Oldal kiválasztása

4. hét – Közös ima

4. HÉT: A KÖZÖS IMA – ZSOLOZSMA ÉS LITURGIA

„Rendünk hivatása – a szüntelenül szemlélt igazságot továbbadni – arra szólít minket, hogy a kontempláció egész életünket átjárja. Ennek két legfőbb formája a közösen végzett liturgia és a személyes imádság” (Részlet a Kongregációnk Szabályzatából)

Legfőbb vágyunk a kapcsolatra jutás, s a kapcsolatban maradás Istennel, aki különlegesen arra szólít minket, hogy Krisztus vonásait magunkévá tegyük, láthatóvá tegyük az Ő érzelmeit. Az Ő életmódját akarjuk ápolni, növelni magunkban. Fent idézett jelmondatunk emlékeztet bennünket arra, hogy mindenünk legyen telve imával, hogy tudjunk és akarjunk mindig Istennel vagy Istenről beszélni, az Ő akaratát meglátni mindenben, s mindent Istenben, ahogyan Szent Domonkos tette előttünk. Mindig vele lenni, mint az apostolok – az első hívásra koncentráltan, annál maradva. Domonkos életében látjuk, hogy a szemlélődése nyugalmából forrásozott apostoli nyugtalansága. Az első apostoli feladatunk tehát imádságos, Istenre és önmagunkra irányuló.

Domonkos Isten embere volt és a közössége is olyan akar lenni, mint ő. Igazán hitelessé az tette művét, hogy első példaképeinek a Jézus közelében élő apostolokat tartotta. Közösségben élni, hirdetni az örömhírt, szegénységben élni, úton lenni – az apostoli életmód megélésével, az egy szív és egy lélek magatartásal az életünk a legtöbbet mutathatja fel Krisztusból.

A tanítványok úgy akartak imádkozni, mint Jézus, csendesen, magányosan, de Ő egy szóbeli imát tanított nekik, a Miatyánkot. Épp ezért soha nem vethetjük el a kötött imákat. Úgy tartanak éberen, hogy közben meghagyjuk Istennek, hogy Isten legyen. Ne akarjuk háttérbe, korlátok közé szorítani Őt, hanem hagyjuk, hogy jelen legyen és cselekedjen az életünkben.

Az egyénnek szüksége van az Egyház imájára, az Egyháznak pedig az egyénére. Az ősegyház imája mindig közösségben zajlott – egy szív, egy lélek voltak. Szerzetesközösségként és Egyházként ezt az imát örököltük meg. Az egyéni és közösségi ima kölcsönösen táplálják egymást. A mindenünk közös az imánkra is vonatkozó állítás. Életünkben az Eucharisztia ünneplése a középpont, a zsolozsma imádkozásával elfogadjuk sajátos meghívásunkat a szüntelen dicsőítésre és közbenjárásra, egyéni imáink mindezekből táplálkoznak, s a megosztás útján közkinccsé válhatnak.

A keresztény ima együttműködés Isten akaratával, tervével. Az együttműködés azt jelenti, hogy küdünk a nehézkesség, a lustaság, a restség és az örömtelenség ellen. Ez a harc megnyit arra, hogy meglássuk: imádkozni mindig lehetséges, mert az időnk valójában Isten kezében van, hogy az ima életszükséglet, erőforrás, s hogy a keresztény élet és ima elválaszthatatlanok.

Jézus azt mondta, hogy amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, majd ismerve szükségleteinket, legmélyebb vágyainkat fogalmazta imába, a Miatyánkba. Amikor kimondjuk, hogy „mi”, kilépünk az önzésből és mindenkivel kapcsolatba kerülünk, akiért Jézus életét adta. Sok mindent kimunkál bennünk ez az ima, de leginkább az akaratot, hogy hasonlók legyünk hozzá, hitet, egyszerűséget, dicséretet és hálát, gyermeki bizalmat, irgalmat és gyógyulást s bizonyosak leszünk benne, hogy Valaki szeret minket, akármilyenek is legyünk.

Domonkos Nővérek fényképe.