Oldal kiválasztása

20. Árpád-házi Tössi Boldog Erzsébet

Árpád-házi Tössi Boldog Erzsébet (másodrendi domonkos apáca)

 

Magyarországon született 1292-94-ben. Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290–1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Szent Kingát, Boldog Jolánt. Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy év múlva újraházasodott, és Habsburg Albert leányát, Ágnest vette feleségül. Gyermekük nem született, a királyné a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően 1298. február 12-én eljegyeztette őt II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel. 1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsó Árpád-házi király. A temetésen Erzsébet is ott volt. A hagyomány szerint, amikor a király koporsóján lefelé fordították az Árpádok címerét, annak jeleként, hogy kihalt az ősi Ház, a kislány ájultan esett össze.
A tervekkel ellentétben két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyította, hogy önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.
Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett lelki otthona. A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Kiszolgáltatottságában, fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.
Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése – külső és belső megpróbáltatásain túl – maga a számkivetés, a hazájától és övéitől való elszakítottság volt. A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték őt. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért hű szolgálóleányának. Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor „harminc hét” után áthelyezték a „királyi méltóságához és szentségéhez illő” új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját – a virágzó kolostorral együtt – a protestánsok elpusztították. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik. A domonkos rendben boldogként tisztelik, május 6-án.

A tössi apácák Árpád-házi Boldog Erzsébetről följegyezték krónikájukban:

„Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a fribourgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt lelki vértanúságot kellett elszenvednie.
A sokféle gyötrelmes szenvedés közben egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát. Elveszítette a hallását, olykor a látását is, egy alkalommal annyira kimerült volt és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: »Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni«.
Utolsó éveiben a teste egészen összezsugorodott. Állandóan feküdt, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein nyitott sebek (fölfekvések) keletkeztek, melyek lassan elterjedtek az egész testén. Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is…

Sírjának fölirata:

„Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.”
Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tünékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton reménykedünk abban, hogy most ott, Isten mellett még inkább segít és meghallgatja imáinkat.”
Tössi_Erzs