Szent Margit a focipályán

Gyerekkoromtól kezdve szeretem a csapatsportokat, leginkább a labdajátékokat. Kisebb gyerekként ott volt a foci, később csatlakozott hozzá a kosárlabda, majd a floorball. Amit igazán élvezek ezekben a sportokban, hogy együtt gondolkodásra, együtt mozgásra, együttes cselekvésre sarkall. És persze a végén együtt lehet örülni a saját vagy a másik csapat győzelmének.

Szépen rámutat erre a mai evangélium (Mk 2,1-12). Négyen egy bénát visznek Jézushoz, és olyasmit tesznek, ami nem volt mindennapos. Közösen megtervezik az akciót, együttes erővel lebontják a tetőt és leeresztik beteg barátjukat Jézus elé. Egyedül Tőle várnak segítséget, aki a testet és a lelket is meg tudja gyógyítani. Csapatjáték.

De mi köze van Árpád-házi Szent Margitnak a bénát vivő férfiakhoz és a focihoz? Mindjárt kiderül:

Ferenc pápa szavait olvasva, miszerint: „Senki sem nyerhet egyedül. Sem a focipályán, sem az életben”, bátran elmondhatjuk, hogy Szent Margit az evangéliumi férfiakhoz hasonlóan abszolút csapatjátékos volt.

Leigazolt Isten csapatába – amint a fociban, úgy az életeben is fontos az elköteleződés. Tudni kell, kinek az oldalán játszunk. Nem lőhetünk gólt mindkét félnek. Isten vagy a sátán – választani kell. Margit naponta letette a voksát Isten és az ő ügye mellett. A legrövidebb imája, a legapróbb szolgálata is Isten iránti mély szeretetéről tanúskodott. Istenben szerette és szolgálta embertársait, rendtestvéreit is.

Áthatotta őt a csapatszellem – teljes szívvel és lélekkel beleadta magát a keresztény életbe. Amint egy csapatsportot sem lehet félvállról venni, azt csak félig űzni, mert az egyén teljesítménye az egész csapatra hatással van, úgy a keresztény életben sem lehetünk langyosak. Margit ennek teljes mértékben tudatában volt. Megtalálta azokat a területeket, ahol a legjobban kamatoztathatja karizmáit Isten, az egyház és a közösség javára, és ezáltal másokat is inspiráljon, buzdítson, vezessen, hogy így ők is buzgóbb életet élve közelebb kerüljenek Krisztushoz, és az anyaszentegyház focicsapatát lépésről lépésre elvezessék a győzelemhez.

Tudott gólpasszt adni – nem akart állandóan a középpontban lenni, szeretett és akart a háttérbe húzódni, hogy mások mellette kibontakozhassanak, fejlődjenek.

Mi, XXI. századi emberek is ebbe a világ végéig tartó játékba kapcsolódunk bele.

Egy németországi kis falu oltárának hátsó oldalán a következő felirat olvasható: sicut prima-sicut unica-sicut ultima. Elsősorban a miséző paphoz szólnak ezek a szavak, arra figyelmeztetve őt, hogy úgy mutassa be a szentmisét, mintha az az első – az egyetlen – az utolsó lenne. De egyben minket is kell, hogy ösztönözzön ez a felhívás, mely rámutat arra, hogy úgy éljük meg minden napunkat, mintha az az első, egyetlen és utolsó lenne, teljes intenzitással, elköteleződéssel, odaadással.

Tegyük fel ma magunknak a kérdést: milyen mértékben köteleztem el magam abban a csapatban, amelynek kapitánya Isten? Hogyan tudok leginkább hozzájárulni csapatom végső győzelméhez? Tudok-e motiválni másokat, hogy ők is igazolt játékosai legyenek ennek a csapatnak?