Oldal kiválasztása

A szegedi nővérek elhurcolása

Garger M. Margarita nővér visszaemlékezése

 

Árpád-házi Szent Margitról elnevezett közösségünk 82 éve működött Magyarországon, amikor 1950-ben a történelem vihara rajtunk is végigsöpört.

 

Nem azért, hogy elkeseredjünk, hanem hogy Isten előre nem látott tervei megvalósuljanak, és átéljük a nyolc boldogság egyik nagy ígéretét: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa”.

Fennálló öt rendházunk közül a szegedi rendház lett a feldúlás első áldozata. Az épület eredetileg Gróf Klebelsberg Kúnó vallás- és közoktatásügyi miniszter jóvoltából épült 1929-ben óvodaként, illetve az egyetemi tanulmányokat végző rendtagok otthonaként.
Szegedi rendhaz udvari resze

A szegedi ház az udvar felől

 

Szegedi rendhaz utcafrontja

A szegedi ház utcafrontja

A szétszóratás évében (1950) tizenegy nővér volt a rendházban. Név szerint:

Karnővérek:                                                                                   Segítő nővérek:

Mendly M. Emerencia                                                                                                           Kovács M. Borbála

Papp M. Vincencia                                                                                                                M. Krisztina

Kondor M. Éva                                                                                                                      Farkas M. Markolina

Garger M. Margarita                                                                                                             Háry M. Andrea

                                                                                                                                    Simon M. Benvenuta
                                                                                                                                    Bicsák M. Bonifácia
                                                                                                                                    Habenczius M. Villána
 

                                                  

Szegedi noverek 1934 - Pauthner Jacinta hazfonokkel

A szegedi nővérek még 1934-ben – Pauthner Jácinta házfőnökkel

Az elhurcolás napját megelőzően (1950. június 9.) már többször zaklattak minket lakásfelmérési, létszám-ellenőrzési ürügyekkel, és egy alkalommal az egyik küldött bizalmasan elárulta: a napokban elhurcolnak majd bennünket is. Mindenki igyekezett lelkileg felkészülni, és egy kis kézicsomagot készíteni.
Június 8-án éjjel erőszakosan becsengetett a lakásügyi hivatal küldötteként három fiatal férfi. A nagycsengővel felkeltettük a ház lakóit, erre a küldöttek szemmel láthatóan megijedtek.
A főnöknőt őrizetbe vették, és kényszeríteni akarták, írja alá, hogy beleegyezik a házkutatásba. Miután ez nem sikerült, lecsapták az elkészített iratot az asztalra, mondván:

 

„Akár beleegyezik, akár nem, akkor is megcsináljuk!”

 

Persze ez mégsem sikerült, mert a ház sötét volt, és csak a nővérek tudtak tájékozódni, akiknek megengedték, hogy fegyveres kísérettel összeszedjenek néhány dolgot az útra. Fél óra múlva mindenkit betereltek a nappali szobába, és őriztek bennünket. Éjszaka volt, a sötétség hatalmáé. Vártunk, mi lesz.
Már hajnali négy óra volt, türelmetlenül jártak ki-be, majd ismét ellenőrizték a létszámot és a csomagjainkat, majd figyelmeztettek, hogy ha valaki szökni mer, a többiek fizetik meg az árát.
Hajnalban, öt órakor vezényeltek: „Indulás!” A kosárba tett élelmet nem engedték elvinni. Kitereltek bennünket az utcára, ahol nagy rémületünkre egy fedett teherautó állott a ház előtt, amelyen már más rendbéli nővérek is voltak. Néma csend volt.

 

A teherautó ponyváját lehajtották és lekötötték, hogy senki ne lássa történelmünk e megrendítő aktusát.

Nem tudtuk, hová megyünk.

 

Kerülőutakon eljutottunk a városháza udvarára. Több „fedett” teherautó is érkezett utánunk. Mindenkit betereltek egy nagy, piszkos helyiségbe, és csoportokba osztva újra felraktak fedett teherautókra. Mi, a szegedi domonkos nővérek, együtt maradtunk. Hittel és szeretettel – bízva a Gondviselésben – indultunk, mint a menekülő Szent Család a bizonytalanságba.
Szegedi rendhaz kapolnaja

A szegedi rendház kápolnájának oltára

 

Imádkoztunk és szenvedtünk. Déltájt egy erdős tisztásra értünk, ahol feltűnt a Néplányok Társulatának Székháza. Pécelen voltunk. Szeretettel és nagy meglepetéssel fogadtak bennünket, és kissé megkönnyebbülten mentünk a kápolnába, ahol Jézus Szent Szíve szobor várt. Élmény volt! „Mit féltek, kicsinyhitűek?”

 
Egy ideig itt maradtunk, de 10 napon keresztül csak ruhástól mertünk aludni. Azt hittük, itt fognak bennünket munkára.
 
Így a tizedik éjszakán valamivel már nyugodtabban feküdtünk le, de éjfélkor ököllel verték az ajtónkat, kiabálván: „Azonnal kinyitni!” Rémülten riadtunk fel, és bizony az ÁHV emberei előtt kellett felöltöznie a nővéreknek.
 

Utána éjjeli sorakozó a folyosón, kézicsomag-vizsgálat, majd indulás az erdőbe, „szó nélkül”! 

 

Az erdő közepén ismét egy „fedettre helyre” vezényeltek bennünket. Még a Hold sem fénylett, hogy megvilágította volna a velünk szenvedő Jézus arcát, de Jézus bennünk volt, s ez erőt adott.  
 
A teherautó a reggeli órákban érkezett a máriabesnyői kegyhelyre, ahol feltűnt az Isteni Megváltó Leányainak szép üdülőháza. Itt a kerítésen belül már vártak a más rendből összegyűjtött nővérek. Megkönnyebbülten üdvözöltük egymást a kápolnában, ahol Szűzanyánk várt a Kisjézussal. Mindenki meg volt illetődve … „Te vagy földi éltünk vezércsillaga…” Jó lesz itt együtt a közös sorsban.
 
Szállást is kaptunk a 2. emeleten, zizegő szalmán feküdtünk a földön, körös-körül a teremben. Közben folyamatosan érkeztek az újabb nővérek más rendekből, úgy hogy végül már 500 nővér volt összezsúfolva. Őket már nem váratlan rátöréssel, hanem előzetes felszólítás után hozták holmijukkal együtt. Volt olyan csoport, akikkel még a háziállatokat is elhozták. Persze  erre szükség is volt, mert az ellátás teljesen a Gondviselés kezében volt a házban. Az intézet nővérei betegápolók voltak, segítettek, amiben tudtak.
img344

A gyűjtőtáborban, más szerzetesekkel együtt

A mi csoportunk iránt különös gondoskodással voltak, hála érte a nagyon kedves Tisztelendő Jozefa Anyának! 

Élelmet az irgalmas szívű pesti nép hozott naponta a vonatokon. A rokonok, ismerősök is segítettek, főleg a szükséges kenyérrel. Egy búcsú alkalmával, egy kisfiú, látván, hogy a nép hogyan adakozik a kerítés rácsán keresztül, leharapta mézeskalács lovának a fejét, és a maradékot ő is benyújtotta. Sok szép, megható emlékünk van ezekről az irgalmas emberekről.
Így múltak a hetek a bizonytalanságban, az éjszakai razziákban, ami abból állott, hogy éjfélkor összevezényelték a ház népét az ebédlőbe, majd 4 órakor jó éjszakát kívánva elmentek. A lelket a jó Főtisztelendő Vilmos kapucinus atyatartotta bennünk, aki naponként misézett nekünk a szép kegytemplomban, s az ő derűs kedélyével felvidított, erősített bennünket.

 

Végre szeptemberben egy éjszakai razzia alkalmával megkaptuk a felszólítást: „Aki aláírja, hogy kilép a rendből, az elmehet!” Senki nem jelentkezett. Ez idő tájt már folytak a tárgyalások az egyház és az állam között, de pontosan mi sem tudtuk, miről tárgyalnak.

 

Végül eldőlt a sorsunk: le kell tenni a rendi ruhát, és szeptember 15-ig el kell hagyni máriabesnyői helyünket.
Mindenki mehet, amerre tud. Szent ruhánkat ünnepélyesen az oltárra helyeztük, és elindultunk az ismeretlen felé…, hogy a nagy magyar télben, mint kicsike tüzek világítsunk szentjánosbogárként – tanúságtételünkkel. Ezt kérte az Úr!
Még ezután is éveken keresztül sok zaklatásnak voltunk kitéve, de lassan mindenki elhelyezkedett ahol tudott: háztartásban, otthon, egyházi állásban, gyermekgondozóként, és kevés kivétellel mindenki igyekezett megtartani az Úrnak tett hűségét, kitartva mindvégig.
 

E sorokat már 30 év távlatából írom (1980-ban), s tele hálával imádkozom:

Áldott legyen az Isten, Aki mindent javunkra fordít!

 

Garger Piroska Margarita nővér (szül.: 1907. december 19. Körmend (Vas megye) – 2004. ápr.16.
A kőszegi Tanítóképző tanára volt. 1944-45-ben doktori disszertációjának megírására készült, ezt azonban a háború meghiúsította. 1949-ben Szegedre helyzeték házfőnöknőnek. Innen vitték el nővértársaival együtt 1950. június 6-án éjszaka először Pécelre, majd Máriabesnyőre vitték. 1950 szeptemberében, amikor elengedték őket, Sárvárra ment, ahol egy domonkos atya volt a káplán. A plébánia egyik szobájában lakott két nővértársával együtt, és kántori szolgálatot látott el. Előbb gyermekekből, majd amikor ezt megtiltották neki, akkor felnőttekből szervezett jól működő énekkart. Az ÁVO folyamatosan figyelte. Zongoraórákat adott, amelyeket titokban hittan órákkal kapcsolt össze. 18 évig élt Sárváron, innen ment nyugdíjba. Ekkor költözött át Szombathelyre Ladiszla nővérrel együtt egy közös kis udvari lakásba. Pestről, a Solidaritas-tól kaptak munkalehetőséget, gyermekruhákat varrtak. Később a zárdatemplomban vállalt kántori szolgálatot. 1983-ig dolgozott itt.
Garger M. Margarita nover

Garger M. Margarita n.

A rend újraindulása után, 1992-től ő is beköltözött a szombathelyi kolostorba. Szinte mindig az oratóriumban lehetett megtalálni, nagyon sokat imádkozott. 1998-ban agyvérzés következtében fél oldalára megbénult, ágyhoz kötött beteg lett. Szellemi képességei is lassan-lassan hanyatlottak. 2002-től a budakeszi házban ápoltuk, és 2004. április 16-án csendben elszenderült. Szombathelyen van eltemetve a székesegyház Madonna-kápolnájában.