Oldal kiválasztása

Bruno Cadore domonkos generális levele a szemlélődésről

„Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38)

Mária: szemlélődés és az Ige hirdetése

 „Csodálatos dolgokat láttam!”. Boldog Jean-Joseph Lataste-nak ez a felkiáltása, miután először prédikált a Cadillac-i börtön női fogvatartottjainak, jó bevezetőül szolgálhat a Rend Jubileuma ezen új esztendejéhez. Ennek az évnek a mottója: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38); Mária: szemlélődés és az Ige hirdetése.

Miként tehetnénk lehetővé, hogy a börtönök apostolának e felkiáltása vezessen minket a Jubileumot megelőző kilencednek ebben az évében? Lataste atya a legelhagyatottabb helyek egyikén prédikált, olyan nőkhöz beszélt, akiket az élet és az általuk elkövetett súlyos cselekedetek mélyre taszítottak, fogvatartásuk körülményei megviseltek, és akiket a jövő reménytelensége összetört. S mégis, miután a legszörnyűbb elhagyatottságnak e helyén a Világosság és Igazság Igéjét hirdette, csodálatos dolgokat látott. Szemlélhette, miként munkálkodik az általa hirdetett Ige és Annak irgalmassága, aki „baráti szeretettel, a tökéletes barátság szeretetével” szeretett minket. Elámult, amikor látta, hogy ezek az emberek társadalmából száműzött nők micsoda erővel fogadják az irgalmasság Igéjét, s tapasztalják meg a Krisztus emberségének képmására való újrateremtettséget. Szemlélődés!

Ez a kis történet jól kifejezi, hogy a szemlélődés és az Ige hirdetése együttesen alkotják a Prédikátorok Rendje küldetésének és életének szívét. Itt nem ezek szembeállításáról van szó, mintha a testvéreknek és nővéreknek szüntelenül azt kellene keresni, hogy a maguk bölcsessége szerint, miként állíthatnának fel valami törékeny egyensúlyt az igehirdetés aktív szolgálata és a csöndbe visszavonult szemlélődés között. Hiszen emlékszünk Eckhart mesternek a Mártáról és Máriáról szóló evangéliumi részhez fűzött ragyogó kommentárjára. A prédikátorokat szolgálatuk, mely egyszerre és teljesen szemlélődés és az Ige hirdetése, Mária iskolájába helyezi őket, amikor Mária, az angyali üdvözletet fogadva, belegyezését adja, hogy világra hozza Jézust – „az Úr megment” (Mt 1,21). Szent Lukács evangélista, miután beszámol Jézus templomi tartózkodásáról a tanítók között, elmondja nekünk, hogy „anyja mindezt megőrizte a szívében” (Lk 2,51). Befogadva az élet és az irgalmasság Igéjét, Mária megmutatja számunkra „a szemlélődő emberség” útját.

Ezt a kifejezést a Canterbury érsektől kölcsönöztem, aki a Püspöki Szinóduson 2012. október 9-i felszólalásában rámutatott arra, hogy a szemlélődés miként áll az evangelizáció középpontjában: „Az evangelizációnak, legyen az régi vagy új, abban a mély meggyőződésben kell gyökereznie, hogy különleges emberi hivatásunk van, amit meg kell mutatnunk a világnak, és meg kell osztanunk vele”. Majd így folytatta: „Teljes embernek lenni azt jelenti, hogy Krisztus emberségének képére lettünk újrateremtve; ez az emberség az örök Atya és az örök Fiú relációjának tökéletes emberi „lefordítása”, reláció, amely a szeretetben és az imádásban megvalósuló ön-odaajándékozáson alapul, az élet forrása, amely a Másik felé tart. Így az emberség, amelyben a Lélekkel növekszünk, az emberség, amit azért keresünk, hogy Krisztus megváltó művének gyümölcseként megosszuk a világgal, szemlélődő emberség”. „Tanulás és imádás”, a Rend hagyományának két vonása, amelyet XVI. Benedek kiemelt, hogy így fejezze ki, a Prédikátorok Rendjének milyen módon kell részt vennie az új evangelizációban. Engedjétek meg, hogy ismét Rowan Williams-et idézzem: „Edit Stein megjegyezte, hogy a teológiát akkor kezdjük megérteni, amikor kezdünk úgy tekinteni Istenre, mint az Első Teológusra, Aki először beszélt nekünk az isteni élet valóságáról, hiszen ’bármi, amit mondunk Istenről, feltételezi, hogy maga Isten az, Aki beszél’. Hasonlóképpen, úgy is fogalmazhatunk, hogy akkor kezdjük megérteni a szemlélődést, amikor úgy tekintünk Istenre, mint az Első Szemlélődőre’, aki a Másik iránti önzetlen figyelem örök paradigmája, amely nem halált, hanem életet ad. Isten szemlélése feltételezi azt a belsővé vált és örömteli ismeretet, amellyel Isten rendelkezik önmagáról és önmaga szemléléséről a szentháromságos életben”.

A Jubileumi Évre való készület e lépésénél, amikor arra vagyunk hívva, hogy figyelmünket a szemlélődésre irányítsuk, a szívében Fia misztériumról elmélkedő Mária iskolájában, az Igének való odaszenteltségünk szívébe jutunk; Ő „az igazi Világosság, amely minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9). Oda, ahol emberségről, egységről és üdvösségről van szó. Emberségről, mert minden, a szemlélődésért tett erőfeszítésünkön túl, valójában mindig a két utóbbi az az út, amelyen szeretnénk feltárni emberségünket, hogy Isten kegyelme megragadja és Isten Fia kinyilatkoztatása kifürkészhetetlen misztériuma által átalakítsa. És mennyire szeretnénk, ha ez minden egyes nap egyre jobban megvalósulna testvéri kapcsolataink konkrét valóságában és abban, ahogy másokra és a világra tekintünk! Egységről, hiszen a szemlélődés, amelyet messze nem csupán egy előre „lefoglalt” tér és idő határoz meg, arra hív bennünket, hogy egész valónkat és minden időnket beleadjuk ebbe a szemtől-szembe való kapcsolatba („tekintsetek rá, és eláraszt a fény benneteket”), s ezáltal mintegy kitesszük magunkat Isten csöndes tekintetének, amely szeretetre, igazságosságra, alázatra, bűnbánatra, hálaadásra és reményre tanít minket. Vajon nem a szívnek ez az egysége az, amely megóv minket a nyugtalanságtól és szétszórtságtól, amelyek sokszor veszélybe sodorják az evangelizációért végzett munkánkat? És végül üdvösségről, hiszen amikor az elénk siető és megbocsátó Isten megragadhatatlan jelenléte vezet bennünket, akkor – bár szeretnénk új életet kérni tőle -, az Evangélium tékozló fiújához hasonlóan nem tudjuk szavakba önteni kérésünket. Éppen ezért szüntelenül vissza kell térnünk ahhoz az első naphoz, amikor életünket a prédikációnak szentelve, az irgalmasság kegyelméért könyörögtünk.

« Contemplari et contemplata aliis tradere »… A Rendnek ez a mottója, mint tudjuk, nem az evangelizáció szolgálatának két egymást követő lépését fejezi ki. A szemlélődés nem olyan, mintha kimennék a piacra, hogy beszerezzük azt, amit majd elosztogathatunk. Nem, a mottó pontosan arra mutat rá, hogy szemlélődés nélkül nincs prédikáció. Ám ezzel együtt azt is kifejezi, hogy az evangelizáció a szemlélődésből fakad, ugyanakkor ez utóbbi egyben a legértékesebb meghívás (ajándék) is, amelyet csak az evangelizáció felkínálhat az emberiségnek, megnyitva – vele együtt és számára – az Igazság utáni vágyakozás útját. Ez a vágyakozás visszhangozza Annak vágyakozását, Aki eljön, hogy baráti szeretettel szeressen minket és baráti szövetséget kínáljon fel az emberiségnek, azt a szövetséget, amely ott „játszadozott” mindannyiunkban, amikor Igéje elköteleződött a mienk mellett, vagy inkább, amikor szavunkat átadtuk az Ő Igéje hallgatásának: „legyen nekem a Te igéd szerint!”. Ezek az egyszerű szavak jól kifejezik, hogy életünk miként gyökerezhet egyrészt az Isten Igéjébe vetett abszolút bizalomban, az Igében, amely megígéri nekünk és valóra váltja a barátság szövetségét, másrészt abban a fáradhatatlan virrasztásban, amely ennek a szövetségnek a szívében egyre kutatja Isten barátságának misztériumát, aki nem más, mint a végső Igazság.

Isten beszél a világhoz, és – hogy felfedezzük ezt a példátlan valóságot -, a szemlélődés lehetővé teszi számunkra, hogy előbb az ő csendes jelenléte töltsön el minket, amely alkalmassá teszi szívünket Igéje hallgatására, amellyel a világhoz és mindannyiunkhoz szól. Természetesen vannak „eszközök”, amelyek ebbe a szemlélődő magatartásba helyeznek minket. De sokkal fontosabb, hogy figyelmünket azokra az utakra irányítsuk, amelyeken a Rend hagyományai vezetnek minket. Ezeken a különböző utakon Isten Igéje, annak hallgatása, ünneplése, tanulmányozása és az azon való elmélkedés központi helyet foglal el. S központi helyet foglal el abban az odahallgatásban, amit a közösségi élet tesz lehetővé számunkra. Gyakran fennáll a veszélye, hogy a testvéri életet annak konkrét és gyakorlati – sokszor örömteli, ám olykor emberi törékenységünktől terhelt – szempontjaira korlátozzuk, jóllehet testvéreinket és nővéreinket mindenekelőtt mint ennek a Szónak a hordozóit, a bennük és rajtuk keresztül tevékenykedő Ige egzegétáit/értelmezőit kaptuk. Az Ige hallgatása központi helyet foglal el az ünneplésben is, amely nem egy teljesítendő feladat, hanem sokkal inkább Isten jelenléte ünneplésének ritmusa, amely azt a célt szolgálja, hogy a másokkal együtt végzett imádság által mi magunk is képessé váljunk az imára és a szemlélődésre. De központi helyet foglal el a lectio divina-ban is, amely bizony nagyobb figyelmet is kaphatna részünkről, hogy így az Ige „központi jelentősége” valóban életünk szívébe vésődjön. Tamás iskolájában, valóban központi helyet foglal el a stúdiumban, hiszen az értelmi munka egyike azon lehetőségeknek, amely arra hív, hogy átadjuk a szót az „Első Teológusnak”, s hogy így végül elismerjük, hogy Ő az „első szemlélődő”, s engedjük neki, hogy Ő tanítson bennünket.

„Csodálatos dolgokat láttam!”. Egy ilyen látomás tapasztalata vezette Szent Tamást arra, hogy relativizálja mindazt a teológiai tudást, amit megfogalmazott. Nem azért, mintha ez a szellemi munka nem lett volna fontos, hanem azért, mert – tekintetét az emberiségen hordozva -, arra vágyott, hogy feloldódjon Krisztus imádásában. Ez volt boldog Jean-Joseph Lataste tapasztalata is, amikor a fogvatartottak felemelt arcán meglátta az Isten irgalmas tekintetének visszfényét. Az Istenre vetett szemlélődő tekintet mind Tamás, mind Lataste atya esetében az Istennek adott válasz, aki elsőként tekint az emberiségre, és egyenként mindannyiunkra. „Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát”. Az Istennek ez a teremtménye iránti páratlan szeretetét kifejező tekintete, amely létbe hívja a teremtményt, ez utóbbit folytonosan fenntartja a teremtés művében és a Szentháromság misztériumával hatja át. A szemlélődésben fontos a tekintet megtisztulása, a tekinteté, amely hagyja, hogy Isten tekintetének titokzatos fénye töltse el. Sokszor lenyűgöz minket a szemlélődő emberek tiszta tekintete: amikor belső tekintetüket Isten felé fordítják, akkor Istennek az emberiségre vetett pillantásával találkoznak, amely megvilágítja az ő saját, másokra és a világra vetett tekintetüket. Ekkor az emberi szavak elhallgatnak, hogy a csend finom suttogásában meghallhassák az élet Igéjét. A csend a prédikátorok atya…

Isten szól a világhoz, és mindenkihez odafordul. Az Angyali üdvözletkor Mária elmerült ebben a tapasztalatban. Mint kiválasztott az asszonyok között, Mária az egész nép megtestesítője, mind Istenre való várakozásában, mind azon meggyőződésében, hogy az ígéretek Istene tevékenykedik az emberi történelemben. Mária nem tűnik meglepettnek a hír hallatán, hogy Isten Megváltót akar adni az emberiségnek, hiszen pontosan ez az ő és népe reménye. Nem vonja kétségbe, hogy ez a Megváltó, a mi emberségünket magára véve, valóban el fog jönni, hanem úgy tűnik, inkább úgy fogadja ezt a hírt, mint ami bele van Írva az ígéret logikájába. Az általa feltett kérdés önmagára, „a szerény fiatal lányra” és az üzenet megvalósulására vonatkozik. Hogyan történik mindez? „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli borít be árnyékával”. Vajon ez nem a szemlélődés idejének nyitánya? Ideje van annak, hogy szóljunk Istenhez, és ideje van a csendbe való visszahúzódásnak, ahol Ő szól hozzánk, vagy inkább Ő tárja fel bennünk Jelenlétének misztériumát. Egy apáca, arra a kérdésre: „hogyan szemlélődöm”, ezt válaszolta: „Kérem a Szentháromságot, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, hogy jöjjön, éljen bennem, szeresse önmagát bennem, és tápláljon engem szeretetével”. A szemlélődés nem más, mint az, amikor egész lényünket megragadja ennek a szeretetnek a misztériuma, amely egyszerre tevékenykedik a világban és közben bennünk is lakást vesz. Ekkor a prédikáció már nem az értelem által megragadott valamely igazság emberi szavakba történő átültetése lesz, hanem sokkal inkább annak visszhangja, amikor az értelemet és a szívet együtt ragadja meg a Jelenlét, amely rajtunk keresztül szól a világhoz, vagyis önmagát adja a világnak.

Így tehát a prédikáció elsődleges célja az emberek meghívása, hogy befogadják ezt a jelenlétet, amelynek kegyelme a prédikátor minden szavát felülmúlja.

Bruno Cadoré, OP

A Prédikátorok Rendjének mestere,

2013 február

Ima_cselekves