Oldal kiválasztása

35. hét – Szent Domonkos imamódjai 2. rész

35. HÉT: Szent Domonkos 9 imamódja – 2. rész

Első imamód: mély meghajlás a Krisztust jelképező oltár előtt – alázat.
Találkozás Istennel, tudatosan Isten jelenlétébe helyezkedés, az Ő köszöntése mély alázattal, elfoglalva Vele szemben valódi teremtményi helyünket, mely lelkület nélkül nem jöhet létre Istennel a reális kapcsolat.

Második imamód: teljes leborulás a bűnbánat jeleként.
Isten igaz és ragyogóan tiszta jelenléte megvilágítja igaztalan oldalunkat, sötétségeinket, a legszívesebben elmenekülnénk („Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Lk 5,8b). Addig azonban nem tudunk még elindulni sem a lelki úton Isten Országa, benne saját beteljesedésünk felé, míg be nem valljuk töredékességünket, megváltásra szorultságunkat önmagunknak és Istennek. Teljes leborulás: önmagamat a földdel teszem egyenlővé („porból lettél és porrá leszel”).

Harmadik imamód: ostorozás – vezeklés, engesztelés. Szükségünk van a jóvátételre, jóllehet Isten e nélkül is megbocsát. Pszichológiai megközelítésben tehát nem Neki van szüksége az engesztelésre, hanem nekünk, hogy önmagunknak (egymásnak) meg tudjunk bocsátani. Van azonban egy mélyebb, lelki dimenziója is a vállalt szenvedésnek, és ez a Krisztuséval egyesített áldozatbemutatás, aktív részvétel a megváltás művében.

Negyedik imamód: térdelés és felállás – feloldozás, irgalom befogadása.
E mozdulatban, mintha Isten fölemelné az előtte térdelőt, aki mégis vissza szeretne térdelni, alig merve befogadni alázatában, Isten kegyelmét, irgalmát. Mégis, amikor befogadja, „úgy tűnt, hogy szelleme innen áthatolt a mennyekbe; arca hirtelen felragyogott az örömtől, és arcáról a könnyek árját törölte le. Olyan volt, mintha nagy, vágyakozó kívánság lenne úrrá rajta, mint amit az a szomjazó érez, aki végre már elér a kúthoz, vagy az a vándor, aki hosszú utazás végén már közeledik otthonához”.

Ötödik imamód: állva, kezeit hol kinyitja, hol becsukja – az Ige befogadása, elmélkedés.
A felállt ember mintegy egyenrangúként (de már Isten által felemelve) hallgatja a legszemélyesebb és ezért legegyetemesebb tanítást Istenről, emberről, kettőjük kapcsolatáról. A hagyományos elnevezés szerint a misztikus úton ez már a beavatás útja lehetne a hosszú tisztulás után (via purgativa, via illuminativa).

Hatodik imamód: kitárt karral a feszület belőtt – Krisztussal, Krisztusban kérni az Atyát.
Krisztussal egyesülve a kereszt formájában: egyesülni (via unitiva) szeretetből szabadon értünk vállalt szenvedésével, és küldetésével, közbenjárni, az Atyaistentől kegyelmeket kiesdeni, és önmagunkat áldozatul adni a szeretetben az emberiség üdvéért. Oly mély egyesülést fejez ki ez a testtartás, hogy ebben az állapotban Domonkos krisztusi tetteket vitt végbe, pl. halottat támasztott fel.

Hetedik imamód: Két karral felfelé nyújtózva összekulcsolta majd szétnyitotta kezeit – megkapja a kért kegyelmeket.
A térdeléstől, földön fekvéstől nagy út vezet e nyújtózó gesztushoz, amelyet már nem zavar semmilyen bűntudat, egészen az Atya gyermekeként örömmel, bizalommal, teljes ráhagyatkozással nyúl ajándékaiért.

Nyolcadik imamód: ülve olvassa a Szentírást (lectio divina) – elmélkedés-szemlélődés (kontempláció).
Szent Domonkos kontemplációja nagyon is aktív, beszélget, érvel, nevet, sír – egy Személlyel van együtt, nem valami személytelen lét-istenséggel. Ez a személyes Isten örömét leli anyagba, időbe, térbe teremtett gyermekeiben, esetlegességgel és törékenységgel terhelt életükben. Isten önközlése még mélyebb lehet e fokon, Isten beavatja a szemlélődőt isteni, belső életébe.

Kilencedik imamód: Domonkos útközben, gyalogolva imádkozik – küldetés.
A keresztény misztikus út végállomása sosem a mozdulatlan (anyagtól minél mentesebb) egyesülés Istennel, mint pl. a buddhizmusé, hanem, mivel Isten maga is ember, a küldetés. Az egyesülés utáni 4. lépés, ami már Krisztus élete, cselekedete bennünk, az Atyának való engedelmes, a krisztusi, másoknak, másokért adott aktív élet.

dom2