Oldal kiválasztása

Ladiszla nővér visszaemlékezései

Ladiszlan.

Ladiszla nővér, hogyan került a rendbe és mivel foglalkozott a szétszóratásig?

1926-ban születtem Kapuváron, a polgári iskolát Szombathelyen végeztem, a Domonkos Nővéreknél. Azután Kőszegre mentem a Domonkos Nővérek tanítóképzőjébe, aminek befejezésekor érlelődött meg bennem, hogy felvételt kérjek a domonkos rendbe.
A következők motiváltak: a nővérek, akik tanítottak engem, mind példaképül szolgáltak nekem, nagyon szerettem tanítani, ami a rend sajátsága, és szerettem volna életemet Istennek szentelni. A tanításban az apostoli munka megvalósulását láttam, tapasztaltam a rend jó szellemét, a gyerekszeretetet, ami a sajátom is volt.
Sajnos mint domonkos nővérként nem taníthattam, mert ekkorra már államosították az iskolákat. Csak államilag alkalmazott tanárok taníthattak, állami tanterv lapján. Más elfoglaltságot kellett keresnünk, senki sem taníthatott. Stoppolással, varrással, vasalással foglalkoztunk, mindezeket a munkákat a kőszegi lakosság részére is vállaltuk. Én nagyon sokat kézimunkáztam, művirág-készítéssel, koszorúk készítésével foglalkoztam, sekrestyéztem. Ezen munkák bevételeiből tartottuk el magunkat, nagy szegénységben éltünk.
A kőszegi szülők titokban maszek nyelv- és zeneórákra adták be gyerekeiket hozzánk, de ez természetesen illegális volt. Ebben az évben már kaptunk olyan híreket, hogy a nővéreket elhurcolják, és hogy besúgók vannak körülöttünk.

Hogyan került sor a szétszórattatásra?

1950 júniusában már mindenki tudta, hogy a napokban el fognak minket vinni. Azt vártuk, hogy a Szovjetunióba visznek, Szibériába. Az elöljárók kis csomagokat készítettek, amit mindenki készenlétben magánál tartott. A csomagban keksz, méz, szalonna és orvosság volt.
Lelkileg is készültünk az elhurcolásra, elmélkedtünk róla, örültünk, hogy vértanúk lehetünk, azt hiszem, mindnyájan nagyon bátran viselkedtünk.
Egyedül egy nővér ment el ekkor a rendből, akit szülei befolyásoltak. Megtudtuk, hogy melyik éjjel visznek el minket.  Jézus Szíve napja volt, körmenetet tartottunk a Szent Szív tiszteletére. Este lefeküdtünk, s egyszer csak csöngettek.
A kapuban ÁVÓ-sok jelentek meg. Két ponyvás teherautó állt az udvaron, az ÁVÓ-sok azt mondták, egy órát adnak, hogy összekészüljünk. Azt sem engedték, meg, hogy bemenjünk a templomba búcsúzkodni. Magunkhoz vettük az elöljáró által készített kis csomagot. Kimentünk a teherautókhoz, ahol az ÁVÓ-sok névsort olvastak, majd felszálltunk. Persze féltünk a kilátástalanságtól, arra is gondoltunk, hogy ki is végezhetnek minket, de nagyon csendben, fegyelmezetten, odaadással csináltuk végig az egészet. A teherautón hangosan imádkoztunk, de az ÁVÓ csendet kért. Az izgalom érződött rajtunk. Nekem sikerült a teherautó ponyváján át egy kis levegőt beengedni, ezért nem szóltak. Főleg a csomagjainkon ültünk, amikben a feszület és némi élelmiszer volt. Mindenki habitusban volt.

Hová kerültek a nővérek?

Budapest határban néhányunk le akart szállni, de az ÁVÓ-sok nem engedték. Vácott, a Püspökvár bejáratában álltunk meg. Ez lett a kényszertartózkodási helyünk. Feltűnt, hogy az ÁVÓ-sok durván bánnak a betegekkel, de amúgy nem zaklatták az ott lévőket. „Ne szökjenek meg” – mondták. A Püspökvárban sok nővér és atya volt már minden rendből: jezsuiták, ferencesek a legtöbben. Péteri püspök úr várt minket a leszálláskor, ránk mosolygott. Ő oldotta meg az ott lévő szerzetesek ellátását. Ott létünk alatt is éltünk lelki életet: közös szentségimádások voltak, de a rendek külön is imádkoztak a kápolnába kitett Oltáriszentség előtt. Nyugalom volt közöttünk, belenyugodtunk Isten akaratába.

Időnként az ÁVÓ-sok berugdalták a kápolna ablakait.

 

Ladiszla n. Vácott, az internáló táborban

Ladiszla n. Vácott, az internálótáborban

 

Júniustól szeptemberig voltunk ott. Eközben a kormány és a Püspöki Kar tárgyaltak, és megállapodtak, hogy nem viszik a szerzetesnővéreket a Szovjetunióba, hanem szétszórják őket.
Mint szerzetesek nem működhetnek, mindenki helyezkedjen el, ahol tud, dolgozzon a Népi Demokráciának.
A rendszer hívei azt akarták, hogy a végzettséggel rendelkező nővérek tanítsanak, de ők nem akartak tanítani, hiszen a kommunista elvek alapján kellett volna oktatniuk.
Az elöljárók azt kérték, hogy azok a fiatal nővérek, akik úgy gondolják, hogy a kommunizmus alatt is tudnak tanítani, vállaljanak tanítást, mert ha fordul a kocka, tudni kell, mit csináltak a gyerekekkel.
Az akkori általános főnöknőnk, Remigia Anya, odajött hozzám és még néhány fiatal nővérhez:
 „Ladiszla nővér, elvárjuk, hogy tanítson, hogy megtudjuk, mit csinálnak a gyerekeinkkel,
és ha újra összeáll a rend, tudjuk folytatni a nevelői munkát.”
Így hát kitöltöttem a szükséges papírokat, több lehetőség közül választhattam. Én a Rumba kiírt állást választottam, mert édesanyám ott lakott és őt kellett ápolnom.
Szeptember 6-án jött el az ideje, hogy elhagyjuk Püspökvárat. Fájdalmas dolgot kellett átélnem: nem hordhattam többé a rendi ruhát. Jó lelkek varrtak nekem világi ruhát, pénzt is adtak vonatjegyre, egy nyugat-magyarországi csoporttal indultam el Rumba. Felső tagozatosokat kellett tanítanom magyarra és énekre.

Milyen volt ott tanítani?

Rum egy kis falu, 22 km-re Szombathelytől. Itt élt a családom. Apám csendőr volt, ekkor már nyugdíjas, de a rendszer elvette a nyugdíját.     A gondviselés kegyelméből a szomszéd községbe, a szüleihez került Kovács Mária Gabriella, a hajdani magisztrám, aki nem tanított, de kántorként és hitoktatóként dolgozott ugyanabban az iskolában, ahol én is tanítottam. A rendi kapcsolat tehát megvolt, mindent meg tudtunk beszélni. Néha lehetőségem nyílt arra, hogy elutazzam Szombathelyre, ahol, persze titokban, a többi rendtársammal is tudtunk találkozni. A találkozásokat úgy látszik, az állam nem vette észre, mert soha sem vontak felelősségre. Leveleztünk is, én nem tapasztaltam, hogy felbontották volna a leveleket. Én írtam a rendi krónikát is. A rendi ruhát otthon őriztem, Anyák Napján, édesanyám köszöntésére felvettem. Tanítottam buzgón, de ideológiamentesen, ahogy elöljáróim kérték, a szakmai dolgokat elvégeztem. A község örült, hogy ott vagyok, már régről ismertek.
Ladiszla n. otthon, habitusban, édesanyját köszönti anyáknapján

Ladiszla n. otthon, habitusban, édesanyját köszönti anyák napján

1956 után elhelyeztek a községből, azzal az indokkal, hogy templomba járok. A következő községekben tanítottam ezután. Sortifalud, Kenéz, Pósva. A tanítványaimat igazságra, szép beszédre, szeretetre oktattam, és bár csendőrlány és templomba járó voltam, mégis megbecsültek.

Szenvedett-e valamilyen üldöztetést a rendszertől Ladiszla nővér?

1956 után 3 évig rendőri felügyelet alatt álltam, de akkor is tanítottam és jártam templomba. Ez még Rumban történt. Miután a családom kulák család volt, apám csendőr, én apáca, elég volt a rendszernek, hogy nyomjon minket. Egy szép napon, míg én tanítottam, a családomat kirakták a házunkból, és a házunkat elvették. A rendőrségnek kellett. Kaptunk egy majori épületet, oda költöztünk. Később a testvéreim megnősültek, anyám, apám meghaltak. Éjjel-nappal figyeltek, nem volt szabad elhagynom a falut, éjjel többször ellenőriztek, rám kopogtak. (Később rendesek voltak a rendőrök, mert nem kellett személyesen kimennem, ha éjjel kopogtak, elég volt, ha kiadtam az ablakon az okmányaimat.) Nem utazhattam sehová, csoportos megmozdulásokon nem vehetem részt. Nem mehettem tömegbe, a szentmise alatt a sekrestyében kellett lennem, mert a templomban tömeg volt.
Még a boltba sem mehettem be ötödiknek. Féltek, hogy államellenes izgatást fogok kifejteni.

Hogyan tudta megélni domonkos hivatását?

Nem tudták, hogy domonkos vagyok, csak azt, hogy apáca. A tanítás volt az identitásom.
Ami az apostolkodást illeti, úgy érzem apostoli életet éltem. Jó példát adtam azzal, hogy templomba járok, a tanításomban, főleg az irodalomban igyekeztem az igazi erkölcsi értékeket kihozni, a gyerekeket hazaszeretetre, szép magyar beszédre, erkölcsös életre nevelni. Közösségeket, szakköröket szerveztem, itt mindig kiemeltem domonkos őseinket, többször meglátogattuk a szombathelyi Szent Márton templomot, a soproni domonkosok kolostorát, kegyhelyeket látogattunk. Az egyik szakkör, amit vezettem, a hímző szakkör volt, itt az asszonyokkal lehetett a kézimunkázás közben Istenről beszélni.

A szétszóratás ideje alatt hogyan élte meg a fogadalmait?

Az engedelmesség megtartása volt a legkönnyebb. Lelkivezetőm volt, akinek tanácsait megfogadtam. Mikor Tarzícia Anyával találkoztam, neki beszámoltam mindenről, ö soha nem mondta, hogy valamit másképp csináljak, csak óvatosságra intett, mert egy kicsit merész voltam.
A tisztaságot is könnyű volt megtartani: el lehetett volna bukni, de nekem a tisztaság szent volt. Mindig is vidám, közvetlen természetű voltam, de soha nem volt semmilyen kísértésem ezen a téren.
 A szegénység nem volt könnyű. Szüleimet tönkretették. Nagyon nagy szegénységben éltem, többet nem akarok mondani.

Gondolt-e arra, hogy új domonkos hivatások után kutasson?

Őszintén szólva, nem találkoztam olyanokkal, akiknek hivatásuk lett volna a rendbe. Nem gondoltam arra, hogy újra egyesülhet a rend, soha nem hittem volna, hogy én leszek az első, aki az újjáalakuláskor visszajövök.

Hogyan történt az újjáalakulás?

A nyolcvanas évek végén már szabadabbak voltunk. A nővérek többet utazgathattak, többet beszélgettünk, valahogy a hír eljutott hozzám is, hogy az újjáalakulásról beszélnek, lehetségesnek tartjuk. Ekkor Szombathelyen laktam Margarita nővérnél. Szombathely püspöki székhely, itt értesülni lehet különböző dolgokról. Egy szép napon hivatott a püspök, és elmondta, hogy szeretné a domonkos rendet Szombathelyen újraindítani, mi a véleményem, kivel beszéljen. Elmondtam neki, kik élnek még, kikre lehet számítani. Sok nővér meghalt a szétszóratás alatt, tulajdonképpen, akikre építeni lehetett volna, mind meghaltak, ha jól emlékszem, 46-an. Néhány öreg és néhány fiatal él még. Az egyik közülük Margarita nővér, aki tanár volt, emellett kántor és nagyon elkötelezett tagja a rendnek. A szétszóratás idején három rendfőnök váltotta egymást: az első volt Remigia nővér, ő a kényszertartózkodási helyén halt meg. De még halála előtt megbízta Janka nővért, aki Budapesten volt tanár, majd kollégiumi gazdasági ügyintéző, hogy vezesse tovább a rendet. Ő járta az országot, de beteg lett és átadta helyét Krisztophora nővérnek, aki matematika tanár volt, jóságos, széplelkű nővér. Ő szervezte meg a rendet a még a szétszóratás alatt, sokat utazott, levelezett. Ő lett a rendfőnök az újjáalakuláskor. Neki köszönhetjük, hogy a rend újra Szombathelyre jött, ő, akit tudott, összeszedett. Nagyon örültünk hivatásainknak, egymásnak.
Schindele M. Remigia

Remigia anya – a feloszlatáskor az általános főnöknő

Christophoran_arc

Christophora nővér – az újrainduláskor az általános főnöknő

 

Mit gondol Ladiszla nővér, hűségük és kitartásuk minek köszönhető?

Elsősorban Isten kegyelmének, aztán pedig a rendi képzés jó szellemének. Arra tanítottak minket, hogy a vértanúságig képesek legyünk kitartani, és az idős nővérek példája is nagyon segített minketA mi nevelésünkben a következő elvek domináltak: Isten- és hazaszeretet.

Hogyan történt az újjáalakulás és hogyan lett Ladiszla nővér elöljáró?

A szombathelyi püspök ismert engem még zalai tanítónő koromból, ő is ott volt a plébánián. Ő hívott engem, és a többi nővért, hogy beszéljük meg, mit lehetne tenni. Megegyezett a polgármesterrel, hogy két hónapon belül kiüríti azt a zárdarészt, ami Szombathelyen eddig is a miénk volt, hogy a domonkos nővérek visszaköltözhessenek. Azokat, akik ott laktak, elköltöztetik jobb házakba. Nagyon piszkos, koszos volt a zárda ekkor.
Írtunk a többieknek, hogy jöjjenek. Nem mindenki tudott jönni, vagy mert már öreg, vagy mert beteg volt, vagy mert idős szüleit kellett ápolnia. A következő nővérek érkeztek: Placidia nővér Győrből, aki portás volt ott, Beáta nővér Makóról, aki tanított, Ármella nővér az Alföldről, SZTK ügyintéző volt, és jómagam. Ennyien voltunk a kezdéskor. Megérkeztek a fű alatt, titokban belépett rendtagok az első hódmezővásárhelyi noviciátusból, pl. Diana nővér.
Ladiszla nővér és Ármella nővér az újrainduláskor

Ladiszla nővér és Ármella nővér az újrainduláskor

Elöljáróságom története pedig a következő:

Elöljáró természetesen csak fogadalmas nővér lehetett, fiatal nem. Ármella nővér a gazdasági ügyeket intézte, Beáta nővér az újoncképzéssel foglalkozott. A püspök atya és a többi nővér engem javasoltak, mert ide való vagyok, megvan a képzettségem, sok ismerősöm van a környéken, ami előnyös a rendnek, hisz kell a segítség, sok levelet írtam külföldre is, segítségért. A püspök jelölt rendfőnöknek, ki is nevezett. Ekkor még nem tarthattunk káptalani választást, hisz három nővérünk volt összesen, velük folyt le a megbeszélés. Kezdetben nagyon kevés helyünk volt a zárdában, de Isten irányította az életünket, és ahogy jöttek a fiatalok, úgy sikerült egyre több helyet lakhatóvá tenni a kolostorban.

 

Ladiszla nővér a szombathelyi rendház kapujában fogadja Konkoly István püspök atyát

Ladiszla nővér a szombathelyi rendház kapujában fogadja Konkoly István püspök atyát (az újraindulás után pár évvel. Hátul már a fiatal nővérek láthatók)