Oldal kiválasztása

Szerzetesi fátyol – királyi fejék

Anna Maria Canopi OSB

Királyi fejék

A Mater Ecclesiae apátság (Lago d’Orta) alapítónője megmagyarázza a szerzetesi fátyolt

„Vedd a fátyolt és a szent ruhát, Istennek szenteltséged jelét, és soha ne feledd: Krisztushoz tartozol, hogy egyedül Őt szolgáld és testét, ami az Egyház.” A püspök ezzel a formulával adja át az apácának a fátylat és a kórusruhát örökfogadalmának és konszekrációjának napján. Az újonnan fogadalmat tett énekli: Posuit signum in faciem meam ut nullum praeter eum amatorem admittam. „Jelet helyezett az arcomra, hogy ne legyen más jegyesem, csak ő.”

Szent Gertrúd, a nagy misztikus, Lelki gyakorlataiban, amelyben megújítja Istennek szenteltségét, így imádkozott, amikor arra készült, hogy lelkileg kapja meg a fátylat: „Ó Szerelmem, add, hogy szereteted árnyékában pihenjek… Ott kapom meg a te kezedből a tisztaság fátylát, melyet a te vezetésednek és irányításodnak köszönhetően szeplő nélkül viszek dicsőséges ítélőszéked elé, a tisztaság százszoros gyümölcsével, amely az ártatlanság legtisztább tükre.” (Nagy Szent Gertrúd Lelki gyakorlatai, III)

A fátyol jelentése világos. A szerzetesnőnek, aki szüzességben Istennek lett szentelve, hogy kizárólag Krisztus jegyese legyen, ki kell vonnia magát más lehetséges udvarlók és szeretők tekintete elől. Ezért a világtól visszavonulva él, kolostorban (claustrum-ban, innen jön a klauzúra szó is, mint elzárt tér), azért, hogy mindig Isten tekintete előtt legyen, és egyedül neki akarjon tetszeni szeretetének tisztaságával és erősségével.

A fátyol tehát, egyfajta klauzúra a klauzúrán belül, mivel a monostoron belül is, a szerzetesnő életstílusa és társaival való kapcsolata visszafogott. Ez a szokás azonban egyáltalán nem elnyomó jellegű, sőt a fátyol nagyon kedves a szerzetesnőnek, és áhítattal viseli, minden alkalommal megcsókolja, amikor felveszi vagy leveti.

A fátyol ugyanis, azáltal, hogy visszatartja attól, hogy szemeivel elkalandozzon, segíti a szerzetesnőt abban, hogy Isten mindig vágyott és keresett arcának szemlélésében szívének tekintetét közvetlenebbül Rá irányítsa.  A fátyol továbbá a szeméremnek is a jele, amely bizonyos értelemben elrejti a szerzetesnőt Jegyesétől is. Ebben az értelemben olvasták mindig az egyházatyák az Énekek Énekét:

„De szép vagy, kedvesem, De szép vagy! Szemeid, mint a galambok a fátyolod mögött, … Elzárt kert vagy, mátkám, húgom, elzárt kert, lepecsételt forrás.” (Én 4,1.12)

Ezek a ragyogó sorok az Isteni Jegyes csodálatát és megrendült ámulatát fejezik ki menyasszonya előtt, akit alázatos és finom tartózkodás öltöztet fel. Éppen a szűzi szeretet titka kívánja meg, hogy a fátyol gyöngéden őrizze. Szent Pállal együtt valóban lehet kiáltani, hogy „mennyire nagy” ez a szűzi és ugyanakkor a házasságra vonatkozó „titok”. (V.ö. Ef 5,32)

Korunk mentalitása és érzékenysége számára minden bizonnyal nagyon nehezen sikerül megérteni és elfogadni a szerzetesnőknek ezt a hagyományát, ettől függetlenül a monasztikus  életre szóló hivatások nem fogynak el, így tanúsítva a hit erejét ennyire elvilágiasodott és nagy részében elkereszténytelenedett társadalmunkban.

Isten terve szerint, a monasztikus hivatás valójában pótolja a hit hiányát, ami a világban van; nem a világ lenézése vagy elfeledkezés róla, hanem olyan élet, amely kizárja a kompromisszumot mindazzal, ami világi, és ami romlott, hogy teljesen az imádságnak és az aszkézisnek szentelje magát, az egész emberiség javára.

A szerzetesnő tehát emelkedett módon éli az anyaságra és házasságra vonatkozó titkot a természetfeletti szinten, a fátyol erőteljes szimbolikája éppen azt a nagylelkűséget és intenzitást jelzi, amellyel a szerzetesnő Istennek ajándékozza magát mindenkiért, titokban maradva, hogy mindez teljesen ingyenes legyen.

Képtelen vagyok elfelejteni a meghatódottságot, amit akkor éreztem, amikor a püspök átadta nekem a megszentelt fátyolt: olyan volt, mintha az ég rám borulna, hogy belevonjon a szent szférájába, Krisztus szívének bensőségességébe, Szűz Mária mintájára.

Amikor Libériusz pápa a 4. században a szüzek szentelésében részesítette Marcellinát, Ambrus milánói püspök nővérét, abban a pillanatban, amikor a fejére helyezte a megszentelt fátyolt, a Szent Péter-bazilikát betöltő tömeg tanúként tapsolt és kiáltotta: Ámen, Ámen!

A szüzek lefátyolozásának (velatio virginum) liturgikus szertartása rendkívül lenyűgöző. Az ókorban szokásban volt a vörös színű fátyol is, annak jelzésére, hogy a szüzet Jegyesének, Krisztusnak a vére váltotta meg. Ezért egyik legszebb beszédében Ambrus – akit szüzek felszentelőjeként is meg lehetne nevezni – így írja le a megszentelt nőt: „Minden erénnyel felékesítve, Urának vérétől bíborvörösre festett fátyollal betakarva, mint királynő lép elő, testében mindig Krisztus halálát hordozva.” (De insitutione virginis, 17.109)

 A szüzességnek helyesen tulajdonítanak vértanúi jelleget is; valójában  úgy tekintik, mint a vértanúság egy formáját, mert teljesen odaadott élet; következésképpen királyi méltóságát is elismerik, és maga a Jegyes koronázza meg, a mindenség királya. A fátyolnak ezért királyi fejék jelentése is van.

Lehet-e magasabb méltóság a nő számára? De maga a fátyol tartja meg alázatosságban. Milánóban, a Szent Simplicianus-bazilikában látható egy 5. századi sírfelirat, amely egyszerűen így szól: Hic iacet Leuteria, cum capite velato. Itt nyugszik Leuteria, lefátyolozott fejjel. Költői megfogalmazás, amely az utókor emlékezetének egy olyan nőt ad át, akit megkülönböztet a fátyol, a Krisztusnak szenteltségnek, e legmagasabb méltóságnak a jele.

A fátyolról beszélve, nem mulaszthatjuk el, hogy ne figyelnénk a Szeplőtelen Szűzre, akit mindig fátyollal ábrázolnak, amely néha olyan nagy, hogy a Gyermek Jézust is betakarja, akit a kezében tart. Mária körül minden korban a legszebb költészet virult ki; hozzá fordulnak a legerőteljesebb kérések, hogy fátylát terítse fölénk és az egész emberiség fölé, amelynek anyja lett. „Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak, – énekli Dante, – teremtményeknél nagyobb és szerényebb,/ ős célja az örök határozatnak:/ természetünket a te tiszta lényed/ megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő/ teremtménnyé lett benned, …/ Te déli láng a Szeretet egébül/ vagy itt nekünk; és lenn az embereknek/ élő forrás, melytől reményük épül./ Urnő, minden kegyek tőled erednek!/ Aki nélküled vágyik szent malasztra,/ szárny nélkül vágyik szállni az eretnek./ S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:/ jóságod gyakran azt a szenvedőnek/ kérés előtt megadja, nem halasztva”. (Paradicsom, XXXIII, 1-18.)

Lefátyolozott, de jelenlévő – amint a Szűzanya – az a nő, aki az imádságban tejesen az Úrnak adta át magát; nem válik azonban testetlen vagy érzéketlen lénnyé, távol a hétköznapi emberektől, hanem olyan nő, aki képes az önátadó és egyetemes szeretetre, mely épp azért teljesen ingyenes, mert szűzi.

Ez az Istennek szentelt nők fején viselt fátyol misztikus jelentése, akik el vannak rejtve a világtól azért, hogy a világ szívében legyenek, és hogy minden embert Krisztusnak szívébe vigyenek, aki az Egyháznak, az emberiségnek egyetlen Jegyese, melyet vérének árán váltott meg, hogy szentté és szeplőtelenné tegye színe előtt; és hogy azzal a lelki szépséggel ragyogjon, amelyet minden profanizációtól meg kell őrizni, a megszentelt szűzi fátyol mögött.

Osservatore Romano, 2014. május 2.

Anna Maria Canopi (*1931), bencés szerzetesnő alapította a Mater Ecclesiae monostort San Giulio szigetén. Termékeny szerző, több könyvet írt a monasztikus és keresztény lelkiségről. Közreműködött az Olasz Püspöki Kar Biblia-kiadásában, és a Katolikus Egyház Katekizmusában. 1993-ban ő írta II. János Pál pápa nagypénteki keresztútjának szövegét.