Oldal kiválasztása

28. hét – A domonkos apácák

28. hét – A Domonkos Rend szemlélődő ága: az apácák

“Sokkal több ember képes belső imára, mint hinnénk, de soha senki nem tanította meg nekik” – mondta Szent II. János Pál pápa.

A mai kor embere éhezik az Istentapasztalat után. Egyre többen keresnek maguknak csendes helyeket, kolostorokat lelkigyakorlataiknak azért, hogy az élő és minket szerető Istenhez közelebb kerüljenek. A kontemplatív, szemlélődő rendek az imádságos élet ilyen kiemelt helyei lehetnek.
Szent Domonkos 1206-ban alapította meg első kolostorát a dél-franciaországi Prouille-ben. A közösséget 11 szemlélődő nővér alkotta, s talán egyáltalán nem véletlen, hogy nevüket is ismerjük. Nem sokkal később már Magyarországon, Veszprémben is létezik domonkos szemlélődő női kolostor. Az alig 4 éves Árpád-házi Szent Margitunk 1246-ban ebben a Szent Katalinról elnevezett kolostorban kezdte meg áldozatos, imádságos életét. Az Ő élete és rendünk szellemisége azóta is vonzó.
A domonkos szemlélődő nővérek kolostor falain belül élik életüket. Puszta létük prédikáció. Létükkel mutatják meg az emberiségnek, hogy lehetséges olyan közösségben élni, ahol az Ige megszületik és él. A nővéreknek van bátorságuk egész személyiségükkel az élő Istenhez kötődni egy közösségi életformában. Konstitúciójukban, szabályzatukban áll: “A liturgia ünnepélyes végzése egész életünknek a szíve…” Isten igéjének hallgatása, tanulmányozása és a szívükben való megőrzése minden napjaik szívverése. Isten szeretete azonban nem marad a szívükbe zárva, hanem kiárad a nővér közösségben, nővérről nővérre, s azokra, akik a kolostorba jönnek.
A szemlélődő életnek van egy másik dimenziója is: a másokért élés. A kontemplatív szerzetesnőknek természetesen nem maguk körül kell körözniük, hanem Szeretetben szemlélni a világot, minden szenvedésével, hitetlenségével együtt. Minél szemlélődőbb egy nővér, annál fontosabb neki a világ, mindaz, amit az emberek átélnek, elszenvednek. Tudniuk kell a kolostor falain kívül zajló életről, s Isten szavát összekötni a szenvedő emberiséggel….

Végül tekintsünk be a kontemplatív élet legmélyebb dimenziójába Johannes tauler középkori domonkos misztikusunk egyik szentbeszéde segítségével:
“…S e csúcsról a keresztény emberek ismét alászállnak a szent keresztény világ törvényei közé, és szent imádsággal és vággyal fordulnak mindahhoz, amiért Isten akarja, hogy imádkozzanak. Imádkoznak barátaikért, a bűnösökért, a tisztítótűzben időző lelkekért; könyörületességük átöleli mindazokat a javakat, amelyekre a szent keresztény világ valamennyi emberének szüksége van. Nem mintha arra kérnék Istent, hogy teljesítse ennek vagy annak az egyéni vágyait; nem, az ő imájuk egyszerű és lényegi. Mint ahogyan én egyetlen pillantással szemügyre vehetlek benneteket, amint itt ültök előttem, úgy ők egy isteni kontemplációban ölelnek át mindent ebben a mélységben, a szeretetnek eme tüzében. Majd ismét visszafordulnak, és pillantásukkal a szeretetnek ebbe a feneketlen mélységű szakadékába mélyednek, a szeretetnek ebbe a tüzébe – s ott nyugalmat lelnek. S miután belemerültek ebbe, leereszkednek mindenkihez, akiknek szükségük van rájuk, míg csak ismét vissza nem térnek a szeretet sötét, csendes, feneketlen mélységébe, hogy ott nyugalmat leljenek. Vagyis ki-be járnak (vö. Jn 10,8), ám mégis mindig belül maradnak abban az édes és csendes mélységben, amelyben életük és létük gyökerezik, amelyben mozognak és vannak (vö. ApCsel 17,28). Amikor az ember ilyen emberekre akad, semmi mást nem talál bennük, mint isteni életet. Viselkedésük, tetteik, egész életmódjuk: isteni.