Oldal kiválasztása

Papi és szerzetesi hivatás

(Részlet Szentmártoni Mihály SJ , „Istenkeresésünk útjai” c. könyvéből, Agapé kiadó, Szeged 2000. Ajánljuk a könyvet mindenkinek, aki többet szeretne tudni arról, hogy Isten hogyan akar bennünket az életszentség útján visszavezetni önmagához: az életszentség nem csak néhány kiváltságos, rendkívüli élményekkel és erővel megáldott ember előjoga, hanem egy olyan kaland, amelyre Isten mindenkit meghív.)

Miért lesz valaki pap vagy szerzetes? Egyes statisztikák szerint három serdülő közül legalább egynek megfordul a fejében a gondolat, hogy pap, illetve szerzetes lesz. Aztán mégsem lesz sem ez, sem az. Ellenben sokan mégis meghallják a hívást, elfogadják és megelégedetten élik papi ill. szerzetesi mivoltukat. Charles de Foucauld, a katonából lett remete pap mondta egyszer, hogy értelmetlen úgy fogalmazni, hogy valaki „hivatást választ”. A hivatást nem mi választjuk, hanem Isten, mi csak felismerjük és elfogadjuk.

Újmiséken szokott elhangzani az ihletett szónok magasan szárnyaló beszédében: „Íme, itt áll előttünk egy csinos, okos, nagy karrierre jogosult, tehetséges fiatalember, aki pedig mindenről lemond, magára veszi a nőtlenség keresztjét, nemet mond a világ csábításainak, és feláldozza fiatal életét a papság oltárán.” Ha pedig szerzetesi fogadalomról van szó, akkor még azt is igyekeznek hozzáfűzni, hogy meghalt a világnak, lemondott minden örömről, hogy csak a vezeklésnek és imának éljen. Nem ez a papi ill. szerzetesi hivatás lényege. Szerelem ez a javából, olyannyira, hogy „józan ésszel”, megfontolt számításból senki sem merné vállalni. Titok ez még a „meghívott” szívében is, amit alig ért, de ami után repesve vágyakozik, örömmel készül, lelkesen tervez, titokban álmodozik róla, akár a fiú a lányról.

A cölibátussal szokták ijesztgetni a fiatalokat, hogy túl nehéz az, nem is tudja mire vállalkozik, aztán majd jönnek a nehézségek, megbánja százszor is döntését. Meg nem is lehet olyasvalamire vállalkozni, amit az ember nem ismer. Tévhit ez a javából. Mi papok nem a cölibátust választjuk, hanem a nőtlenségben megélt papságot. Nem két döntésről van itt szó, csak egyről. A jövőt pedig úgysem képes senki előlegezni: a házasság is kockázatos vállalkozás.

Az életre szóló döntést is igyekeznek leépíteni: nem lehet ilyen döntést hozni. De lehet, éspedig két oknál fogva. Az egyik pszichológiai jellegű: minden szereteten alapuló döntés önmagában hordozza végleges jellegét. Senki sem mondhatja komolyan a másiknak, hogy „Szeretlek egy-két évig, aztán majd meglátjuk.” Ez nem szeretet, hanem haszonlesés. A másik teológiai jellegű. Az Úr Jézus hívása mindig végleges: nem vonja vissza meghívását. Ez azt jelenti, hogy a kitartás nemcsak az emberi akarat műve, hanem a kegyelemé. Jézus ugyanis egy óriási horderejű biztosítékot hagyott örökül tanítványaira: én veletek vagyok mindvégig. Figyeljük meg jól, nem azt mondta, hogy majd velük lesz, hanem hogy velük van. Ez visszautalás isteni természetére: Isten az, aki van. Jézus az, aki velünk van.

Kaland is a hivatás. Nagy szívek, bátor lelkek isteni kalandja, hogy vállalják Jézus életét, hogy rábízzák jövőjüket. Nem az elesettek menedékhelye a kolostor, hanem a bátrak bástyája, ahonnan kirohannak, hogy „meglepjék” ezt a megzavarodott világot Jézus örömhírével, hogy Isten nagyon szeret bennünket.

Papokról és szerzetesekről talán már elmondtak minden elmondható rosszat. Nem azt állítjuk, hogy nincsenek „kificamodott” papi ill. szerzetesi életek. Itt is kinek-kinek ki kell harcolnia nagykorúságát, emberi érettségét, személyes hitelességét. Egyetlen intézmény sem garancia a kiteljesedett élethez. Ma nem is azt szoktuk mondani, hogy valakinek van hivatása, amely valamiképpen mechanikus képet fest az életünkről, hanem az új kifejezésmód azt mondja: az én hivatásom én vagyok, az én cölibátusom én vagyok. Dinamikus felfogás ez: növekedés és kibontakozás kíséri a hivatástudatot.

Különböző lélektani „rugó” indíthat be egy papi ill. szerzetesi elhivatottságot. Nemcsak „jámbor” kisfiúk és kislányok lesznek papok ill. szerzetesek („E fiúból pap lesz, akárki meglássa…”), hanem lázadó fiatalokból is lehet szerzetes és szent. Nemrégen beszélgettem egy 28 éves novíciával, aki elmesélte hivatásának történetét. Közgazdasági egyetemet végzett, már elkezdett dolgozni, amikor egyik szerzetesnő ismerőse minden kerülgetés nélkül rákérdezett: „És te miért ne lennél szerzetes?” „Ki sem merem mondani, mivel utasítottam vissza ezt a képtelen ajánlatot – mesélte tovább mosolyogva –, csakhogy a kérdés nem hagyott többé nyugton. Addig-addig rágódtam rajta, mígnem elkezdtem mérlegelni a lehetséges érveket és ellenérveket, a lelkemben fény gyúlt, és itt vagyok!”

Egy másik példa Isten lélektanára a cowboyból lett trappista, akit Isten a dacos és gőgös jellemén keresztül „fogott meg”. A serdülő John Green Hanning kezelhetetlen gyerek volt, akit apja igyekezett valamiképpen „betörni”. A fiúban kitört a bosszúvágy, felgyújtotta apja dohánycsűrét és éjnek idején elszökött otthonról. Elment a vadnyugatra. Cowboy akart lenni. Amikor ezt megmondta az ottaniaknak, azok kinevették, mondván, hogy kicsi ő még ahhoz. Ekkor felébredt benne a dac és elhatározta, hogy megmutatja nekik, igenis, képes kibírni a kicsit sem romantikus életmódot. Tíz évig volt tevehajcsár. Közben azért eltöprengett otthonán és elkezdte gyötörni a gondolat, hogy most odahaza biztosan lemosolyogják az ismerősök, mondván, hogy fél az apjától, azért nem mer hazajönni. Azért is megmutatja nekik, hogy ő nem fél senkitől: fogta magát és hazament, megbékült a szüleivel. Dolgozgatott, megismert egy helyi lányt, el is jegyezte. Egy napon azonban kiszaladt a száján, hogy néha azon töpreng, hogyan élnek a közeli trappista szerzetesek. A mennyasszonya kinevette, hogy nem való ő szerzetesnek. Erre annyira megsértődött, hogy felbontotta a jegyességet és jelentkezett a trappistákhoz. Azok is úgy vélték, szilaj természete miatt nem alkalmas a hallgatag, imádságos életre. Valami újra fellázadt benne: majd megmutatja nekik – azért is. A noviciátusi évek után az elöljárója egyszer azt rótta fel neki, hogy nincs benne elég alázatosság. Ez annyira megsértette önérzetét, hogy egyik nap meg akarta fojtani az apátot. Már felemelte a kezét, amikor az apát csendesen megjegyezte: „Ugye, megmondtam neked, hogy nincs benned alázatosság?” Erre magához tért és újra nagy döntést hozott: azért is megmutatja nekik, hogy tud ő alázatos is lenni. Végül még azt kellett hallania, hogy minden lehet, csak szent nem. Újra nyelt egyet és azt mondta: majd meglátjátok. Tényleg kivívta a végső győzelmet: boldoggáavatási ügyét már szorgalmazzák.

Az Úr ma is járja a világot és keresi a bátor fiatalokat, akik hajlandók vállalni a nagyszerű kalandot: teljesen Istennek szentelni életüket és tehetségüket, jelenüket és jövőjüket, hogy Jézus munkatársaiként a mai Egyház nevében továbbvigyék az Örömhírt: Isten nagyon szereti az embert.