Oldal kiválasztása

Liturgia

A domonkos szemlélődő élet és a liturgia

 A rend célja, hogy tagjait szemlélődő apostolokká tegye. Ezért a napnak a liturgia a súlypontja. Minden nap legfontosabb cselekménye a szentmiseáldozat, ami igazi „akció”, Isten legtökéletesebb dicsőítése: „[…] Krisztusban történt meg az Istennel való megbékélésünk föltétele, a tökéletes engesztelés, és Benne kaptuk meg Isten imádásának teljességét.” (Sacrosanctum Concilium 5.) Az Eucharisztia titkának még mélyebb szemlélését segíti elő a rendszeres szentségimádás.

A zsolozsma (imaórák liturgiája, officium) a szentmisének a liturgikus környezete: előkészít rá és belőle merít; a szentmise kegyelmeit az egész napra kiterjeszti. A napirend fő pontjain, a zsolozsma a nap minden részét Isten szolgálatára szenteli.

A domonkos istendicséret a megtestesült Ige utánzása. Krisztus teljesen Isten és teljesen ember. Emberként ő az emberi nem feje, aki a Mennyei Atya első imádója. És mert isteni személy, ezért az ő istendicsőítése – ahogy minden cselekedete – végtelen értékű.  Amikor Krisztus, mint ember, imádja az Atyát, akkor az ő istentisztelete végtelen. Amikor belekapcsolódunk a liturgiába, abba az imádásba kapcsolódunk bele, amellyel Krisztus lép az Atya elé. Szerzetesként pedig még elengedhetetlenebb számunkra ez a bekapcsolódás, hiszen fogadalmunk által Isten tiszteletére és szolgálatára szentelődtünk.  Közös istendicséretünk az Anyaszentegyházat utánozza; hiszen a „liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje.” Az Egyházon belül a domonkos rend az imádók egy külön családját alkotja, melyet a szerzetesi fogadalom természetfeletti köteléke gyűjt egybe.

Szent Domonkos öröksége

A liturgia szeretete Szent Domonkos egyik drága öröksége rendje számára. Mint osmai kanonoknak, életének tengelyét a liturgia közös végzése alkotta. Szent Domonkos számára a szentmise volt élete középpontja. Amikor első társait maga köré gyűjtötte, akkor beléjük oltotta a liturgia szeretetét. Gyakori útjai alatt is, minden nap misézett, ha templomot talált (a papok napi misézése nem volt akkor még megszokott).

Társaitól tudjuk róla, hogy a szent misztériumok ünneplése könnyekig meghatotta, különösen a kánon imádkozása közben: könnyei feltárják a misztikust, aki a szentségben magát Krisztust látja, a megölt bárányt. Spanyolországi István testvér mondta róla: „A tanú gyakran látta őt misézni, és mindig észrevette, hogy arca és szemei könnyesek voltak a kánon alatt. A jelenlévők könnyen láthatták áhítatát a mise alatt, és azt, hogy hogyan mondta a Miatyánkot. A tanú nem emlékszik, hogy valaha is látta volna őt misézni sírás nélkül.”

Velencei Pál testvér tanúsította, hogy Szent Domonkos szerette énekelni a misét. Szent Domonkosnak a liturgia iránti nagy szeretete kiterjedt a zsolozsmára is, aminek a közös végzését még útjai közben sem hagyta el. A zsolozsma közös éneklése közben bíztatta társait, hogy szépen és figyelmesen énekeljenek, és a zsoltárokat áhítattal recitálják.

Amikor a domonkosok a zsolozsmát éneklik, Szent Domonkos lélekben ott van köztük, ahogyan 800 éve Bolognában: most is kórusról kórusra járva biztatja őket, hogy énekeljenek lelkesen.

Az alapító nem csak példát adott, hanem a közös istendicséretet első pillanattól rábízta rendjére: 800 éve változatlanul, a zsolozsma közös imádkozása, és a közös szentmise a rend szíves kötelessége. A liturgia azonban a szerzetesi élet összes dimenzióját átjárja: így pl. az ebéd előtt a De profundis-t (129. zsoltár) imádkozzuk a meghaltakért, mindennap a Salve Regina-körmenet zárja napunkat a kompletórium után, amelyet szombatonként a Lorettói Litánia egészít ki az Inviolatá-val a Szűzanya tiszteletére.

Persze nem csak Szent Domonkost, hanem a rend többi nagy szentjét is jellemezte a liturgia nagy szeretete. Különösen híres Aquinói Szent Tamás odaadása a szentmise iránt. Életrajzírója, Bernard Gui szerint, „Szent Tamás különlegesen tisztelte az oltáriszentséget, és írásainak mélysége e tárgyról kétségkívül ugyanabból a kegyelemből származott, mint az, hogy oly nagy áhítattal misézett. Minden nap misézett, kivéve ha betegség akadályozta. Utána meghallgatott egy másik misét, amelyen ministrált.”

A rendházak kontemplatív, imádságos légkörét a szilencium, azaz a csendhallgatás biztosítja, az imádságnak és elmélyedésnek fenntartott helyeken. Ez nem pusztán aszketikus gyakorlat, hanem segítség kíván lenni a belső összeszedettség és csend fenntartásához, ami minden imának előfeltétele.

A liturgia és az apostoli élet

Ellentmondásos lehet, hogy a rend egyszerre akar több órát tölteni közös imával és közben hatékonyan apostolkodni. Szent Domonkos számára ez nem volt ellentmondás.  Ő jól tudta, hogy a liturgia által a lelket magával ragadja Isten szépsége és megérinti az Ő szeretete. Ezért szeretné viszonozni ezt a szeretetet imájával: szeretne mindig Isten színe előtt lenni. A liturgia által, az földi Egyház állandóan imádságában Isten trónja előtt időzik, és részt vesz a mennyei liturgiában. A szentmise, ahogyan a keresztáldozat, az imádás legkiválóbb megvalósulása, a zsolozsma pedig folytatja, mintegy meghosszabbítja a dicséretnek azt az áldozatát, amelyet az oltáron Krisztus mutatott be. A Zsidókhoz írt levél szavaival: „Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümöl­csét, amely az ő nevét magasztalja.

A szentmisén és a zsolozsmán keresztül bensőségesebben ismerjük meg Isten igazságát, amely táplálja lelkünket, és arra sarkall, hogy azt másokkal is megosszuk és elvigyük nekik az örömhírt. A rend szellemisége és apostoli munkája elszegényedik, ha a liturgia háttérbe szorul. A szentmise és a zsolozsma mindig elsőbbséget élvez az életünkben, akármilyen nyomasztó is az elfoglaltság. Ha nem vagyunk hűségesek, akkor szemlélődők sem lehetünk, és igazi apostolok sem, maximum pasztorális munkatársak. Ima nélkül soha nem hatolhatunk be a hittitkok mélységeibe sem. Ahogyan Szent Tamás írja: „Ha valaki szorgalmasan és jámborul megfontolja a megtestesülés titkát, a bölcsesség akkora mélységét fogja találni, amely felülmúlja az emberi megismerést.” (Summa Contra Gentiles, IV, 54) A hit igazságairól való állandó, egy életen át tartó elmélkedése által, feltárul azok mélyebb értelme. Bár sok elmélkedésről érezhetjük ügy, hogy „nem sikerült”, az állhatatosság és a tiszta szándék mégis fontosabb, mint a siker érzése. Isten szabadon, emberi erőfeszítésünktől függetlenül tárja fel saját igazságát az Őt keresőknek. De ha szívünket nem tesszük belső cellává, akkor elvágjuk magunkat annak lehetőségétől, hogy az Úr hangjának halk suttogását meghalljuk.

A domonkos család imája

Ahogyan az Egyház család, Krisztus misztikus teste, úgy ezen belül a Prédikátorok Rendje is misztikus család. Fogadalmunk által lelki rokonságba kerültünk szűkebb és tágabb közösségünkkel, az egész domonkos családdal ezen a földön és a túlvilágon is. Így domonkosokként sosem, mint egyének imádkozunk, hanem mint egy nagy család tagjai. A lelkek e nagy kórusa adja a szeretet, tisztelet, imádás nagy domonkos szimfóniáját. Még ha egyedül is imádkozzuk a zsolozsmát, lélekben akkor is csatlakozunk ehhez az állandó Isten-dicsőítéshez, ahhoz a dicsőítéshez, amellyel Krisztus dicsőíti az Atyát. Ha egy domonkos imádkozik, akkor ez elsősorban neki magának válik javára, hiszen Istennel kerül bensőséges barátságba. De egyúttal segíti rendtársait és felebarátait is. Az imádságos lelkű szerzetes több lelket menthet meg imájával, mint szavaival és tetteivel.

A domonkos rítus

A domonkos rendnek saját liturgikus hagyománya van (domonkos rítus), amely a római rítus egy ősi változata. Ezt domonkos rítusnak nevezzük. 1256-ban Boldog Humbertus de Romanis generális egységesítette a rend liturgikus hagyományát. Azóta ez a rítus – amely magában foglalja a naptárat, a szentmisét, a zsolozsmát és a dallamanyagot – lényegében változatlan maradt. Bár a domonkos rend 1969-ben engedélyt kért és kapott arra, hogy a továbbiakban a római rítust vegye át, de a domonkos rítus használatának lehetőségét XVI. Benedek pápa a Summorum Pontificum c. motu propriojával (2007), és az Universae Ecclesiae instrukcióval kiszélesítette.

Nincs semmiféle ellentmondás a Római Misekönyv egyik és másik kiadása között. A liturgia történetében növekedés és fejlődés van, de semmiféle törés nincsen. Amit az előző nemzedékek szentnek tartottak, a mi számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet egyik pillanatról a másikra teljes egészében megtiltani vagy egyenesen károsnak ítélni. Mindnyájunknak javára szolgál, ha megőrizzük azokat a gazdagságokat, amelyek az Egyház hitében és imádságában növekedtek, ha megadjuk nekik az őket megillető helyet.” XVI. Benedek pápa, a Summorum Pontificum motu proprio kísérőlevele.