Oldal kiválasztása

2. Árpád-házi Szt.Margit

Árpád-házi Szent Margit, az egyetlen magyar domonkos szent, Kongregációnk fővédőszentje, akinek az ünnepére kilenceddel készülünk.

1242-ben született, IV. Béla király és Laszkarisz Mária leánya. Nagynénje Szent Erzsébet, testvérei között találjuk sandomierz-i Szent Kingát és Boldog Jolántát, akik mindketten klarissza apácák voltak. IV. Béla király Magyarország történetének egyik legnehezebb és legvéresebb időszakában uralkodott. 1241-42-ben a mongol hadak megtámadták és kifosztották az egész országot, megölve a lakosság kb. egy harmadát. A királyi család arra kényszerült, hogy Dalmáciába meneküljön. Margit szülei a tatárjárás alatt fogadalmat tettek, hogy születendő gyermeküket Istennek ajánlják fel, ha megszabadulnak a tatároktól, ők és országuk is.

A kutatók véleménye eltér arról, hogy pontosan hol született Margit, de az bizonyos, hogy ennek a számkivetésnek az idején, 1242-ben. Egyes legendák ezt Dalmáciához kötik, de egyes szájhagyományok Turóc várához, attól függően, hogy a királyné hol tartózkodhatott a szülés idején.

Margit e fogadalom teljesítéseképpen került három és fél évesen a veszprémi Szent Katalin-kolostorba, amelyet 1240-ben alapított Bertalan veszprémi püspök, és ahol az apácák még nem éltek a domonkos rendi szabályok szerint. A domonkos testvérek ugyanis nem támogatták a női közösségek rendhez való csatlakozását, mivel ez számukra különféle anyagi kötelezettségeket, jószágigazgatást, illetve lelkigondozást jelentett. Hogy ezt elkerüljék, a rend többször is megtiltotta az apácák monostorainak inkorporálását. Hosszas harc után végül a női közösségek győztek, és a testvéreknek sok monostor és közösség gondját kellett magukra venniük, de ez csak 1267-től kezdve vált hivatalossá. Tehát a veszprémi közösség, amelyben Margit nevelkedett, valójában ún. begina közösségnek mondható, amelynek világi pap volt a lelkésze, de valamilyen módon domonkos vezetés alatt is állt.

1252-ben költözött Margit több társával együtt az apja által építtetett Nyulak szigeti (ma Margit-sziget) Szűz Mária-kolostorba, amely már a domonkos férfirend közvetlen felügyelete alatt állt. Ez a királyi alapítású kolostor, amelynek Margit idejében kb. 100 lakója volt, hamarosan az ország egyik legnagyobb és leggazdagabb földbirtokosa lett a sok-sok adomány miatt, bár maguk az apácák a rend szigorú életmódját folytatták. Margit társnői az ország előkelő családjaiból kerültek ki, amelyek előszeretettel adták be saját leányaikat a király leánya mellé a kolostorba.

Tizenkét éves korában tett fogadalmat a Domonkos Rend akkori Magiszterének, Humbertus de Romanis-nak a kezébe. Margit élete végéig hűségesen kitartott szerzetesi hivatásában és több ízben is határozottan ellenállt apjának, aki az ország érdekeire hivatkozva – eredeti szándékát megváltoztatva – férjhez akarta őt adni. Margit azonban arra hivatkozott, hogy még pápai felmentés esetében sem akarja megszegni azt a hűséget, és szüzességi fogadalmát, amelyet Urának, Jézus Krisztusnak fogadott.

Margit a szigeti monostorban élt egészen 1270. január 18-án bekövetkezett haláláig. Kívülről nem volt eseménydús az élete, annál gazdagabb volt belső lelki útja. Szent Margit volt ugyanis az első magyarországi szerzetesnő, akinek az életében feltűnik mindaz, ami az Egyházban akkor új volt a lelkiség terén: legelsősorban az Eucharisztia bensőséges szeretete. Feljegyezték róla, hogy a lehető leggyakrabban akarta látni Krisztus testét és hogy mennyire gondosan készült a szentáldozás ritka (évenkénti tizenöt) alkalmaira (kétnapos böjttel készült, majd egynapos imával adott hálát). Krisztus testére tekintve azonban meglátta a templomban lévő szegényeket is, akiken próbált adományokkal és imával segíteni.

Mivel az Eucharisztiában elsősorban Krisztus szenvedésének emlékét látta, ezért nagyon vágyott a szenvedő Krisztussal azonosulni: szívesen imádkozott a Szent Kereszt oltára előtt, nagyon szerette hallgatni Krisztus szenvedéstörténetét, a Szent Kereszt egy ereklyéjét mindig magával hordta, és a Nagypéntek volt a legkedvesebb ünnepe. Krisztus szenvedését saját életében is meg akarta jeleníteni úgy, hogy utánozta vezeklő, engesztelő, bűnbánattartó életével (böjt, éjszakai imák, önostorozás, vezeklőöv viselése). Mindezt engesztelésül ajánlotta fel az Egyházért, különösen az apja és bátyja között dúló polgárháború idején. Margit akkor megkétszerezte vezeklését, és egyértelműen kijelentette, hogy mint az Egyház leánya, felelősnek érzi magát az Egyház helyzetéért.

A Krisztussal való azonosulás másik útja számára Krisztus szegénységének és alázatosságának utánzása volt: visszautasította a királylányi státusszal járó kiváltságokat, és a nővérek szolgája akart lenni, mindenki között utolsó. Egy beszámoló szerint egyszer ezt mondta: Uram, azt kívánom, hogy bárcsak egy paraszt lányaként születtem volna, mivel úgy jobban szolgálhatnálak! A saját származását nem kiváltságnak, hanem tehernek tartotta; ezért ábrázolják úgy, hogy a korona a lábánál hever. Így például, ragaszkodott ahhoz, hogy az alázat jeléül minden nagycsütörtökön a főnöknő helyett megmoshassa nővérei lábát. Világosan látható, hogy milyen erős akarattal kitartott az elhatározásai mellett, és nem tűrt ellentmondást, habár nővérei azt is hangsúlyozták, hogy mindig első volt az engedelmességben. Margit a legalantasabb szolgai munkákat végezte, kipucolta a latrinákat, segédkezett a konyhán, stb.

Ez az alázat, és a betegek semmitől vissza nem riadó, önfeláldozó és szeretetteljes szolgálata volt az, ami leginkább nővértársai szívébe vésődött. Mindezeken kívül pedig az, ahogy Margit imájában az Úrral beszélgetett. Imaélete kívülről nézve igen egyszerű volt, megszokott imádságokat szeretett ismételni. Így pl. szokása volt úgy imádkozni, hogy 1000 Miatyánkot mondott, s minden Miatyánk után ún. véniát (leborulást) tett. Rendtársait így tanította őket imádkozni: „Ajánld tested és lelked az Úrnak, és szíved mindig legyen nála, hogy sem halál, sem bármely teremtmény el ne válasszon téged az Isten szeretetétől.”

Margit saját maga nem tudott önállóan írni-olvasni, így arra kellett hagyatkoznia, amit rendtársaitól és a kolostorba bejáró domonkos szerzetesektől hallott. Imádságos-misztikus életére minden bizonnyal hatással volt lelkivezetője, a domonkos provinciális Marcellus testvér, valamint mindaz, amit kislány korában a veszprémi kolostorban tapasztalt. Ezzel együtt csodálatra méltó, Margit milyen bátran lépett rá teljesen egyedül egy olyan lelki útra, amelyen előtte még nem járt senki. Életében csak kevesen értették meg, később azonban az élete sok gyümölcsöt hozott. Monostorának apácái több évszázaddal később is, ha úgy látták, hogy valami nem egészen jól történt, azt mondták: „Ez nem a mi nővérünk, Boldog Margit úrnő mércéje alapján történt.”

Margit életére vonatkozóan, egészen különleges helyzetben vagyunk a róla szóló, középkori mértékkel mérve bőséges forrásanyag miatt. Margit 1270-ben halt meg, és egy évvel a halála után bátyja, V. István király, aki szemtanúja volt egy pszichésen zavart nő csodás gyógyulásnak Margit sírjánál, megkezdte a szentté avatási eljárást. Ez az esemény jól mutatja, hogy Margit halálától kezdve megindult a tisztelete és kultusza, és sírja zarándokhellyé vált.

A szentté avatási per első része 1271 és 1274 között zajlott. Az ún. Legenda Vetus, vagyis a legrégibb legenda, ebben az időszakban, vagy röviddel ezután keletkezett. Ezt a legrégibb legendát állítólag Margit gyóntatója, Marcellus domonkos testvér írta, aki ebben az időszakban magyar provinciális volt. Ez egy viszonylag rövid és elfogulatlan legenda, amely nem emleget rendkívüli eseményeket (pl. levitáció, extázis, stigmák), hanem Margit alázatosságát hangsúlyozza a szegények és betegek szolgálatában, valamint szegénységét és az imában való állhatatosságát. A legenda szerkezete – amely a szentté avatási processzus részeként készült – hagyományos mintát követ: az első rész Margit életrajzát tartalmazza, azután a csodákat, amelyek a halálakor történtek, végül pedig a sírjánál történt csodákat sorolja föl. Ennek a legendának létezik egy bővített, népnyelvű változata is, amelyet egy XVI. századból származó kéziratból ismerünk, melyet a domonkos apáca, Ráskai Lea másolt le 1510-ben a szigeten. Arról megoszlanak máig a kutatók véleményei, hogy a magyar legenda mikor és hogyan készült.

Az első vizsgálat bebizonyította, hogy Margit rendelkezik a szentség hírével, s így 1276-ban elkezdődhetett a második vizsgálat, az ún. inquisitio in partibus, azaz helyi kivizsgálás, amelyet egy V. Ince pápa által kinevezett itáliai legátus vezetett. Mint tudjuk, a kanonizáció a XII. század óta a pápa kizárólagos joga volt. A XIII. századtól kezdve a szentté avatandó életét és csodáit illetően a részletes és pontos kivizsgálás is a szentté avatási per kötelező elemévé vált.

Ennek az új pernek nagy támogatója volt az Árpád-dinasztia, név szerint is IV. László király, aki azt saját csodás gyógyulásának bizonyítékával is támogatta, melyet Margit közbenjárásának tulajdonított. Ez a második kivizsgálás négy hónapig tartott, és nagyon részletes volt. Az iratok legnagyobb része ma is hozzáférhető. Ez a tény önmagában is nagyon fontos, mert ez az egyetlen kanonizációs per a középkori Magyarországról, melyet majdnem teljességében ismerünk; mint ilyen felbecsülhetetlen értékű forrás, elsősorban Margit életét, de a középkori történelmet illetően is, Ugyanakkor más domonkos szentek kanonizációs folyamatáról nincs teljes dokumentációnk (kivételt képez Szt. Domonkos és Aquinói Szt. Tamás). A második vizsgálat nem ért célhoz. Több sikertelen középkori és újkori kísérlet után, 1943-ban avatta őt szentté XII. Piusz pápa.

Margit perében 36 apáca és néhány domonkos testvér is (pl. gyóntatója) tanúskodott. Ezenkívül néhány laikus hívő is tanúságot tett azokról a csodákról, melyeket halála után, az ő közbenjárásának tulajdonítottak. Ezen a módon különleges bepillantást nyerhetünk a monostor belső életébe, és a középkori mentalitásba is az életszentséget és a csodákat illetően. Azoknak az embereknek a szemén keresztül ismerjük meg Margitot, akik vele éltek és egész életében ismerték őt.

Szent Margit ünnepe január 18. Szent Margit sírja nem maradt fenn: eredetileg a Margit-szigeti kolostor templomában volt a nyugvóhelye, de amikor a domonkos apácák elhagyták a Szigetet a török elől menekülve, akkor földi maradványait is magukkal vitték új lakóhelyükre, Pozsonyba, a klarissza kolostorba. Ott a 18. században nyomuk veszett.

  • Mezey László, „Árpádházi Szt. Margit lelkiségének forrásai” in Vigilia (36) 1971, 291–296.
  • Király Ilona, Árpád-házi Szent Margit és a Sziget, Szent István Társulat, Bp., 1979.
  • Lovas Elemér,Árpádházi Boldog Margit élete, Szent István Társulat, Budapest 1939.
  • Árpád-házi Szent Margit legrégibb legendája és szentté avatási pere, Balassi, Budapest 1999.
  • Deák V. Hedvig, Árpád-házi Szent Margit és a domonkos hagiográfiGarinus legendája nyomában, Kairosz, Budapest 2005.

 rpadhazi-szent-margit-preview