Oldal kiválasztása

Akit senki és semmi el nem vont Isten szeretetétől

csűrcsavar

A Szent Margit-litániából a következő invokációt szeretném kiemelni: akit senki és semmi el nem szakított Isten szeretetétől. A Szentek életéből (Diós István) rövid áttekintést kaphatunk Árpád-házi Szent Margit életéről. Ebből azt emelném ki, hogy amikor édesanyja, Laszkarisz Mária szíve alatt hordozta, a tatárok 1241-ben betörtek Magyarországra. A királynak, IV. Bélának Dalmáciába kellett menekülnie. A szülők a születendő gyermeket Istennek ajánlották, mire a tatárok elhagyták az országot. Margit élete a szülei által tett ígéret kiteljesítése volt.
12 évesen tett fogadalmat Humbert rendfőnök előtt, és ahhoz mindvégig hű maradt. Kétszer is alkalma lett volna arra, hogy felmentést kérjen alóla, a lengyel király, illetve Ottokár cseh király házassági ajánlata miatt, de azokat határozottan visszautasította. Emlékeztette apját egykor Istennek tett ígéretére. Úgy vélte, hogy a földi királyság, összes kincsével együtt is, siralmas látvány ahhoz képest, amit ég és föld Királya ajánl neki. Láthatjuk tehát, hogy Szent Margitot ilyen csábító földi ajánlatok sem vonták el Isten mindenek-feletti szeretetétől. Azt is lejegyezték róla, hogy az isteni szeretet tüzétől lángolva szüntelenül imádkozott.
Mindezekből láthatjuk, hogy Szent Margit életének alapvető vonatkoztatási pontja Isten volt. Valóban „lélekben szegény” volt, akik számára elhangzott az ígéret: „övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)

 

Mi az, ami elvonhat bennünket Isten szeretetétől?

Ennek egyik módja, mint ahogy a „Csűrcsavar levelei”-ben (C. S. Lewis) is olvashatjuk, ha az ember a jövőn csüng, ha az e miatti remény vagy félelem tölti ki gondolatait, amely azonban úgy is ismeretlen előtte. Ezzel kapcsolatban szeretnék idézni a dalai lámától. „A dalai láma egyik nyilatkozatában, amikor megkérdezték tőle, mi a leginkább meglepő az emberiség életében, különösen Nyugaton, a következőt válaszolta: maga az ember. Mert élete első felében föláldozza egészségét, hogy pénzt keressen, élete második felében pedig a pénzét áldozza föl, hogy visszaszerezze az egészségét. S mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, elfelejti élvezni a jelent.
Az eredmény pedig az, hogy nem él sem a jelenben, sem a múltban, sem a jövőben. Úgy él, mintha sohasem halna meg, s aztán úgy hal meg, mintha sohasem élt volna.” Egy másik idézet, szintén a dalai lámától: „Csak két nap van az évben, mikor semmit sem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap. Tehát csak a ma a megfelelő nap arra, hogy szeress, hogy higgy, és elsősorban, hogy élj.” Azt már Csűrcsavar is tudta, hogy a jelen az egyetlen pont, ahol az örökkévalóság az idővel érintkezik. Csak itt tapasztalhatja meg az ember a teljes valóságot. Ez az egyetlen idősík, ahol valóságosan jelen lehetünk Isten számára és a másik ember számára. Ez adja meg a találkozás és a szeretet lehetőségét.
Ezért azt gondolom, legnagyobb kísértéseink egyike, hogy a jövőn rágódjunk. E mögött jelen van a félelem. Félelem sebesülésektől, veszteségektől, attól, hogy valami nem úgy alakul az életünkben, ahogyan azt mi szeretnénk. Ez a félelem pedig gyakran önmagunkra irányítja a figyelmet; elvon Istentől és elvon a testvértől. Erre az lehet az orvosság, ha merjük elveszíteni az életünket, mint ahogyan azt az Úr tanítja: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,25)
Feltétel nélkül bíznunk kell Istenben, és ezt a bizalmat minden nap meg kell újítanunk. Ekkor lehetünk képesek arra, hogy a jelenben éljünk, Isten akarata szerint, Őrá bízva a jövő gondját. Ekkor kerülhetünk közelebb ahhoz, amit az invokáció Szent Margitról mond, hogy senki és semmi nem vonta el Isten szeretetétől.
Kívánom mindnyájunknak a jelen ajándékát, melyben megvalósulhat a találkozás Istennel és egymással!