Oldal kiválasztása

A kőszegi nővérek elhurcolása – Kutas Katalin n. visszaemlékezései

 (2012. december 20-án Szombathelyről írt levele alapján)

Az 1950. év kegyelmi év volt számunkra, s egyben a megpróbáltatások kezdete.
1950 június 18-án elsőáldozásra készültünk. Felejthetetlen nap volt ez számunkra. Tisztelendő Anyánk napközben nem volt otthon, püspök atyával tárgyalt Szombathelyen, de másnap reggel össze karta hívni a konventet. A „fiatalokat”, püspök atya tanácsára haza akarták küldeni. De a Gondviselés másképpen határozott. A levegőben már nagyon ott volt, amiről már tudtunk, hallottunk.
Kutas Katalin nővér Vácott, a gyűjtőben

Kutas Katalin nővér Vácott, a gyűjtőben

Emlékszem, ezen az estén engedélyt kértem, hogy az utolsó közös ima után is a kápolnában maradhassak. Valami nagyon ott tartott… Éjfél körül értem fel a cellába, de lefeküdni már nem tudtam, mert óriási dörömbölés, lárma verte fel a házat. Beözönlöttek a cellákba a katonák, vagy ávósok, nem tudom, minek lehet nevezni őket, és közölték: „Senki nem mehet sehová”, mert a kezükben tartott személyre szóló kiutasítás, vagyis a miniszteri rendelet alapján elszállítanak bennünket a kijelölt tartózkodási helyre.
Nekem egy dolog járt az eszemben: Mi lesz az Oltáriszentséggel? Ma sem tudom megmondani, hogyan történt meg az, hogy az emeletről lementem a kápolnába, de útközben senki nem állított meg. Beértem a sekrestyébe, villanyt nem mertem gyújtani, csak a tabernákulum kulcsát kerestem. A legnagyobb szomorúságomra nem találtam meg. Fájó szívvel tértem vissza az emeleti cellába, ahol már a „névsorolvasás” már elkezdődött.

A zsolozsmáskönyvet vettem magamhoz és a hálóruhát. Semmi mást.

„A vértanúsághoz ez is untig elég” – gondoltam.

A kapuszínbe háttal betolatott egy tehergépkocsi, abba tereltek be bennünket. Hátul két fegyveres katona ült, és vigyázott ránk, hogy meg ne szökjünk. Aztán ponyvával lezárták a tehergépkocsit, és elindultak velünk. Elkezdtük a Salve Reginát énekelni, de elhallgattattak bennünket, hogy ne csináljunk „lármát”.
Lassan hajnalodott, mert kicsit világosabb lett a ponyva alatt. Az éjszakai csendet a forgalom zaja váltotta fel. Nem tudtuk, hol lehetünk.

Egy helyen megállították az autót, és az illető azt kérdezte: „Mit szállítanak?” A felelet: „Marhákat!”

Tovább mehetett az autó. Ha akkor a ponyva lehull… meglátták volna az igazat!
Valamikor a délelőtti órákban az autó megint egy kapuszín alá gördült be, és kiszállítottak bennünket. Mindenki kezébe kapta a névre szóló „marha passzust”, vagyis a kiutasítási papírt, a belügyminiszter utasítását. Vác volt a kijelölt helyünk: a püspöki palota. Szegény Püspök Atya könnyes szemmel, de nagy szeretettel fogadott bennünket! A „lágerben” már voltak mások is összegyűjtve: jezsuiták, pálosok, piaristák, annunciáták, iskolanővérek, Notre Dame nővérek, szociális testvérek, szaléziánusok, és újabban mi, domonkosok érkeztünk. A földön aludtunk, egy-egy könyv volt a párnánk, a vánkosunk. De a kápolna ott volt – ima, virrasztás, Szentségimádás, engesztelés…
Kintről a „bátrabbak” bejöhettek – nagy együttérzés volt a szemükben, szavaikkal pedig vigasztalni próbáltak minket. Az ávósok mindent és mindenkit ellenőriztek.
Püspök Atya mindenkit nagyon kért, hogy senki ne próbáljon „megszökni”, mert őt teszik mindenért felelőssé. Egy ideig elég volt az élelmiszer, de aztán semmi! – Ekkor lépett közbe kézzelfoghatóan az isteni Gondviselés. Reggelente zörgettek a kapun, és hoztak élelmet, hogy „éhen ne haljunk”. Volt, hogy csak dinnyét, volt, hogy csak tököt vagy krumplit. Mindig annyit, amennyire éppen azon a napon szükségünk volt. A „másnap” az Ő kezében volt.
Egy alkalommal borsót hoztak, amit ebédre meg is főztek. Mikor a fazékból merítettünk, és meg akartuk enni (többen voltunk fiatalok, köztük én is), láttuk, hogy a borsóval együtt a sok hemzsegő kukacot is megfőzték. Hiába gondoltam Szent Margit hősies önmegtagadásaira, képtelen voltam elfogyasztani az eledelt.
Vácon még az illemhelyre is csak úgy lehetett menni, hogy „jelentkezni” kellett, mint amikor az iskolában valamit mondani akart a gyermek. Akkor egy katona kikísérte az embert az ajtóig, ott megvárta az illetőt, és visszakísérte a terembe. „Hát még a WC-re is díszkísérettel mentünk!…”
Milyen volt az életünk a „lágerben”? Amikor lekapcsolták az áramot, akkor tudtuk, hogy valami történni fog. Teljes sötétség borult mindenre: ekkor jelentek meg – éjszaka – az ávósok. Letereltek bennünket a földszintre, és reggelig ott tartottak bennünket. Próbáltak meggyőzni, hogy önként vessük le a szerzetesi ruhát. Milyen nagyszerű állást kapunk, taníthatunk tovább az iskolákban, jó fizetéssel, ami, mint utóbb kiderült, nem volt igaz, hiszen a szerzetesek, hiába volt diplomás végzettségük, sokszor csak takarítóként kaptak állást.

Az ilyen éjszakai terelések sokszor ismétlődtek. Egy alkalommal egy idős szerzetes aláírta a nyilatkozatot, amit minden alkalommal magukkal hoztak, hogy önként leveti a szerzetesi ruhát, és távozhat a gyűjtőtáborból. Elment, de hamarosan visszajött, mire Püspök Atya megkérdezte: „Édes fiam! Miért tetted ezt?” Azt felelte: „Püspök Atyám! Megsajnáltam őket, hogy már annyiszor idefáradnak, hiába!”

Egyik éjszaka ugyancsak sötét lett. Rettenetes lárma, zaj, döngetés! Csepelről teherautón részeg munkásokat hoztak. Egyik részük a püspökvár kapuját akarta betörni, a másik részük az udvar felől özönlött be, és orkánszerűen üvöltötték:

„Pétery Jóska gyere ki, vár a kötél idekint!”

Püspök Atya kért bennünket – mindannyian talpon voltunk –, hogy menjünk a kápolnába.

„Minél jobban ordítanak, mi annál hangosabban imádkozzunk!”

Pétery József püspök atya

Pétery József püspök atya

Az egész olyan volt a jelenben, mint mikor Jézust elfogták a Getszemáni kertben. Hogy mit élt át Püspök Atya és vele együtt mi, azt szavakkal elmondani nem lehet. Mikor pirkadni kezdett, elmentek. Később kiderült, hogy annyira felbőszítették és leitatták a szegény munkásokat, hogy a végén már ők is alig bírtak velük.
De az Úr velünk volt és egy kicsit részesített bennünket a szenvedésében. A sok idegi megpróbáltatás a betegeskedő testvéreket igen megviselte. A mi Lúcia nővérünket is kórházba vitték. Ott halt meg. Vácon nyugszik a temetőben. Minden rendnek voltak áldozatai, akik ott haltak meg… A szaléziánusoknak is volt ott egy nagyon beteges atyja, aki bottal is alig tudott járni. Valahányszor az udvaron megláttam, segítettem neki. Mikor eljöttem, elbúcsúztam tőle. Megáldott, az Úr oltalmát kérte életemre, és egy Bosco Szent Jánost ábrázoló képecskét adott ereklyével. Sírt, és azt mondta: „Mi már csak odafönt találkozunk!” Nem tudom, ki volt, a nevét sem kérdeztem meg, csupán segítettem. Mi lett vele, azt sem tudom.
A mi „kilakoltatási” passzusunk úgy szólt, hogy Vác területét nem hagyhatjuk el. Ezért kettőnket – egyik nővértársamat, aki már azóta meghalt – küldtek ki, ha valami kellett. A fehér ruhát fel kellett cserélnünk fekete köpenyre, hogy ne legyünk az utcán feltűnőek. (Meg ha valamit kimostunk, ami rajtunk volt, addig fekve kellett maradnunk, amíg meg nem száradt, mert nem volt, amit felvennünk.)
A szerzetesek egy csoportja a váci gyűjtőben. Katalin n. az alsó sorban balról az első domonkos (fehér ruhás) nővér

A szerzetesek egy csoportja a váci gyűjtőben. Katalin n. az alsó sorban balról az első domonkos (fehér ruhás) nővér

Egyszer tejért küldtek bennünket, mert a betegeknek kellett. A tejes üzlet előtt hosszú sor állt. Mi is beálltunk a sorba. A közelben gyönyörű virágágy volt, azt öntözték. Egyszer csak a slagot ránk irányították, és tetőtől talpig eláztattak bennünket. Mi némán álltunk, és tűrtük ezt az egészet. Mikor megunták, arrébb álltak. Az emberek is hallgattak. Egy nő a sorból kiugrott, és azt mondta: „Kedves nővérek! Adják ide az edényt!” Egy vödör volt nálunk. Elvette, és néhány pillanat múlva tejjel együtt kihozta ajándékként, majd ezt mondta: „Menjenek el szegénykéim, gyorsan!” Mi meg ázottan, de boldogan mentünk vissza, hiszen a betegeknek szüksége volt a tejre.
Így teltek a napjaink, és nem tudtuk, mi lesz velünk: Oroszország, börtön, vagy vissza a világba… Közben folytak a tárgyalások püspökeink és az állam emberei között. Hogy mi volt a megállapodás tétje, máig sem tudom. Csak szeptember elején jött a hír, hogy mindenki menjen el, levetve a szerzetesi ruhát. Ez az állam döntése volt, tehát nem „önként” tettük meg.
Nehéz volt az elválás, a búcsú egymástól. „Szétszéledt a nyáj!” Mi hárman legutoljára hagytuk el a „Gondviselés Házát”, hiszen tenyerén hordott minket az Úr! Mielőtt elmentünk, még történt egy és más. Miben menjünk haza? Szerzetesi ruhában nem lehet, civil ruhánk meg nincs. Mi legyen? A Gondviselés újra segített. Azt nem tudom hogyan, honnét, egy kevéske pénzt kaptunk. Az elöljárónk felírta, miből, mit, mennyit vegyünk, hogy legyen valamiben hazamennünk. A nővértársammal egy rövidáru-kereskedőhöz kellett mennem a felírt adatokkal és a kevéske pénzzel. Sorban kértük, ami fel volt írva, de mindig megkérdeztük, mennyi az ára. A kereskedő megsokallta, hogy mindig az árat kérdezzük.

Mondtuk, hogy csak ennyi a pénzünk, tehát fontos, hogy mennyit vásárolhatunk. Elvette a papírt, és mindent összekészített, ami fel volt rá írva. Összecsomagolta, majd azt mondta: „Nem fizetnek egy fillért sem!”

Felfogni is alig tudtuk, mi is történt velünk! Csak otthon derült ki, amikor a Tisztelendő Anyának átadtunk mindent, hogy az illető kereskedő más vallású volt. Ez volt a Gondviselés újabb csodája, és egy kereskedő lelkének istenszeretete, amely kiáradt ránk. Ily módon kapott mindegyikünk világi ruhát, amiben eltávozhatott.
Hárman, Izabella, az idős Erzsébet nővér és jómagam, utolsónak távoztunk. Utolsó szentmisénket Ákos Atya (Pálos) mutatta be. Prédikáció közben, a nyitott ablakon keresztül a szél egy falevelet fújt be, hiszen szeptember volt, ősz. A levél az Atya elé esett. Ő pedig azt mondta: „Ahogyan ez a falevél elém hullt, úgy maguk is mindig az Úr előtt lesznek, akármerre kerülnek az életben!” Ez az „üzenet” sok erőt adott.
Ákos Atyától egy képet is kaptam emlékül. Boldog Özsébet ábrázolta. Ez volt ráírva: „Kata nővérnek, szeretettel: Ákos Atya”

 

 „Istenem! Mindenem!” – ez volt egész életem értelme.

A vonaton hazafelé egy fiatal házaspár utazott. Felismertek bennünket, és azt mondták: „Örüljenek! Legyenek mindig vidámak! Nem sokáig tart!”

Igaz, Isten előtt száz év is csak egy „pillanat”.

Kutas Katalin nővér élete a kommunizmus alatt

Egy ideig nem dolgoztam hivatalosan, mert az egészségemet a megélt dolgok megviselték. Mindenféle apró munkát vállaltam, gyermekfelügyeletet, kötést, stb. A rendbelépésem előtt, folyószámla könyvelőként dolgoztam. Amikor megtudták, hogy itthon vagyok, üzentek, hogy szeretnék, ha visszamennék dolgozni. Végül az igazgatónak gondot okozott a „múltam”, ezért nem fogadtam el a kérést. Gondot, nehézséget senkinek sem akartam okozni. Volt ahol azonnal elutasítottak szerzetesi voltom miatt.
Végül elvégeztem egy műszaki rajztanfolyamot, majd a Vas megyei Tervező Irodában kezdtem dolgozni, műszaki rajzolóként. A vállalat elküldött, hogy levelező tagként elvégezzem Székesfehérváron az út-vasút-híd építő képesítést. Ebben dolgoztam technikusként,1980-ban mentem innen nyugdíjba.
1975-ben (50 óta 25 év telt el) hárman ki szerettünk volna menni Rómába, mert szent év volt. A lakásunkban személyesen felkeresett XY. Több mint egy órás faggatás következett. A leveleimből szó szerint idézett. Minden levelemet elolvasták, pedig én elöljáró sem voltam, csak egyszerű szerzetes az Úr szolgálatában!!
Az illető azt mondta: „Munkahelyén, a bankban, itt a házban, és mindenütt érdeklődtem maga után. Mindenhol annyi dicséretet és jót mondtak, hogy elhatároztam, személyesen keresem fel. Hogyan nézhet ki egy ilyen nővér?”
Sokat kérdezgetett. Főleg az érdekelte, hogy kint maradok-e, vagy visszajövök-e. Azt feleltem: „Tessék, itt az útlevelem, visszaadom, ha ez önöknek ekkora gondot okoz!”
„Hát nem azért kapta meg, hogy visszaadja!” – mondta ő. „De majd, ha visszajön, beszámol mindenről. Valószínű, hogy figyelemmel kísértek a vonaton, az úton – gondolom hogyan! A beszámoló elmaradt!!
Olasz zárdákban szálltunk meg. Nagyon marasztaltak, hogy maradjunk ott, de én azt mondtam: „Hazámat el nem hagyom! Hazám a Szűzanya országa, és az Ő állampolgára vagyok, jóban és szenvedésben!”
Az, aki az elutazásom előtt kifaggatott, nem messze lakik tőlem, már nyugdíjas. Amikor elmegy mellettem, lehajtja a fejét, de én megismerem. Egy fohászt mondok érte, hiszen akkor a „kötelességét teljesítette”.

Bármerre visz életünk útja, a végtelenül szerető Isten vezeti azt…! Vár…!