Oldal kiválasztása

“Hogy életük legyen”

Míra nővér

Keresés

Első látásra úgy tűnhet, hogy gyerekkorom, neveltetésem nem befolyásolták a hivatásom felé vezető utat. A kommunista rendszerben felnőve nem kaptam keresztény nevelést, jóllehet csecsemőként megkereszteltek. Utólag visszanézve azonban szüleim nagy szeretete, a megbocsátásra való készségük, alázatuk sokat segített a krisztusi szeretet befogadásában. Paradox módon épp a keresztény tanítás, a hit hiánya adta az erős, személyes motivációt a kereséshez.

Gyerekkoromban nagy bizalmam volt a felnőttekben, azt gondoltam, ők már biztosan tudják, mi az élet értelme, miért élnek. Kamaszként keserű csalódás ért, mikor rájöttem: az általam ismert felnőttek sem tudják a választ a végső kérdésekre. Tizennégy éves koromban egyszer a budai hegyekben kirándultunk, és amikor lenéztem a szmogban nyüzsgő városra, szinte elviselhetetlen intenzitással merült fel bennem ismét az élet értelmének kérdése: miért születnek meg ezek az emberek, miért dolgoznak, miért küzdenek nap mint nap, ha néhány év múlva úgyis meg kell halniuk? Ettől kezdve tudatosan gyűjtöttem, kerestem az okokat, amiért érdemes élni, amire alapozhatom az életem.

Arra gondoltam, hogy a tudás, a tudomány egy ilyen érték. Ezért mentem egyetemre, filozófia szakra, hátha megtalálom a választ kérdéseimre, kétségeimre minden tudomány alapjában, a bölcsességben. Azonban nem jött számomra életadó választ, csak a kérdések szaporodtak, bonyolódtak.

A másik magától értetődő érték, ami biztonságot és alapot ígért, a barátság volt. Azt gondoltam, a barátok azok, akik értelmet adnak az életünknek. Azonban fájdalmasan tapasztaltam, hogy egy barát sem érthet meg teljesen, és nem lehet mindig ott, amikor szükségem van rá.

Aztán felfedeztem a szerelem értékét is, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy amire igazán vágyom, azt nem tudja megadni, még akkor sem, ha beteljesül. A szerelemben is a saját boldogságomat kerestem – két saját boldogságát egymásból kisajtolni akaró önzés egyik felet sem tudja boldoggá tenni. Még nem tudtam, hogy az önzetlen adás a boldogság titka, hisz nem volt miből adnom: űr, keresés, létbizonytalanság volt bennem, akkor még némi irracionális reménnyel fűszerezve.

Az anyagi jólét újabb létalapnak mutatkozott. Feltűnően könnyen nyíltak a kapuk ebbe az irányba a pénzközpontú gondolkodás vonzásában, ismerősök, szórakozás, jómódú férjjelölt képében. De ebből a személytelen, érdekelvű életformából elég gyorsan kiábrándultam, amikor ráébredtem, új „barátaim”, kollégáim csak a pénz és a kapcsolatok alapján mérték egymást, eszközként tekintve a másikat saját anyagi előrejutásuk céljából.

Keresésem vége felé arra gondoltam, hogy talán a jövőbeli gyermekeim fognak igazi értelmet adni az életemnek.  Lett is egy komolynak tűnő kapcsolatom, házasságot terveztünk, gyerekekkel, de mivel magamnak akartam a biztonságot, boldogságot, majdani gyermekeket, a másik csak eszköz volt ebben, ez a kapcsolat is felemésztette magát. Addigra már a család mint alap is megdőlt előttem, látván körülöttem a tönkrement házasságokat.

Végül kifogytam minden lehetséges okból, amiért érdemes lett volna élni. Úgy gondoltam, mindent kipróbáltam, amit ez az élet nyújtani tud, de mindenről bebizonyosodott, hogy kevés, nem tud boldoggá tenni. Körülbelül egy hónapig úgy éltem, mint egy „robot”, vagy mint egy marionett bábu: kifelé tettem a dolgomat, de belül egy borzalmas űr tátongott, amit már senkivel sem tudtam, nem is mertem volna megosztani.

Megtérés

Sem élni, sem meghalni nem tudtam: egy értelmetlen, rettenetes és fájdalmas vákuumban erőltettem az életet egy darabig. Voltak pillanatok, amikor felengedtem ezt a fájdalmat, fuldokolva sírtam, próbáltam kiírni magamból versben, kafkai novellákban, naplóban. Végül egy ilyen állapotban egyszer arra gondoltam, talán ki is mondtam: senki ember nem tud rajtam segíteni, én magamon sem tudok, ha van Isten, akkor most segítsen. Volt egy rózsafüzérem, dísztárgynak vettem egy szép kirándulás emlékére Esztergomban, nem tudtam, mire használják. Az albérleti szobámban az ágyam melletti lámpán lógott. Mikor ez az első imám, a pogány imája, felszakadt bennem, a rózsafüzér feszülete nagyon lassan felém fordult. Úgy éltem meg, hogy e pillanatban Isten fordult felém. Éreztem, hogy ott van a szobámban Valaki, egy Személy, aki nagyon is érti, jobban, mint én, hogy miért gyötrődöm, mit keresek, mi az életem értelme, és nagyon mélyen együtt érez velem. Jobban szeret, mint bárki ember addig. Bizonyos voltam benne, hogy Jézus az. Mintha lehullott volna egy hályog a szememről, ami addig eltakarta előlem Istent, aki mindig is ott volt velem. Az öröm, a hála, a megkönnyebbülés, az egymásra találás ujjongása tört föl bennem. Örömömben sírtam, mert megtalált az Igazság, Akit annyira kerestem, és azért is, mert ennyi időt elpazaroltam nélküle. Innentől már csak az érdekelt, hogy egyre jobban megismerjem Őt, és hogy tanítson arra az igazi életre, amit Ő ismer.

Elmentem egy barátnőmhöz, akiről tudtam, hogy keresztény, és elmondtam neki, biztosan tudom, hogy Jézus él, csak azt nem tudom, hogyan lehet vele kapcsolatban maradni. Ő vitt el a domonkos atyákhoz, ahol elkezdődött a beavató szentségekre való felkészítésem. Első életgyónásomkor azt mondta az atya, hogy állapotbeli kötelességem a férjhez menés. Istennek való engedelmességként fogtam fel, hogy keresnem kell egy alkalmas keresztény férfiút, akivel a szentségi házasságot megélve mindketten szentek leszünk. Nem vágytam szerelemre vagy családra, Istenre vágytam, az Ő akaratát akartam teljesíteni.
 

Hivatás

Akkoriban fejeztem be a debreceni egyetemet és Pestre kerültem dolgozni. A debreceni domonkos atyák átadtak a budakeszi domonkos nővéreknek, hogy folytatódjon a keresztény képzésem. Ott találkoztam először a női szerzetesi életformával. Azt láttam, és eléggé furcsálltam eleinte, hogy fiatal, egészséges nők Istennek élve együtt laknak, habitust viselnek, imádkoznak. De világos és vonzó volt számomra, hogy nem kényszerből teszik ezt (mint ahogy korábban nem keresztény filmek, olvasmányok alapján hittem) – sugárzóan boldogok voltak.

Egy fiatal szerzetesjelölt lányt készítettem fel főiskolai felvételire francia nyelvből. Sokat beszélgettem vele a hivatásról, és azt vettem észre, hogy kezdek irigykedni rá. Megértettem, hogy én is erre az életformára vágyom, egészen, megalkuvások nélkül, közvetlenül Istennel és Istennek élni, de nagyon méltatlannak tartottam magam addigi életemet tekintve. Bérmálásom után mertem először feltenni Istennek a kérdést: lehetséges lenne-e ez a boldog életforma a számomra, akarja-e Ő is, mert én mélyen vágyom rá. Kértem, hogy adja meg a választ a hivatástisztázó lelkigyakorlaton, melyet a nővérek szerveztek a bérmálásom utáni nyár végén. Három hónapig azért imádkoztam minden nap, hogy azon a lelkigyakorlaton választ kapjak – különben férjhez kell mennem. Amikor megérkeztem a lelkigyakorlatra, már az ajtót nyitó nővér szemében megláttam a választ: „Megérkeztél, Isten hozott itthon!”

Persze így sem volt könnyű igent mondani, hiába vágytam rá mélyen, a körülmények visszarettentettek.  Ott a lelkigyakorlaton nyomasztónak tűnt a lehetőség, hogy ennyi nővel kelljen együtt élni, habitust viselni, szabályoknak megfelelni. A lelkigyakorlat harmadik napján, a csöndben végre eljutottam arra a mélységre, hogy meghalljam a választ. Egy pillanatra megéltem azt a boldogságot, amikor teljesen önazonos vagyok, kitöltöm határaimat, nem vágyom semmire, mert teljesen betölt a boldogság. Azt is megértettem, hogy Isten ezen az úton, a szerzetességben adja meg ezt nekem. Aztán mégis tiltakozni kezdtem, hogy én nem szeretnék ilyen zárt életet élni, de erre azt a választ kaptam, hogy nem KELL szerzetesnek lennem: boldog lehetek házasként is, de azt a végtelen és mély boldogságot, amit ott egy pillanatra megízleltem, csak szerzetesként tudom megélni. Az, hogy Isten nem ragaszkodott ahhoz, hogy csak az Övé legyek, kissé bántotta a hiúságom, de megadta a szabadságot, hogy én döntsek, szabadon. És ez volt az, aminek nem tudtam ellenállni.

A noviciátus csöndes első évét úgy éltem meg, mint egy hosszú lelkigyakorlatot, melyben Isten titokzatos módon gyógyít. A noviciátus után az ideiglenes fogadalmas években mélyült a kapcsolatom közösségemmel, megtapasztaltam irgalmas szeretetük gyógyító voltát, és a saját szeretetadó képességem is csiszolódott, talán tisztult. Mindeközben külső és belső szabadságom folyamatos növekedését éltem meg. Az első és az örökfogadalmamat is úgy éltem meg, hogy igazából Isten tesz fogadalmat bennem és mellettem. Örökfogadalmam különleges ajándéka volt többek közt, hogy Jézus addig számomra soha nem tapasztalt személyességgel lépett be az életembe, amelyért nem győzök hálát adni.

Motívumaim belépésem óta jelentősen átalakultak. Persze ott munkál bennem, hogy boldog, mind boldogabb akarok lenni, de már megértettem, hogy épp a kifelé fordulás, a szeretet adása, az önzés leküzdése, a mások szolgálata, viszontszeretetem Isten felé, a Neki való önátadás megvalósulása az engedelmességben adja a tiszta és mások számára is értékes boldogságot. Minél több mindent képes vagyok elengedni, átadni Neki, annál mélyebben tölt be Önmagával. A szeretet az anyagi törvényekkel ellentétes törvény szerint működik: minél többet adok, annál jobban növekszik bennem.

Míra n.