétele bölcs, és megmutatja, hogy nem elég előírni a „csönd pillanatait” ahhoz, hogy a liturgiát áthassa a szent csönd.

A csönd a lélek magatartása. A csönd nem szertartás közti szünet; a csönd már önmagában szertartás.

​Tény és való, hogy a keleti rítusokban, az isteni liturgia alatt nincs külön csöndes idő. Viszonyt nagyon is jól ismerik a „kimondhatatlan, felfoghatatlan és érzékszervekkel nem megtapasztalható” Isten előtt végzett ima kimondhatatlan (apofatikus) dimenzióját. Az isteni Liturgia belemerül a Misztériumba. A liturgiát az ikonosztáz mögött ünneplik, ami a keleti keresztények számára a misztériumot óvó fátyolt jelenti. Nálunk, latinoknál a csönd a hang ikonosztáza. A csönd a misztagógia egyik formája, ami képessé tesz minket, hogy belépjünk a misztériumba, anélkül, hogy meggyaláznánk azt. A liturgiában a csönd a misztériumok nyelve. A csönd nem elrejti, hanem feltárja a mélységeket.

Szent II. János Pál azt tanítja, hogy a „misztérium folytonosan fátyolba, csöndbe burkolózik, nehogy egy bálvány lépjen Isten helyére”. Hangsúlyozni szeretném, hogy a keresztények számára ma komoly veszélyt jelent, hogy bálványimádókká válnak. Az emberi beszéd végtelen zajának foglyaiként nem állunk messze attól, hogy a saját dimenzióinknak megfelelő istentiszteletet és a mi képünkre alkotott istent hozzunk létre. Amint azt Godfried Danneels bíboros megjegyezte, a „nyugati liturgia legfőbb hibája a gyakorlatban az, hogy túlságosan bőbeszédű”. Faustin Nyombayré, egy ruandai pap azt mondja, hogy “Afrikában sem kíméli a felszínesség sem a liturgiát, sem az ún. vallásos összejöveteleket, ahonnét az emberek kifulladva, leizzadva térnek haza, ahelyett, hogy megpihenten, és az ünnepelt valóságtól eltelve térnének vissza, hogy éljenek és tanúságot tegyenek róla”. A liturgikus ünneplés sokszor zajos és fárasztó. A liturgia beteg. Ennek a betegségnek a legütősebb szimbóluma a mikrofonok omnipresentiája, mindenütt jelenvalósága. A mikrofon olyan nélkülözhetetlenné vált, hogy az ember el sem tudja képzelni, vajon hogyan ünnepelték a liturgiát a mikrofon feltalálása előtt!

A kívülről érkező zaj és a mi belső zajunk egyre idegenebbé tesz minket önmagunk számára. Az ember a zaj közepette nem kerülheti el a banalitást: felszínesek vagyunk beszédünkben, üres szavakat mondunk, újra és újra beszélünk… amíg csak nem találunk valami mondanivalót, poénokból és gyilkolni is képes szavakból összehablatyolt felelőtlen szöveget. De felszínesek vagyunk tetteinkben is: banális módon élünk, amit mi logikusnak és erkölcsösnek nevezünk, és ráadásul ebben nem látunk semmi abnormálisat.

Gyakran faképnél hagyjuk zajos, felszínes liturgiáinkat, anélkül, hogy ott találkozunk volna Istennel és azzal a belső békével, amit adni szeretne nekünk.

A tavaly júliusban Londonban tartott előadása után foglalkozott a liturgia ünneplésének irányával is, ill. kifejezte, hogy szeretné, ha ez templomainkban is megvalósulna. Miért olyan fontos ez Önnek, és miként láthatja ezt megvalósíthatónak?

Sarah bíboros: A csönd a liturgia lényegének problémáját érinti. Manapság a liturgia misztikus. Amíg a liturgián zajos szívvel veszünk részt, addig felszínes és emberi ábrázata lesz. A liturgikus csönd egy radikális és lényegi hozzáállás; a csönd a szív beszélgetése. A megtérés etimológiai értelemben azt jelenti, megfordulni, vagyis Isten felé fordulni. A liturgiában csak akkor lesz igazi csönd, ha teljes szívvel az Úr felé fordulunk. Meg kell térnünk, vissza kell térni az Úrhoz, hogy rá tudjuk emelni a tekintetünket, szemlélni tudjuk az arcát, és a lábaihoz boruljunk, hogy imádjuk Őt. Példakép is van előttünk: Mária Magdolna azért volt képes Húsvét hajnalán felismerni az Urat, mert visszafordult Hozzá: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették”. „Heac cum dixisset, conversa est retrorsum et videt Jesus stantem” – Amikor ezt kimondta, megfordult, és látta Jézust, hogy ott áll” (Jn 20,13-14).

Hogyan tudnánk szert tenni erre a belső hozzáállásra, ha nem fordulunk mindannyian, papok és hívek, fizikai értelemben is az Úr felé, aki eljön; Kelet felé, amit az apszis szimbolizál, és ahol a kereszt trónol?

A külső irányultság, ami a belső odafordulást szimbolizálja, befelé irányít minket. A keresztények az apostoli idők óta így imádkoztak. Itt nem arról van szó, hogy a népnek hátat fordítva, vagy éppen velük szemben ünnepeljük a liturgiát, hanem arról, hogy Kelet, ad Dominum, az Úr felé fordulunk.

Ha így cselekszünk, ez előmozdítja a csöndet. A miséző papnak is kisebb lesz a kísértése arra, hogy monopolizálja a beszédet. Az Úrral szemben megcsappan a kísértés, hogy tanárrá változzon, aki az egész szentmise alatt tanít, színpaddá alacsonyítva oltárt, amelynek középpontjában már nem a kereszt, hanem a mikrofon áll! A papnak nem szabad elfelejtenie, hogy ő csupán eszköz Krisztus kezében, és csöndben kell maradnia, hogy helyet adjon az Úrnak, s szem előtt kell tartania, hogy a mi emberi szavaink mennyire nevetségesek az Örök Szóhoz képet.

Meg vagyok róla győződve, hogy a papok egészen más hangnemben beszélnének, ha Kelet felé fordulva ünnepelnék a szentmisét. Sokkal kevesebb lenne a kísértés arra, hogy magunkat tegyük főszereplőkké, ahogyan Ferenc pápa is mondja!

S bár ez legitim és kívánatos, természetesen mégsem szabad kikényszeríteni, mint valami forradalmi dolgot. Tudom, hogy sok helyen az előkészítő katekézisek képtelenek voltak elfogadtatni és megszerettetni a hívőkkel. Szeretném, ha ez a kérdés nem válna ideológiai áramlatok összecsapásává. Hiszen az Istennel való kapcsolatunkról van szó.

Nemrég, egy, a Szentatyával folytatott magánbeszélgetés során lehetőségem volt elmondani, hogy csupán egy, a hívők javát szívén viselő lelkipásztor őszinte javaslatait szeretném kimondani. Nem szeretném egyik gyakorlatot szembeállítani a másikkal. Ha fizikailag nem lehetséges kelet felé (ad orientem) fordulni, akkor feltétlenül, jól látható módon egy feszületet kell az oltárra kell helyezni, amely mindenki számára vonatkozási pont lehet. Krisztus a kereszten nem más, mint a Keresztény Kelet.

Ön buzgó védelmezője a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának, miközben mélyen sajnálja, hogy ennyire rosszul ültették át a gyakorlatba. Így visszatekintve, miként látja az elmúlt ötven évet? Elsősorban nem az egyházi vezetők felelősek mindezért?

Sarah bíboros: Azt hiszem, amikor ezt a zsinati dokumentumot olvassuk, hiányzik belőlünk a hit. Megbabonázva attól, amit XVI. Benedek média-zsinatnak hív, teljes mértékben emberi módon olvassuk, szakadásokat, ellentéteket keresünk ott, ahol a katolikus szívnek a folytonosságban megvalósuló megújulást kellene áhítania.

Csak egy példa: a II. Vatikáni zsinat csodálatosan úgy beszél a keresztségi papságról, mint képességéről, hogy Krisztussal együtt áldozatul ajánljuk fel magunkat az Atyának, és így Jézusban „szent, tiszta és szeplőtelen Áldozattá váljunk”. Ez nem más, mint a liturgiában való teljes részvétel teológiai megalapozása.

Ezt a spirituális valóságot különösen is a felajánlásnál kellene megtapasztalni, abban a percben, amikor az egész keresztény nép felajánlja önmagát, nem Krisztus mellett, hanem Őbenne és az Ő áldozatában, ami az átváltoztatásban lesz teljessé. Újraolvasva a zsinati dokumentumot könnyebben elkerüljük, hogy felajánlásainkat a látványos bemutatók eltorzítsák, amelyeknek több közük van a folklórhoz, mint a liturgiához.

Említette a „a reform reformját” is, amire, mint mondja, vágyakozik. Miben állna elsősorban ez a reform? Csak a rendes, vagy a római rítus mindkét formáját magába foglalná?

Sarah bíboros: Ahhoz, hogy a liturgia hű legyen misztikus lényegéhez, mindig szükség van reformra. Ezt nevezzük a „reform reformjának”, és amit – XVI. Benedek egyik tanítóhivatali megnyilatkozásának kifejezésével élve – talán „a rítusok kölcsönös gazdagításának” is nevezhetnénk. Vagyis ez mindkét rítusra vonatkozik.

Nem akarok időt vesztegetni arra, hogy egyik rítust szembeállítom a másikkal, vagy a Szent V. Piusz-féle rítust Boldog VI. Pál rítusával. A liturgia nagy csendjébe való belépés a kérdés; éppen ezért kell felismerni, hogy a latin és a keleti rítusok miként gazdagíthatják egymást. Miért ne lehetne a Rendkívüli forma nyitott a II. Vatikáni Zsinat által előmozdított fejlődésekre? És vajon a Rendes forma miért ne fedezhetné fel újra a felajánlás ősi imáit, a lépcsőimát, vagy a kánon alatti rövid csöndet?

A szemlélődés lelkülete nélkül a liturgia továbbra is a gyűlöletes megoszlások és ideológiák összecsapásának, valamint a gyengék a magukat tekintélyesnek tartók általi nyilvános megalázásának helye marad, miközben az Úrban való egységünk és közösségünk békéjének helye kellene hogy legyen. Miért kell szembeszállni egymással és miért kell utálni egymást? A liturgiának épp ellenkezőleg, segítenie kellene „míg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére. Így, igazságban és szeretetben élve, minden módon egyre inkább összeforrunk a Fővel, Krisztussal. (Vö: Ef 4,13-15).

A latin rítusú világ jelenlegi liturgikus kontextusában miként küzdhetjük le azt a bizalmatlanságot, ami még most is ott van a római rítus két liturgikus formájának egyes támogatóiban, akik nem hajlandók a másik rítus szerint ünnepelni a liturgiát, sőt, olykor megvetéssel tekintenek rá?

Sarah bíboros: a liturgia megkárosítása Istennel való kapcsolatunk és keresztény hitünk kifejezésének megkárosítása. Charles Journet bíboros ezt mondta: „A liturgia és a katekézis két olyan eszköz, amelyeken keresztül a gonosz el akarja lopni a keresztényektől a hitet, és hogy az Egyházat megragadja és végérvényesen elpusztítsa. A nagy sárkány még ma is lesi az asszonyt, az Egyházat, hogy elnyelje gyermekét”. Igen, a gonosz azt akarja, hogy szembekerüljünk egymással, mégpedig pontosan az egység és testvéri közösség szentségének szívében, a liturgiában. Itt az idő, hogy felhagyjunk a bizalmatlansággal, megvetéssel és gyanakvással. Itt az idő, hogy újra felfedezzük a katolikus szívet. Itt az idő, hogy együtt újra felfedezzük a liturgia szépségét, amint a Szentatya, Ferenc pápa is javasolja, amikor azt mondja, „A liturgia szépsége Istenünk dicsőségének jelenlétét tükrözi, ami az Ő élő és vigaszt nyert népében ragyog fel újra”.

Milyen volt a már említett, kivételes tartózkodása a Grande Chartreuse-ben?

Sarah bíboros: Köszönöm Istennek, hogy megadta nekem ezt a különleges kegyelmet. És hogyan is ne említeném meg, mennyire hálás vagyok, és végtelenül köszönöm Dom Dymas de Lassus-nak a szívélyes fogadtatást?! Ugyanakkor szeretnék is bocsánatot kérni tőle mindazért, amiért a monostorban való tartózkodásommal gondot okoztam. A Grande Chartreuse Isten háza. Istenhez emel, és Vele szemben tesz le. Ez a hely mindent meg ad, ami az Istennel való találkozáshoz szükséges: a természet szépségét, az épületek egyszerűségét, a csöndet, a magányt és a liturgiát. Bár egyébként is szokásom éjszaka imádkozni, a Grande Chartreuse éjszakai zsolozsmája nagyon mély benyomást tett rám; a sötétség átható volt, a csönd a Jelenlétet, Isten jelenlétét szülte. Az éjszaka mindent elrejtett előlünk, elválasztott minket egymástól, ugyanakkor hangunkban és imádságunkban egyesített minket, irányt adott szívünknek, tekintetünknek és gondolatainknak, úgy, hogy semmi másra nem figyeltünk, csak Istenre. Az éjszaka lényeges, üdítő és megtisztító. A sötétség olyan, mint egy forrás, amelyből megtisztulva, elcsendesedve, Krisztussal és a többiekkel bensőségesebben egyesülve emelkedünk ki. Az éjszaka jórészét imában tölteni regeneráló. Valóságos újjászületés. Itt Isten valóban Életünkké, Erőnkké és Boldogságunkká, Mindenünkké lesz. Nagy csodálattal adózom Szent Brúnó iránt, aki, akárcsak Illés próféta, oly sok lelket vezetett Isten hegyére, hogy hallják és lássák a „halk, szelíd hangot”, és engedjék, hogy ez a hang hívja őket, s így szóljon: „Mit csinálsz itt Illés?” (1Kir 19,11-13).