Oldal kiválasztása

Apostoli lelkület

A domonkos rend általános célja tagjainak megszentelése a szemlélődés által, specifikus célja pedig a lelkek üdvössége (cura animarum) a prédikáció által. Ez a két cél nincs ellentmondásban, mert a második magában foglalja az elsőt: a prédikáció, az apostoli tevékenység az ima, a  szemlélődés gyümölcse, máskülönben csak aktivizmus lesz. Éppen a szemlélődés indít arra, hogy Isten igazságát mindenkivel vágyjunk megosztani.

Szent Domonkos életében is nyilvánvaló mindez: papi életének első tíz évét Osmában a szemlélődés töltötte be, és ez tette őt valódi apostollá. Ahogyan Boldog Jordán írta róla: „Gyakori szokása volt, hogy az éjszakát is imádságban tölti, és a rejtekben imádkozik Atyjához. Imádság közben szíve fájdalmában nyögött és sóhajtozott, s annyira nem tudta magát visszafogni, hogy távolról is hallatszott. Sokszor fordult Istenhez azzal a különleges kéréssel, hogy bőven adja meg neki azt az igazi szeretetet, amellyel hatékonyan gondoskodhat az emberek üdvéről, mivel úgy gondolta, hogy elsősorban akkor lesz igazán Krisztus tagja, ha minden erejével a lelkek megnyerésére szenteli magát, ahogy az Úr Jézus, mindenek Üdvözítője is teljesen a mi üdvösségünkért adta oda önmagát.”

Ez az imája először akkor termett gyümölcsöt, amikor franciaországi útja közben az albigens fogadóst megtérítette. Életének további éveit is a lelkek megmentésének vágya motiválta. Olyan apostoli rendet alapított, amely Krisztus művét folytatja, aki azért jött, hogy lelkeket mentsen, meghalt értük és aki az apostolokat azért küldte el, hogy folytassák küldetését.

A prédikáció a hit hirdetése a szó legszélesebb értelmében. Ez sokféle módon lehetséges: voltaképpen minden olyan cselekvés, ami az igazságot tanítja, amely Jézus Krisztus személyét feltárja, ez mind lehet prédikáció. Sokan tévesen azonosítják a prédikációt a homíliával, amely szentmisében hangzik el, és amely az áldozópap feladata. A rend konstitúciói azonban kezdettől fogva tágan értelmezték a prédikációt. Az 1505-ös kiadás így fogalmazott: „Legfőbb törekvésünknek arra kell irányulnia, hogy felebarátaink lelkének hasznosak lehessünk. Ezzel a céllal szorosan összefügg a Katolikus Egyház igazságainak tanítása és védelme, mind az iskolákban, mind pedig a tanítás más módjain keresztül.”  Szent Domonkos saját maga is sok újítást hozott be saját rendjébe, és nem szűkítette le a rend küldetését egyetlen formára. Már Szászországi Boldog Jordán, a második rendfőnök alatt azt láthatjuk, hogy a domonkosok számára rengeteg új apostoli lehetőség nyílt meg, amit örömmel vállaltak, és amiről Szent Domonkos saját maga nem is álmodhatott.

A rend apostoli küldetésében, amely az emberek üdvösségére irányul, minden tag részt vesz, függetlenül attól, hogy mit tesz. A nővérek apostoli munkájukkal szintén az Egyház küldetésében vesznek részt, az Egyház nevében tanítanak, mert szerzetesi közösségeiket az Egyház ismerte el és bízta meg apostoli küldetéssel.

Az apostoli küldetést nem mi adjuk magunknak, hanem kapjuk. Szent Tamás a Summa Theologiae IIaIIae q.177-ben ír a gratia sermonis-ról, amely ingyen adott kegyelem, azaz karizma, amelyet valaki nem saját lelki hasznára, hanem mások építésére kap meg. A „beszéd kegyelme” arra szolgál, hogy valaki hatékonyan tudjon beszélni: tanítsa, gyönyörködtesse és meghassa hallgatóit. Ez is Isten ingyenes ajándéka, amelyet kérhetünk tőle. De a beszéd kegyelmének kérésén túl is, annak aki beszél vagy tanít, a kegyelemre kell támaszkodnia, azért hogy ne pusztán szavakat mondjon, hanem lelki haszonnal tanítson, hiszen a kegyelem az, ami gyümölcsözővé teszi a prédikátor szavait a hallgatók lelkében. „Ha a Szentlélek nem tölti be a hallgatók lelkét, hiába visszhangzik fülükben a tanító szava” – mondta Nagy Szent Gergely pápa.

Ezért az apostolkodó szerzetes személyes élete szoros kapcsolatban van apostoli munkájával. A kegyelemre kell támaszkodnia, ha gyümölcsöt akar hozni, ezért úgy kell élnie, hogy alkalmas legyen a kegyelem befogadására. Az igazi apostoli tevékenység először is Isten szeretetében áll: az a szeretet, amely a domonkost az Istennel való egyesülésre ösztönzi, arra indítja, hogy szeresse felebarátait, és dolgozzon az üdvösségükön.

A mindennapi életben sokszor érezzük a szemlélődés és az apostoli tevékenység feszültségét. Szent Katalin, aki hasonlóan érzett, amikor családja elvette tőle saját szobáját és nem volt hol imádkoznia, a következőt tanácsolta: „Készíts magadnak cellát saját lelkedben, amelyből soha nem kell kijönnöd.”

Szent Tamás így írja le, hogyan függ össze Isten szeretete, szemlélődés és felebaráti szeretet: „Egyesek a szeretet olyan magas fokára emelkednek fel, hogy az isteni szemlélődést is, bár abban nagy gyönyörűségüket találják, elhagyják azért, hogy Istennek szolgáljanak felebarátaik üdvösségére; ez az egyházi elöljárók és prédikátorok tökéletessége, és mindazoké, akik mások üdvösségén fáradoznak.” (De caritate, a.11.ad 6)