Szent Domonkos Élete
Szent Domonkos a spanyolországi Caleruegában született 1170 körül. Szülei: Guzmán Félix és Janka voltak. Egy legenda szerint mielőtt Domonkos megszületett, édesanyja álmában egy kutyát látott, szájában égő fáklyával, s úgy tűnt, mintha a világot lángra akarná lobbantani. Ez a kis történet ott rejtőzik Domonkos nevében, hiszen a név a latin Dominicus szóból ered: Domini canis, vagyis az Úr kutyája. Ezt a nevet viseli a Domonkos által alapított Prédikátorok Rendje, amit sokan csak úgy ismernek: Domonkosok. Domonkost a szülei Palenciában taníttatták, ahol hat évet teológiatanulással töltött. Ezidőtájt történt, hogy amikor Spanyolországban éhség tört ki, Domonkos eladta könyveit, melyek közül egy-egy példány egy kisebb birtok árával is felért, árát pedig odaadta a szegényeknek, mondván, „nem akarok halott bőrök fölött tanulni, míg mások éhen halnak”.
Domonkos körülbelül 25 éves korában, Osmában csatlakozott az ún. szabályozott kanonokokhoz, akik Szent Benedek regulája szerint éltek. S mégis itt született meg benne prédikátor hivatása, valamint a prédikátorok rendje megalapításának gondolata.
Egyszer, 1203 körül, amikor Diego püspökkel Dániába ment, hogy diplomáciai feladatot lásson el, pontosabban közreműködjön egy hercegi eljegyzés megszervezésében, amit, bár a menyasszony még az esküvő előtt elhunyt, sikerrel végbe is vitt, hazafelé Domonkos és Diego Dél-Franciaország a katarok, egy keresztény eretnek tanokat valló szekta által lakott területen ment keresztül, akik egy alkalommal valóságos vitákat rendeztek velük a hitigazságokról. Domonkosban ekkor merült fel a gondolat, hogy csak a hiteles igehirdetők teremhetnek igazi gyümölcsöket, vagyis azok, akik valóban egyszerűek, szegények, alázatosak, hiszen maguk az eretnekek ezeket az alapvető értékeket keresték.
Domonkos fiatalkora tehát valójában alapja is a Domonkosok, vagyis a Prédikátorok Rendje megalapításának.
A rend története
Dániából hazatérve Domonkos (vö: Szent Domonkos fiatalkora) szembesült azzal, hogy milyen nagy sikerük van a katar eretnekeknek Dél-Franciaországban. Megértette, hogy az eretnekség elleni küzdelemhez olyan emberekre van szükség, akik egyrészt alapos hitbeli, illetve teológiai képzésben részesültek, másrészt, hogy ezt a tudást ne csupán a kolostor falain belül használják (fiatal rendtársaik tanítására), hanem lehetőségük legyen másokat is tanítani, mivel úgy vélte, másoknak is joguk van ismerni az igazságot, ám az eretnek tanítások miatt ezt elveszítik.
Ugyanakkor azt is felismerte, hogy az eretnekek sikeressége hiteles életvitelükben gyökerezik, ezért fontosnak tartotta, hogy az általa megálmodott Prédikátorok Rendje ne halmozzon fel vagyonokat, földeket, hanem egyszerűségben, szegénységben, koldulásból és adományokból tartsa fenn magát.
Ugyanakkor Szent Domonkos a legjobb képzést akarta rendtársainak: rögtön a rend egyházmegyei megalapítása után, 1215-ben beíratta őket Alexander Stavensby toulouse-i előadásaira. 1217-ben az első tizenhat rendtagból nyolcat Párizsba, a középkori Európa szellemi központjába küldött, hogy ott “tanuljanak, prédikáljanak és házat alapítsanak.” Ez lett a híres Szent Jakab-kolostor. 1218-ban Szent Domonkos kolostort alapított Bolognában is, Európa második leghíresebb egyetemi központjában. Ezt követték a többi kolostoralapítások Palenciában (1220), Montpellier-ben (1220), és Oxfordban (1221). 1230-ban a rendnek már két egyetemi tanára volt Párizsban (a 12 katedrából).
Mindez abszolút újdonság volt a szerzetesség történetében: egy szerzetesrend először szabályozta a stúdiumot Konstitúciójában, ugyanúgy, ahogy pl. az imáról rendelkezett. Ezek a szabályok megszentelt kötelezettséggé tették a stúdiumot a domonkosok számára: a stúdium is az életszentségre való törekvés része lett. Szent Tamás a legjobb példa ennek gyakorlati megvalósulására. Ez azt is jelenti, hogy a tanulás és a tanítás a szerzetesi élet szerves része: a domonkos nem lesz kevésbé szerzetes, amikor elhagyja a kórust, és tanítani/tanulni megy.
1207 körül, valahol Fanjeaux környékén, nem messze Toulouse-tól, nyilvános vitán vett részt egy eretnek igehirdetővel, amit megnyert. Több legenda is beszámol arról az eseményről, hogy próbaként a tűzbe dobták azokat a papírokat, melyek Domonkosnak a Szentírásból vett érveit tartalmazták, ám egymás után háromszor is kivetette magából a tűz az írást.
Miután 1215 körül az eretnekeket legyőzték Simon de Monfort keresztes hadjáratával, amiben egyébként maga Domonkos nem vett részt, Domonkosnak felajánlottak egy házat, sőt, a domonkosok szerint – s ezzel szívesen dicsekszenek – ez valójában egy kocsma volt, s itt kezdte meg működését hat másik testvérrel a Prédikátorok Rendje, amit III. Honorius pápa 1216. december 22-én hivatalosan is elismert. Az erről szóló pápai bullát a mai napig Toulouse-ban őrzik.
A domonkos életforma
„Egyek vagyunk a közös életben, hűségesek az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmunkhoz, buzgók a liturgia, különösen az Eucharisztia és a zsolozsma közös ünneplésében és az imádságban, serények a stúdiumban, kitartók a szerzetesi fegyelemben. Mindezek nemcsak Isten dicsőségére és a mi megszentelődésünkre irányulnak, hanem közvetlenül szolgálják az emberek üdvösségét is” (Primae Constitutiones – A Prédikátor Rend testvéreinek alapkonstitúciója, IV.)
Közösség
Az Evangélium hirdetése alapvetően közösségi életformát kíván: a megélt testvériségből, az isteni és emberi szeretet tapasztalatából táplálkozik. „Mi, akiket az engedelmesség egyetértővé tett, a tisztaság fegyelme mélyebb szeretettel kapcsolt össze, és a szegénység által egymással szorosabb közösségbe kerültünk, Isten Egyházát, melyet munkánkkal ki akarunk terjeszteni a világban, előbb saját közösségünkben építsük.” A közösség „megélése tehát már prédikáció és tanúságtétel, amely akkor tud megvalósulni, ha közösségi életünk legfőbb feladatának tekintjük, hogy szeressük egymást.” (Konstitúció, I./I.)
A Krisztus-központú közösségben egységünk és békénk forrása legelsősorban az Eucharisztiában köztünk levő Jézus.
Közös életünk mindennapjaiban ennek a szeretetnek megélése az egymással való osztozást is jelenti, amely a közös Eucharisztiában és imában, a lelki osztozásban, a közösségi kiengesztelődésben (bűnbánati káptalan), a dialógusban, a közös stúdiumban, a házikáptalanban (praktikus ügyek, tennivalók megbeszélése), a rekreációban (közös kikapcsolódás, felüdülés, beszélgetés, játék), a közös jó iránti felelősségünk tudatában és apostoli küldetésünk közös teljesítésében valósul meg, de mindannyian részt veszünk a házon belüli feladatokban és munkákban is.
Imádság
Rendünk hivatása – a szüntelenül szemlélt igazságot továbbadni – arra hív minket, hogy a kontempláció, a szemlélődés egész életünket átjárja. Istennek szenteltségünk és küldetésünk fő forrása a közösen végzett zsolozsma és a Szentmise, amelyen együtt veszünk részt, ill. a közös Szentségimádás.
„A közösségben végzett zsolozsma az egész Egyház imádságához kapcsolódva megvilágítja az Istennek szentelt személyek sajátos meghívását a dicsőítésre és a közbenjárásra”.
„A Eucharisztiában az üdvösség misztériuma van jelen és működik, benne Krisztussal együtt az Atyát dicsőítjük örök üdvösség tervéért a Szentlélekben, könyörgünk hozzá az egyetemes Egyházért és az egész világ üdvösségéért. Az Eucharisztia ünneplése a közösség liturgiájának középpontja: az Úr halálának és feltámadásának emlékjele a testvéri szeretet köteléke és az apostoli tevékenység elsődleges forrása; az Úr áldozata, amelyhez saját önfelajánlásunkat kapcsoljuk, átformál minket és az egész világot Krisztusban, Isten dicsőségére.” II. János Pál pápa, Vita Consecrata, 95.
A személyes ima mély, belső kapcsolatra vezet Jézussal. „A közös ima jelentését és értékét a magánima őszinteségéből és mélységéből kapja. Szent Domonkos mindig Istennel vagy Istenről beszélt. Domonkos hivatásunk mély imaéletet kíván meg: ezt táplálja a napi egy óra személyes ima és a rendszeres lelki olvasás. Törekszünk arra, hogy életünk szüntelenül Istenre irányuljon. Így a kegyelem fokozatosan eljuttathat bennünket a szemlélődés életállapotába.
Életünk fontos része még a Szentírás imádságos olvasása (lectio divina) és a rózsafüzér.
A szemlélődés és a tevékenység egységére törekszünk, melyek az egyetlen Igazságban, Krisztus erejében és kegyelmében gyökereznek.
Stúdium
Az állandó tanulás szemlélődésünknek és szolgálatunknak a forrása, mivel felkészít az Egyház és az emberek szolgálatára: „stúdiumunknak arra kell legfőképpen és lángoló odaadással irányulnia, hogy felebarátaink lelkének hasznosak tudjunk lenni.”
Ez a nagy újítás a domonkos élet egyik ismertetőjegye lett. A Rend történetének folyamán az isteni igazság szemlélése és tanulmányozása, egyszersmind ennek a szent tudásnak a továbbadása folyamatosan jelen volt. Ez nem csak táplálja a szemlélődést, hanem ki is küszöböli annak tudatlanságból fakadó akadályait és alakítja a gyakorlati ítéletet”. Ezért stúdiumunk nem csupán a diploma megszerzésére irányuló tanulmányokat jelenti (teológiai tanulmányok, tanári vagy más nevelői képzettség), hanem lelki és szellemi táplálékot is. „Minden tudományág, amely megpróbálja világunkat értelmezni, szövetségesünk Isten keresésében”.
„A stúdium erős akaratot és a teljes személyiség hozzájárulását igényli. A kitartás, amit a stúdium megkövetel, és a nehézségek, amikkel szembe kell nézni, az aszkézis egy fajtáját alkotják. A tanulmányok által figyelőképességünk is fejlődik, ami előkészít az imádságban történő Istenre figyelésre. Ebben a feladatban kiváló mester és példa Aquinói Szent Tamás, akinek tanítását az Egyház kiváltképpen ajánlja és a Rend mint örökségét fogadja el, amely termékeny hatást gyakorol az egész Prédikátor Rend szellemi életére és megadja annak sajátos karakterét.” (Konstitúció, I./III.)
Primae Constitutiones, Előszó
Szent Domonkos szenttéavatási pere, MOPH XVI, 143-144, n. 26.
LCM n. 100. § 2. (A domonkos apácák konstitúciói)
Timothy Radcliffe OP, A stúdium és az örömhír hirdetése c. levele a Rendhez, 1995
Prédikáció
A prédikálás számunkra az Evangélium szóval és tettel, egész életünkkel, lényünkkel történő hirdetését jelenti, mivelhogy Rendünket „különösen is a prédikálásra és a lelkek üdvösségére (cura animarum) alapították”. Ez a szolgálat életreszólóan Jézus életéhez és küldetéséhez kapcsol minket, hogy minden emberben elősegítse és elmélyítse a hit válaszát az Ő üzenetére. Minden nővér apostoli tevékenysége, hogy Krisztust mutassa meg, elsősorban azoknak, akikkel együtt él, és aztán azoknak, akikkel nap mint nap találkozik.
Ezt a küldetésünket elsősorban a tanításban és nevelésben éljük meg: óvodában, általános- és középiskolában, gimnáziumban egyaránt tanítunk hittant és különféle tantárgyakat, felsőoktatásban bekapcsolódunk a teológia és filozófia tanításába. A tanításon-nevelésen kívül sokrétű pasztorációs munkával is foglalkozunk: elsősorban ifjúsági- és felnőtt-közösségek vezetésével, segítésével (hittanos csoport, Rózsafüzér társulat, plébániai Szentségimádás vezetése, Biblia-kör, felnőtt katekézis, nagyik csoportja, baba-mama klub, stb.), lelkinapok tartásával, lelkigyakorlatok kísérésével, és lelkivezetéssel.
Kompassió és engesztelés
Prédikációnk a kompassióból kell, hogy megszülessék. Ehhez mindig nyitottnak kell lennünk azokra a személyes tapasztalatokra, amelyek a Jézus szenvedésével való közösségre hívnak (betegség, veszteség, kudarc, megalázó helyzetek). Csak így hirdethetjük hittel Isten megtapasztalt irgalmát, így lehetünk Krisztus passiójának reménnyel eltelt hirdetői.
Mint Szent Domonkost és Szent Margitot, bennünket is az emberek üdvösségének vágya sürget. Ők ebben a vágyban megtapasztalták Isten hívását arra, hogy imáik és szenvedéseik által egyesüljenek Jézus önfelajánlásával. Krisztus titkába, a megváltás művébe bekapcsolódva mi is úgy szeretnénk vágyakozni mindenki üdvösségére, ahogy Jézus vágyott arra. A kompassió (együtt-érzés, együtt-szenvedés, együtt-hordozás) a domonkos lelkiség igen fontos eleme, ezért a fenti alappillérek mellett Kongregációnk a kompassiót is életünk alappillérének tekinti, mely kettős tartalommal bír: együttérezni a szenvedő és elveszett emberiséggel, és az engesztelés lelkületével az ő üdvösségükért szenvedéseinket Jézus szenvedésével egyesíteni. Az Úr bennünket is arra hív, hogy törekedjünk ezen a természetfeletti úton – a szeretet legradikálisabb útján – követni Jézust. Nagy titok ez: „sokak üdvössége függ az imádságtól és az önkéntes önmegtagadástól”, melyeket Krisztus titokzatos Testének tagjai vállalnak magukra.
„Mások ilyen módon való hordozása olyan lehetőség, amelyben mindannyian – korra, egészségre, képességekre és adottságokra való tekintet nélkül – egyformán részt vehetünk. Ebben egészen egyek lehetünk, és megvalósíthatjuk életünkben azt, amit Szent Pál így fogalmaz meg: ’Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.’ (Kol 1,24) Ez a szolgálat szerves része prédikátori hivatásunknak, és természetfeletti mivolta miatt így tehetjük a legtöbbet Isten országáért.” (Konstitúció, I./I.)
XVI. Benedek pápa Deus caritas est c. enciklikája, 2005, n.12.
XII. Piusz pápa Mystici corporis c. enciklikája, 1943, 213.
Apostoli lelkület
A domonkos rend általános célja tagjainak megszentelése a szemlélődés által, sajátos célja pedig a lelkek üdvössége (cura animarum) a prédikáció által. Ez a két cél nincs ellentmondásban, mert a második magában foglalja az elsőt: a prédikáció, az apostoli tevékenység az ima, a szemlélődés gyümölcse, máskülönben csak aktivizmus lesz. Éppen a szemlélődés indít arra, hogy Isten igazságát mindenkivel vágyjunk megosztani.
Ezért az apostolkodó szerzetes személyes élete szoros kapcsolatban van apostoli munkájával. A kegyelemre kell támaszkodnia, ha gyümölcsöt akar hozni, ezért úgy kell élnie, hogy alkalmas legyen a kegyelem befogadására. Az igazi apostoli tevékenység először is Isten szeretetében áll: az a szeretet, amely a domonkost az Istennel való egyesülésre ösztönzi, arra indítja, hogy szeresse felebarátait, és dolgozzon az üdvösségükön.
Szent Tamás így írja le, hogyan függ össze Isten szeretete, szemlélődés és felebaráti szeretet: „Egyesek a szeretet olyan magas fokára emelkednek fel, hogy az isteni szemlélődést is, bár abban nagy gyönyörűségüket találják, elhagyják azért, hogy Istennek szolgáljanak felebarátaik üdvösségére; ez az egyházi elöljárók és prédikátorok tökéletessége, és mindazoké, akik mások üdvösségén fáradoznak.” (De caritate, a.11.ad 6)
A prédikáció a hit hirdetése a szó legszélesebb értelmében. Ez sokféle módon lehetséges: voltaképpen minden olyan cselekvés, ami az igazságot tanítja, amely Jézus Krisztus személyét feltárja, ez mind lehet prédikáció. Sokan tévesen azonosítják a prédikációt a homíliával, amely szentmisében hangzik el, és amely az áldozópap feladata. A rend konstitúciói azonban kezdettől fogva tágan értelmezték a prédikációt. Az 1505-ös kiadás így fogalmazott: „Legfőbb törekvésünknek arra kell irányulnia, hogy felebarátaink lelkének hasznosak lehessünk. Ezzel a céllal szorosan összefügg a Katolikus Egyház igazságainak tanítása és védelme, mind az iskolákban, mind pedig a tanítás más módjain keresztül.”
A rend apostoli küldetésében, amely az emberek üdvösségére irányul, minden tag részt vesz, függetlenül attól, hogy mit tesz. A nővérek apostoli munkájukkal szintén az Egyház küldetésében vesznek részt, az Egyház nevében tanítanak, mert szerzetesi közösségeiket az Egyház ismerte el és bízta meg apostoli küldetéssel.
A domonkos család
A Prédikátorok Rendjét (Ordo Prædicatorum) különféle ágak alkotják. A Rend némileg szűkebb megjelölés, a Család kifejezés pedig egy tágabb közösségre utal. Szigorúan véve a Rend az első-, a másod- és a harmadrendet foglalja magába. A Rend különféle ágait a közös domonkos lelkiség, a közös küldetés, a karizma kegyelme kapcsolja össze, melyet megerősít a jogi összetartozás (a Rendbe való befogadás, ún. aggregatio). Összetartozásunk megnyilvánul ünnepeink közös megülésében, és abban, hogy lelki életformánkat a domonkos szentek útmutatása alapján igyekszünk alakítani.
A Domonkos Testvérek (ún. első rend) a Szent Domonkos által 1216-ban alapított férfi rend, kolostorban élő, aktív szerzetespapok és szerzetestestvérek közössége, akik ünnepélyes fogadalommal kötelezik el magukat. Fogadalmukat az adott tartományfőnöknek ill. a Rend általános főnökének kezébe teszik. Az egyes kolostorok tartományokba (provincia) tömörülnek. Tevékenységük, az igehirdetés, rendkívül sokrétű, elsősorban papi, pasztorális szolgálatot jelent, melyet kiegészít a segítőtestvérek tevékenysége. A világon ma kb. 6 000 prédikátor testvér él.
A Domonkos Apácák (ún. másodrend) monostorokban élik szemlélődő életüket, melynek fókuszában a Rend és a Család aktív tagjaiért, és a világ üdvösségéért végzett közbenjáró ima áll. Az első női kolostorokat maga Szent Domonkos alapította Prouille-ben (1206), ill. Rómában (1217). Ezek tagjai kezdettől fogva imádságukkal segítették a testvérek munkáját. Az apácák élete más kontemplatív rendekéhez hasonlóan zárt, klauzúrához kötődő, monostoraik pedig jogilag függetlenek egymástól. Ünnepélyes fogadalommal kötelezik el magukat monostoruk elöljárójának és a Rend általános főnökének. A Rend szemlélődő ágában mintegy 6 000 apáca imája támogatja az igehirdetés küldetését.
A Domonkos Nővérek (ún. reguláris harmadrend) kolostorban élő, aktív szerzetesnők, akik egyszerű fogadalommal kötelezik el magukat saját kongregációjuk általános főnöknőjének. A XIV. századtól kezdve jöttek létre olyan női közösségek, melyek kezdetben a világi harmadrend szabályzata szerint, de az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmakkal elköteleződve élték aktív, apostoli életüket. Életmódjuk elsődleges inspirációjának Szent Domonkos mellett Sienai Szent Katalint tekintették. Komoly imaéletük mellett tevékenységük így a Domonkos Testvérek tevékenységével állítható párhuzamba. Az igehirdetésbe általában tanítással-neveléssel, pasztorációs munkával, de tudományos munkával, betegápolással és szociális munkával is bekapcsolódnak. A nővérek független kongregációkba tömörülnek: 151 kongregációban 24 600 nővér végzi szolgálatát.
A Világi Domonkosok (ún. világi harmadrend) ága a XIII. század közepén keletkezett, tagjai világban élő családos vagy egyedülálló emberek, akik Szent Domonkos karizmája szerint kívánnak élni. Ígérettel kötelezik el magukat közösségük vezetőjének és a Domonkos Rend általános főnökének. Tevékenyen prédikálnak életük cselekedeteivel ott, ahová Isten állította őket: családjukban, munkahelyükön, szomszédságukban, plébániájukon és a közéletben. A közösségek rendszeresen (hetente/havonta) találkoznak. Programjuk az ima és a közös tanulás, osztozás. Így együtt fejlesztik hitbeli tudásukat, hogy világi hivatásuknak megfelelően a társadalom keresztény kovásza legyenek, és válaszolni tudjanak a körülöttük élő emberek kérdéseire. Számuk világszerte mintegy 120 000.
Léteznek olyan különféle csoportok is, amelyek lazábban, ígéret nélkül, vagy határozott időre szóló ígérettel kapcsolódnak a Domonkos Családhoz. Például a Domonkos Önkéntesek általában olyan világi keresztények, akik 1-2 évre vállalják, hogy elmennek misszióba, oda, ahová a Rend küldi őket. A Nemzetközi Domonkos Ifjúsági Mozgalom pedig olyan fiatalok csoportjait foglalja magába, amelyek domonkos testvérek és nővérek vezetése alatt állva a domonkos lelkiséget követik, de nem kötelezik el magukat fogadalommal vagy ígérettel.
Domonkos szentek
Szent Domonkos nem eszközökben, hanem egy célban határozta meg a testvérek és nővérek szentté-formálódásának útját. A prédikáció, az igehirdetés, az emberek üdvösségéért való munkálkodás az, amelynek mindent alárendelt, így a domonkos számára a szentség útja a prédikáció szolgálata, vagyis a “Mi lesz a bűnösökkel?” kérdésre adott válasz.
A Rend szentjeinek és boldogjainak életéből nyilvánvaló, hogy nincs olyan domonkos, akinek ne lenne helye a prédikáció művében: vándorprédikátorok és kolostori szemlélődők, vértanúk és misztikusok, tudósok és művészek, prédikátorok, teológusok és misszionáriusok, nevelők és lelkipásztorok, arisztokraták és polgárok, színesbőrűek és az ő jogaikat védők, szerzetesnők és családanyák – mindannyian az igehirdetés szentjei.
A Rend ma hivatalosan több mint 140 szentet és boldogot, ill. számos kanonizált vértanút számlál (köztük magyar domonkosokat is: Árpád-házi Szent Margitot, Magyar Boldog Pált, Boldog Bánfi Buzádot, Boldog Csáki Mórt, Tössi Boldog Erzsébetet, Árpád-házi Boldog Konstanciát). Az alábbiakban csak néhányat ragadunk ki azok közül, akik ezt a színes csapatot képviselik.
Aquinói Szent Tamás
Aquinói Szent Tamás, később egyházdoktor (1225-1274) nemesi családban született, a mai Olaszország területén, Roccaseccában. Ifjúként, családja akarata ellenére lépett a Domonkos Rendbe. Tanítványa volt a szintén domonkos és egyháztanító Nagy Szent Albertnek.
A katolikus egyház legnagyobb (skolasztikus) teológusaként és filozófusaként tartjuk számon. Műveiben a pogány szerzőktől keresztényekig bárkit szívesen idéz, aki egy kicsit is segítheti az igazság keresésében és a hit értelmes kifejtésében. Számos írása közül legismertebb a Teológia Foglalata (Summa Theologiae). A teológiát kiválóan tudta ötvözni a filozófiával. Jelentőset alkotott többek között a teológiáról, antropológiáról, a természettörvényről, a világ célra irányultságáról, az erényekről, az erkölcstanról, valamint az érzelmekről szóló írásaiban. Rendkívül magas értelmi és rendszerező képességgel, szorgalommal és munkabírással rendelkezett, s racionális munkái néha elbátortalaníthatják az olvasót. Műveiből azonban nem csak a kristálytiszta értelem sugárzik át, hanem a mély hit, szeretet, alázat, egyszerűség, a tanulatlanabbak iránti tapintat, emberség. Gyönyörű, az Egyház által is elismert himnuszokat és imádságokat is írt; ő a szerzője Úrnapja ünnepe mise- és zsolozsmaszövegeinek. Az általa tanított teológiát szent-tamási teológiának hívjuk, az őt értelmező teológiát pedig tomizmusnak. A katolikus iskolák, és minden tanuló, tanár védőszentje.
XXII. János pápa 1323-ban avatta szentté. Ünnepe január 28. (a régi domonkos naptárban március 7.).
Írásba foglalta a legtiszteletreméltóbb Oltáriszentségről folytatott mélyreható vitában saját felfogását, és az oltárra, a feszület elé helyezte hitelesítésre, kérve az Urat, hogy erősítse meg őt ebben valamilyen jellel. S ím ekkor azt lehetett látni, hogy Tamás váratlanul fölemelkedik a földről. A feszület pedig tisztán, érthetően ezt mondja neki: „Jól írtál rólam, Tamás! Jutalmul mit kívánsz?” Ő így válaszolt: „Semmi mást, csak Téged, Uram!”
Sienai Szent Katalin
Sienai Szent Katalin (1347-1380) a Toscanai Sienában született, már fiatalon harmadrendi domonkos lett. Hatása a katolikus egyházban vitathatatlan. Különösen is jelentős szerepet játszott a pápaság avignoni fogságának lezárásában; az épp akkoriban kezdődő nagy nyugati egyházszakadás idején pedig az egyház megosztottsága ellen küzdött. A szakadást Krisztus testén tátongó sebnek tekintette, melyre elsősorban nem egyház/politikai tárgyalások a gyógyír, hanem a megtérés, a lelkiélet és a szeretet gyakorlása. Bár írástudatlan volt, mégis számos levelet és tanítást hagyott az utókorra. A legjelentősebb köztük a Dialógus, mely a misztikus élmények közben kapott szavakat, tanításokat, az Úrral folytatott beszélgetéseket tartalmazza. Ez a mű igen nagy teológiai jelentőséggel bír, különösen is a Gondviselés teológiája és az emberi szabadság világos tanítása szempontjából. Katalin lelkiségére jellemző: a Kereszt szeretete, az Istennel való egyesülés, mely egyben az igazság útja is. Sokat tanít az ún. „belső celláról” és az önismeretről, mely többek között azt is azt jelenti, szüntelenül Isten tekintetében élünk. Az ember nyomorúságát az Isten szeretete messze felülmúlja. Az önismeret Isten és a felebarát szeretetére vezet bennünket.
1461-ben II. Pius pápa szentté, VI. Pál pápa egyházdoktorrá avatta.Olaszország, Róma, és a kommunikációs eszközök patrónusa. Ünnepe: Április 29.
“Ó szeretet mélysége és tüze! Ó örök szépség, örök bölcsesség, örök jóság, örök kegyesség, reménység, bűnösök menedéke, fölmérhetetlen bőség, örök és végtelen jó, ó szerelem oktalansága! Hát szükséged van neked a te teremtményedre? Igen – amennyire én látom. Hiszen úgy cselekszel, mintha nem tudnál élni nélküle, jóllehet te vagy az élet, akitől mindenek élete származik, s nélküled semmi sem él. Akkor hát miért vagy ily ostoba? Azért, mert szerelmese lettél teremtményednek: míg benned élt, tetszésedre és gyönyörűségedre volt ő, s most üdvösségétől megrészegülten keresve jársz utána, miközben ő menekül előled. Eltávolodik tőled, te pedig közeledsz hozzá, és közelebb nem jöhetnél, minthogy magadra vetted emberségét.” (Dialógus 153)
Szent V. Piusz pápa
V. Szent Pius pápa 1504-ben született Antonio Ghislieri néven. 14 éves korában lépett be a domonkos rendbe, ahol a Michele neve kapta. 1566-ban választották pápává, hivatalát haláláig, 1572-ig töltötte be, a reformációt követő még meglehetősen viharos évek alatt.
Kifejezetten vezető egyéniség volt, már pápasága előtt is, domonkos szerzetesként fontos egyházi szolgálatokat látott el; nem volt személyválogató: a hit tisztaságát előbbre helyezte a személyeknél. Az Egyházat igyekezett megtisztítani a hivatali visszaélésektől (nepotizmus), küzdött az eretnekségek ellen. Megújította a papság életét, és az erkölcsi rend helyreállítása érdekében komoly intézkedéseket tett. A reformációt követő véres üldözések alatt felemelte szavát a katolikusok védelmében. De hírneve leginkább a Trentói zsinat liturgikus célkitűzéseinek megvalósításának köszönhető. Egységesítette a római, latin rítust, ennek eredményeképpen kiadta 1570-ben a római misekönyvet (Missale Romanum), amelyet ma tridenti rítusnak, ill. a római rítus rendkívüli formájának neveznek, és amelynek használatát XVI. Benedek pápa, bizonyos feltételek mellett, továbbra is engedélyezte. Ő adta ki az első katekizmust (Catechismus Romanus), és a megreformált breviáriumot (Breviarium Romanum). V. Pius pápa kezdeményezésére jött létre a Szent Liga, mely a török túlerővel szemben 1571-ben Lepantónál csodás győzelmet aratott. A diadalt a Szent Szűznek tulajdonították. Ennek emlékére rendelte el Rózsafüzér Királynéja ünnepét. 1567-ben ő nyilvánította Aquinói Szent Tamást egyháztanítónak. V. Pius pápa ünnepe április 30-án van.
Limai Szent Róza
Limai Szent Róza, (1586-1617) Limában, a mai Peruban született, spanyol apa és perui anya gyermekeként.
Sienai Szent Katalin nyomán már fiatal lányként böjtölni kezdett, és gyakorolta a bűnbánatot. Különösen is sok időt töltött az oltáriszentség imádásában, s napi áldozó volt, ami abban az időben rendkívüli ritkaságnak számított. Szeretett volna szüzességi fogadalmat tenni, de apja ellenezte. Végül kapott tőle egy külön szobát a családi házban, ahol imádságos-magányos életet folytathatott.
Sokat böjtölt, szeretettel és szorgalommal gondozta a rászorultakat, ellátta az éhezőket és nyomorultakat, az éjszakákat azonban hosszú imádságokban töltötte. Egyszer még egy leprást is meggyógyított. Életszentsége felkeltette az ottani domonkos atyák figyelmét, így lépett velük kapcsolatba. 20 éves korában szüzességi fogadalmat tett, világi domonkosként továbbra is szülei házában élt. Nem csak kortársi, hanem baráti kapcsolat fűzte Porres Szent Mártonhoz. Szent Róza 31 éves korában, az életszentség hírében halt meg.
X Kelemen 1671-ben szentté avatta, ő az első amerikai, akit hivatalosan is szentnek tituláltak. Védőszentje az amerikai kontinens bennszülötteinek, a kertészeknek, a virágárusoknak, Indiának, valamint azoknak az embereknek, akiket – különösen is családjuk körében – gúnyolnak vallásos életvitelük miatt. Az amerikai kontinensen sok helyiséget neveztek el Szent Rózáról. Ünnepe augusztus 23-án van.
Porres Szent Márton
Porres Szent Márton, (1579-1639), egy spanyol nemes és egy volt fekete rabszolganő törvénytelen gyermekeként jött a világra. Kisfiúként egy borbély mellé adták inasnak, s mivel akkoriban a borbélyok sebészi feladatokat is elláttak, Márton elsajátította az orvoslás tudományát. Éjszakánként azonban sokat imádkozott, és az imádság iránti szeretetet vele együtt növekedett. 15 évesen kérte felvételét a domonkos rendbe Limában, de csak mint szolgát alkalmazták alamizsnaosztásra. Bár érezte szívében a domonkos hivatást, az akkoriban még életben lévő faji megkülönböztetés miatt nem lehetett domonkos. Kitartó és imádságos élete végül meggyőzte az elöljárókat, hogy a faji különbségen alapuló szokást fel kell számolni, s a domonkosok kapuja megnyílt Márton előtt is. Különösen is mélyen ragaszkodott az Oltáriszentséghez. A betegszobában látott el szolgálatot élete végéig, de az utcán élő nyomorultakkal, és más szegényekkel is sokat törődött. Szálláshelyet alapított az elhagyott utcagyerekeknek. Jó barátja volt Limai szent Rózának. Már életében sok csodát tulajdonítottak neki, de mégis irgalmas szeretetéről volt leginkább ismert. Az állatokat is nagyon szerette és szívesen gondjukat viselte nekik is.
1923-ban XXIII. János pápa szentté avatta. Védőszentje többek között a társadalmi igazságosságnak, a meszticeknek, a kocsmárosoknak, a borbélyoknak, az egészségügyi dolgozóknak. Ünnepe november 4.
Galéria
