Oldal kiválasztása

19. hét – A bűnbánati káptalan

19. HÉT: BŰNBÁNATI KÁPTALAN

Isten és egymás irgalmát tapasztalni, bűnbánat

Olvastam valahol egy szentről, akinek megengedte az Úr, hogy láthassa a rendház vidékén garázdálkodó ördögöket. Azt látta, hogy ebédidőben a kolostor ebédlője fölött rengeteg ördög repkedett, érthető, hisz valószínűleg itt van a legtöbb lehetőség vétkezni (a has, a torok, a nyelv bűnei). Aztán később az oratórium fölött is körözött néhány, azok kedvéért, akiknek figyelmét el tudták terelni az imáról. Később a szerzetesek a káptalani terembe mentek, hogy megkezdjék aktuális bűnbánati káptalanjukat, közösségi kiengesztelődésüket. Szentünk döbbenten látta, hogy az ördögök fejvesztve menekültek a káptalani terem felől. Isten Országában nincs esélye a gonosznak.

Amikor először vettem részt közösségünk bűnbánati káptalanján mély megrendülést, örömet és hálát éltem meg azért, hogy Isten irgalmát ennyire érezhetően képes közvetíteni a közösség. Fájlaltam, hogy más közösségek, családok, munkatársak nem ismerik ezt a gyógyító tapasztalatot.

E káptalan (közösségi együttlét) során (miután lehetőleg korábban négyszemközt is kiengesztelődünk azzal, akivel szükséges volt) egyesével térdelünk ki az Oltáriszentség elé, és hangosan kimondjuk, azt, amivel a közösségi élet, annak tagjai, saját hivatásunk, fogadalmaink és Isten ellen vétettünk. (A szentgyónásban mélyebb, személyesebb bűnöket gyónunk meg, itt konkrétan a felsorolt területek elleni vétkeinket.)

A közösség imádkozik a kint térdelőért, és amikor az feláll, az „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem” szövegű taizéi imát is elénekeljük közösen. Én úgy éltem meg, mintha az irgalom tengerébe hullámzott volna bele e dal közvetítésével minden vétkem, egyszerűen elmosta a közösség, mintha azt mondta volna: „nem fontos, nem az a fontos, így is el vagy fogadva, meg van minden bocsátva, te vagy a fontos, a szeretett”. Egyúttal együttérzésüket is megtapasztaltam, ahogy mostantól velem hordozzák megosztott küzdelmeimet, velem imádkoznak. Alig tudtam befogadni ennyi kegyelmet egyszerre, szabaddá váltam a szeretetükre, gyógyulttá önvádjaimtól.

A kint térdelőért imádkozva pedig egy érdekes pszichológiai változást tapasztaltam magamban. Ha nehezteltem esetleg rá, vagy valamilyen tulajdonsága zavart, azzal, hogy ő maga kimondta, mennyire bántja, neheztelésem együttérzéssé alakult át, eltűnt, és már én is vele imádkoztam, kérvén Istent a szabadításért. Isten előtt egyek lettünk testvéremmel hibáiban, gyengeségeiben is. Lehet ennél mélyebb egység? Nemes Ödön SJ atya mesélte egyszer, hogy 40-50 éve házasokat kérdezett meg arról, mi a jele, hogy már egészen egyek lettek. Egy idős bácsi felállt, és azt mondta: „amikor a feleségem bűneit a magaménak érzem”. Már nem ítélek, az ítélkezés jogát visszaadtam Istennek, és én is csak egy vagyok a szeretett „bűnösök”, kicsinyek és engesztelők között.

Egy ilyen káptalan után megújul a közösség, a megbántottság és a bűntudat minden súlya eltűnik. A vádlónak ezután (egy darabig) nincs esélye – valósággá, tapinthatóvá válik köztünk Isten Országa, a szeretetközösség Istennel és egymással. Hála érte az Úrnak, és elődeinknek, akik ezt a módszert kifejlesztették!

„Íme, milyen jó és mily gyönyörűséges, ha békességben együtt élnek a testvérek!
Olyan ez, mint fejen a drága kenet, mely végigcsordul a szakállon, Áron szakállán, és lecsordul köntöse szegélyére.
Olyan, mint a Hermon harmata, mint a Sion hegyére hulló harmatcsepp.
Mert ott ad áldást az Úr, és életet mindörökre.” (Zsolt 132)

12802722_1081033561941154_103238498575659322_n