Oldal kiválasztása

Szent Domonkos

Szent Domonkos lélekkel eltelt férfi volt, akit Isten azért támasztott, hogy válaszoljon az Egyház égető szükségére, hogy képzett prédikátorokat adjon neki. A Szentlélek ösztönzésére megalapította az első apostoli Rendet, amely egyesíti a megszentelő szemlélődést az apostolok és az ősegyház által gyakorolt evangéliumi küldetéssel. Domonkos az Egyház hagyományaira építette művét: az apostoli-közösségi életet, a monasztikus szerzetesség reguláris obszervanciáját, a közös liturgikus imát és a szegénységben gyakorolt prédikációt harmonikus egységbe fűzve alkalmassá tette a Rendet arra, hogy válaszoljon kora és az azután következő évszázadok sokszínű szükségeire. (William A. Hinnebusch OP)

Kicsoda Domonkos?

Guzmán Szent Domonkos (Domingo de Guzmán) meglehetősen ismeretlen szent: csendesen eltűnik életműve, a Prédikátorok Rendje mögött. A XIII. század egyik legnagyobb hatású prédikátora volt, saját írásai, hitvitázó iratai, prédikációi azonban egyáltalán nem maradtak fenn. Rendtársainak elsősorban nem szavaival, hanem tetteivel prédikált: istenkeresésre és életszentségre tanította őket, s mindenekelőtt imádságra. A kortársak tanúsága szerint legjellemzőbb s egyben legvonzóbb tulajdonsága volt, hogy mindig Istennel vagy Istenről beszélt. Első utódja a rendfőnökségben így ír róla: „Minden embert befogadott szeretetének tág ölelésébe, és mivel mindenkihez szeretettel közeledett, őt is mindenki szerette. Túláradt benne a jóság, teljesen átadta magát a felebarátaival való törődésnek és a szerencsétlenek iránti részvétnek.” (Szászországi Boldog Jordán OP: Libellus de principiis Ordinis Prædicatorum – Könyvecske a Prédikátorok Rendjének kezdeteiről, 107.)

Domonkos a mai Spanyolország területén, az ókasztíliai Caleruegában született 1170-1174 körül. Szülei nemesi származásúak voltak: apja, Félix de Guzmán, Caleruega földesura, édesanyja pedig Aza Boldog Janka (Juana de Aza), akinek ősei keresztes vitézek voltak, és akit a helyi spanyol Egyház ma is mély tisztelettel övez a szegények iráni szeretete és könyörülete miatt. „Anyja még Domonkos fogantatása előtt látomásban szemlélte, hogy kiskutyát hord méhében, amely szájában egy fáklyát visz, és méhéből kijőve az egész világot lángra gyújtja. Ez jelképesen mutatta, hogy tőle kiváló prédikátor fogan majd, aki a szent tudomány ugatásával a bűn által elkábított lelkeket virrasztásra rázza fel, és a tüzet, melyet az Úr Jézus hozott a földre, az egész világon elterjeszti.” (Libellus 5.) Domonkos nevét anyja kedvelt zarándokhelyének, Santo Domingo de Silos bencés monostorának védőszentjéről kapta.

Gyerekkorától papi pályára szánták, s ennek megfelelően taníttatták, de két további testvére is pap lett: Antal nevű bátyja egy közeli káptalan kanonokja volt, öccse, Mannes pedig követte Domonkost a Rendbe, s később őt is boldoggá avatták. Domonkos kezdetben Palenciában, anyai nagybátyjánál tanult. Tehetséges diák volt, és a stúdiumot mindig nagyra értékelte. Fiatalon fogékonynak mutatkozott az istenszeretetre és az életszentségre is: teljesen azonosult a neki szánt papi küldetéssel, és már ekkor megnyilvánult együttérzése, melyet édesanyjától tanult. Talán 15 vagy 16 éves lehetett, amikor egy éhínség alkalmával eladta a tanuláshoz elengedhetetlen drága könyveit és minden más értékét, hogy a nélkülözőkön segítsen. Nem akarok halott bőrök fölé hajolva tanulni, amíg emberek éhen halnak” – mondta. Ez az egyszerű, radikális nagylelkűség tanárait és diáktársait is megdöbbentette. Többen követték a példáját, és vagyonukat az ínség enyhítésére szánták.

Ez a tette hívta fel Domonkosra a közeli Osma püspökének a figyelmét is, aki 1193-1195 körül meghívta, hogy az osmai papi káptalan tagja legyen, és részt vegyen a káptalan megreformálásában. A káptalan egy Szent Ágoston Regulája szerint élő, szigorú fegyelmű klerikus közösség volt. Teológiai tanulmányai után Domonkost itt szentelték pappá. Mintegy 8-10 éven keresztül élte ennek a közösségnek szemlélődő-szolgáló életét, s nem gondolt arra, hogy hamarosan egy új szerzetesrend alapítója lesz. Éjjelente imádságban virrasztott, a bűnösök megtéréséért könyörgött Istenhez, és „sokszor fordult hozzá azzal a kéréssel, hogy bőven adja meg neki azt az igazi szeretetet, amellyel hatékonyan gondoskodhat az emberek üdvértől, mivel úgy gondolta, hogy elsősorban akkor lesz igazán Krisztus tagja, ha minden erejével a lelkek megnyerésére szenteli magát, ahogy az Úr Jézus, mindenek üdvözítője is teljesen a mi üdvösségünkért adta oda önmagát.” (Libellus 13.) Az aszkézis szerves részét képezte mindennapjainak: hosszú éveken keresztül gyakorolta azt az ágostonos fegyelmet, amelyet később nagy buzgalommal adott át másoknak. Hamarosan a káptalan alpriorjává választották, jóbarátja, a közösség priorja, Diego d’Azevedo pedig Osma püspöke lett.

Hivatás

Életének fordulópontja 1203-ban érkezett el – ekkor mintegy 30 éves lehetett –, amikor egy királyi diplomáciai küldöttség tagjaként elkísérte püspökét Skandináviába. Útjuk keresztülvitt Dél-Franciaországon, ahol közvetlen közelről szembesültek azzal, hogy mekkorává dagadt a szélsőségesen dualista, ún. kathar ill. albigens eretnekség befolyása, mennyire tehetetlen a tévtanok terjedésével szemben a gyakran korrupt és felkészületlen klérus, s milyen nagy szükség lenne az apostolok életformáját hitelesen élő, katolikus hithirdetőkre. Egy szálláshelyen az albigens fogadóssal keveredett beszélgetésbe. „Miután észrevette, hogy a [Toulouse-i] vidék lakói már régóta eretnekek, szíve nagy részvéttel telt meg, mivel látta, mennyire sok embert tévesztett meg az eretnekség. Azon az éjszakán (…) addig vitatkozott meggyőzően és égő buzgalommal a ház eretnek gazdájával, amíg az végül nem tudott ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, mely általa szólt. Így azt az embert Isten Lelkének segítségével visszavezette a hitre.” (Libellus 15.) Az ibériai félszigeten folyó reconquista már korán megismertette Domonkossal az iszlámot és a judaizmust, ez a keresztény eltévelyedéssel való személyes találkozás azonban életre szólóan mély benyomást tett rá. Ez volt első hithirdető sikere, amely hamarosan tovább vitte egy új hivatás felé.

Az egyház szükséghelyzetére akart választ adni, amikor – egy újabb skandináviai és egy római út után – Diegóval együtt prédikálni kezdett Dél-Franciaországban úgy, ahogyan azt Jézus tanácsolta apostolainak (Mt 10, 5-15): szegényen, pénz nélkül, az Evangéliumot hirdetve, a katolikus hitigazságokat kifejtve-védve. Mindketten egy ciszterci szerzetesekből álló pápai küldöttséghez csatlakoztak, akik Provence vidékén próbálkoztak az eretnekek megtérítésével, kevés sikerrel. Az albigensek által is gyakorolt evangéliumi szegénység vállalása Diego ötlete volt. Hamarosan nyilvánvaló vált, hogy egyedül ez hitelesítheti a hithirdetést. Bár eleinte ez a kisebb csapat együtt prédikált, 1207-től Domonkos teljesen egyedül maradt. A ciszterciek hazatértek monostorukba, Diegónak pedig vissza kellett térnie egyházmegyéjébe, ahol rövidesen meghalt. Domonkos azonban ebben a helyzetben sem csüggedt el, és nem tántorodott el hivatásának és küldetésének céljától: folytatta a prédikálást, és „a történelem egyik legborzalmasabb vallásháborúja idején [1208-1215] végigvándorolt a veszélyeztetett területen, keresi az eszmecsere lehetőségét a tévelygőkkel és a félrevezetettekkel; együtt tűr és szenved az emberekkel.” (Vladimir J. Koudelka OP: Domonkos – Isten igéjének hirdetése, 16. o.) Ez az albigens keresztes háború III. Ince pápa személyes követe, Pierre de Castelnau albigensek általi, 1208-as meggyilkolása után indult, amikor már a civil társadalmi rend is felbomlóban volt a vidéken.

Domonkos az együttérzés és a kimondott szó kegyelmét kapta, amely gyengédséggel, szívós kitartással, rendkívüli lényeglátással és bölcsességgel párosult. Az albigensekkel folytatott hitvitái – a korban népszerű nyilvános disputák – ugyan nem hoztak látványos, tömeges megtéréseket, mégis volt ennek az időszaknak egy rendkívül jelentős hozadéka: a hűséges küzdelemben megélt magányos évek megérlelték benne a Prédikátorok Rendjének gondolatát. Lassan társak gyűltek köré. Egyikük Toulouse-i házában telepedtek le, s itt kezdték meg a közös életet és prédikációt, előbb csak magánfogadalmat téve Domonkos kezébe. 1215-ben Fulco, Toulouse püspöke úgy hagyta jóvá őket, mint szerzeteseket, akik „gyalog, evangéliumi szegénységben hirdetik az Evangélium igazságát”.

A Prédikátorok Rendje

Domonkos élete ezután teljesen összefonódott Rendjével. Ekkor már aktívan kereste a jóváhagyást közössége számára: elkísérte püspökét 1215-es a IV. Lateráni Zsinatra (amely behatóan foglalkozott az albigens eretnekség kérdésével és Dél-Franciaország helyzetével), hogy a pápa elé tárja elképzelését. III. Ince arra biztatta őt, hogy válasszanak maguknak regulát, és így váljanak igazi szerzetesrenddé, amely már nem kötődik a Toulouse-i egyházmegyéhez. Domonkos társaival Szent Ágoston Reguláját választotta, melyet kanonokként már több évtizede követett. A Regulát a Premontrei Rend szabályzatának a szerzetesi fegyelemre vonatkozó részeivel egészítették ki – liturgikus előírások, étkezés, böjti fegyelem, ruházat, közös élet –, s ezzel a monasztikus hagyományokban is megerősítették az ekkor 16 tagot számláló közösséget. Ezt a kezdeti szabályt a néhány évvel később kezdődő nagykáptalanok aztán részletesen átdolgozták és kibővítették (beépítve egy olyan részt, mely a szabályok megújítását mind a mai napig lehetővé teszi). Az új Rendet végül III. Honoriusz pápa erősítette meg és hagyta jóvá 1216. december 22-én.

Domonkost életének hátralévő 5 évében a Rend megszervezése kötötte le. Testvéreit Európa egyetemi városaiba küldte (Párizs, Bologna), hogy prédikátori hivatásukhoz előbb alapos teológiai képzést kapjanak. Kezdettől fogva mindenütt nagyszámú hivatást vonzottak, tanárok és diákok egyaránt csatlakoztak hozzájuk. Emellett Domonkos személyesen több női közösséget is alapított – Prouille, Madrid, Róma, Bologna –, és lelki-anyagi jólétüket mindvégig a szívén viselte. Nem feledkezett el hithirdetői hivatásáról sem: Róma környékén és Lombardiában is prédikált; emellett mindig szeretett volna eljutni a kunok közé téríteni, ez a vágya azonban korai halála miatt sosem teljesült. Az 1221-es nagykáptalant követő évtizedben azonban a testvérek Európa minden táján meghonosították a Rendet, és valóra váltották alapítójuk missziós terveit.

Az intenzív tevékenység kimerítette Domonkos erejét. Elgyengülve, gyomorbajtól gyötörve vonszolta magát az 1221-es Bologna-i nagykáptalanra, ahol „zarándoklása végének közeledtével súlyos betegségbe esett” (Libellus 92.). Halálos ágyán „nagy bizalommal mondta a testvéreknek, hogy halála után hasznosabb lesz számukra, mint életében volt” (Libellus, uo.). Erre az ígéretére hivatkozva a Rend azóta is bizalommal kéri közbenjárását az O Spem Miram kezdetű responzóriummal. 1221. augusztus 6-án halt meg, testvéreitől körülvéve. Rendje ekkor 5 éve létezett, ő maga pedig még nem volt ötven éves. „Testvérei lába alatt” szeretett volna nyugodni, az ő templomukban temették el, sírja ma is Bolognában található. Személyes jóbarátja, IX. Gergely pápa avatta szentté 13 évvel halála után, 1234-ben. Ünnepe augusztus 8-án van.