Oldal kiválasztása

17. hét – A szerzetesi fegyelem

17. HÉT: A szerzetesi fegyelem, avagy a REGULÁRIS OBSZERVANCIA (klauzúra, szilencium, habitus)

Egyik nővértársamnak mondtam, hogy reguláris obszervanciáról, a szerzetesi fegyelemről írok. Rám nézett, és azt mondta: „Ez a téma egyáltalán nem illik hozzád!”

Reguláris obszervanciáról talán néha még nekünk, szerzeteseknek is egy komor, szigorú ábrázatú apáca jut eszünkbe, aki a Konstitúcióval a kezében jár-kel, és gondosan ügyel, nehogy valamit megszegjen, ő vagy valamelyik nővér.

Én viszont azért választottam ezt a témát, mert az első, amit felidézett bennem az Énekek éneke volt, annak is a következő verse: „Elzárt kert vagy, mátkám, húgom, elzárt kert, lepecsételt forrás.” (Én 4, 12)
Hogy ez a kert valóban termő, virágzó legyen, szüksége van gondozásra, védelemre. A reguláris obszervancia elemei (csend, klauzúra, habitus) ezt szolgálják. Olyanok, mint a sövény, mely körülvesz minket.

A csend alkalom, hogy Isten úgy járjon e kertben, bennünk, mint a teremtéskor a paradicsomban tette.

„… meghallották az Úr Isten szavát, aki a kertben járkált az alkony hűvösén” (Ter 3, 8a)

Az apostoli szolgálatban s közösségünkben megkínáljuk a csend gyümölcseivel nővéreinket és mindazokat, akikkel találkozunk. Szükségünk van azonban életünk Forrásánál időzni ahhoz, hogy termők lehessünk. A mély szilencium (amikor egyáltalán nem kommunikálunk egymással a kompletorium utántól a másnap reggeli zsolozsma végéig) és a ház csendjének őrzése ebben segít minket. Meghívás Jézus számára: „Jöjjön a kedvesem a kertjébe s élvezze pompás gyümölcseit!” (Én 5, 1a)

Ahogy a csendünk Istennek ajándékozott, Neki fenntartott idő, úgy a klauzúra (a ház csak nővérek számára fenntartott területe) Számára fenntartott tér.
A csend és a klauzúra megőriz minket attól, hogy pusztán emberi kapcsolatokban, eszközökben, elfoglaltságokban keressük életünk beteljesülését.

A szerzetesi ruha is Istennek szenteltségünk, az Ő számára elzárt kert voltunk egyértelmű jele. Amikor reggel magunkra öltjük, minden ruhadarabnál egy rövid imát mondunk. Önmagunkat is ráébresztjük, kik is vagyunk valójában, mi igazi önazonosságunk.
A habitusnál mondott fohász szerint: „Engedd, hogy a régi emberből kivetkőzzem, s Krisztust öltsem magamra szentségben és igazságban!”

Végül Szent Ágoston Regulájának, melyre fogadalmat tettünk, utolsó szakaszából idézek, annak megerősítésére, hogy a szerzetesi fegyelem nem izzadságszagú erőlködés, hanem jó illatú áldozat.

„Adja meg az Úr, hogy mindezt szerető gonddal tartsátok meg, mint a lelki szépség szerelmesei, akik szép életükkel Krisztus jó illatát árasztják: nem mint a rabszolgák a törvény uralma alatt, hanem mint a kegyelem szabad gyermekei.”

 csend