Oldal kiválasztása

 

Egy porszem csak
Az Egymillió gyermek imádkozza a rózsafüzért felhíváshoz az elmúlt években kaptunk néhány egytizedes szentolvasót. Ezeket összegyűjtöttem egy kis dobozba, és ha a gyerekekkel rózsafüzért imádkozunk, ki szoktam nekik osztani. Körbejár a doboz az osztályban, ők meg rávetik magukat, és izgatottan válogatnak. Hamar elkel a piros, az áttetsző kék gyöngyös, az összes színes, csillogó darab. Végül az asztalomon árválkodik egy fehér csotki-csomókkal készített meg a fa-gyöngyös barna. Jóval több munka és idő van ezekben. Hiába, vonz minket, embereket a csillogás. Kicsit és nagyot egyaránt, még ha másként is…
            Margit –a neve is azt jelenti- hazánknak, rendünknek gyöngyszeme. Mélyből felhozott, valódi értékes drágagyöngy! Ha ránézek, vágy ébred bennem: Bárcsak én is ilyen jó lehetnék! Na de hol állok én ehhez?! Látom a gyarlóságom, a hiányaim, látom a bűneim, melyekbe folyton visszaesem…
 „…mindig vágytam arra, hogy szent legyek, de jaj, mikor a szentekkel összehasonlítottam magam, mindig megállapítottam, hogy köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között… ”
E sorokat Lisieux-i Szent Teréz írta önéletrajzában, de mondhattam volna én is.
Homokszemek vagyunk.  De hát nem egy homokszem bújik meg az igazgyöngy szívében is? A kagyló újabb és újabb gyöngyház réteggel vonja be a belsejébe került homokszemet.
            Szoktam mesélni arról, hogy az igazgyöngy szenvedés gyümölcse, áldozat az ára.  Eddig Szent Margit szenvedéseire gondoltam ilyenkor, a böjtre, virrasztásra, a vezeklőövre, a sok-sok véniára, a kemény és alantas munkákra, a viszályokra… Ám most megértettem, hogy ha Margit a porszemből lett gyöngy, akkor a kagyló, mely a gyöngyért szenvedett, nem lehet szintén ő maga. Margit gyöngy-mivolta nem az ő saját fájdalmából született! Nem maga hozta létre önmagát, hanem a Kagyló! Ő csak a porszem, a porszem, mely Isten szívére tapadt.
Margit igyekezete, erőfeszítése, küzdelme kevés lett volna a gyönggyé váláshoz, ha nem marad a Kagylóban. Ha nem engedte volna, hogy Ő alakítsa, hogy Önmagába öltöztesse minden gyengeségével, korlátaival, bűneivel, „mert a szeretet sok bűnt eltakar” (1Pét4,8b). Mindnyájan az Ő szenvedésének gyümölcsei vagyunk. Ez minden öntetszelgésünket szétzúzza. Nem tudjuk a szentséget saját mesterművünkként felmutatni.
            Régebben úgy képzeltem a drágagyöngyöt, hogy egy szép, hófehér, hullámos kagylóhéj közepén szabályos, fényes, gömbölyű gyöngy díszeleg. Aztán elém került fotón az igazi: a kagyló puha testébe ágyazva egy aprócska gyöngy, ami egyáltalán nem volt szabályos gömbölyű, nem volt tökéletesen sima a felszíne. Az igazi –gyöngy is és szent is- meghökkentő néha, nem szabályos, nem sablonos.
A pontos alak, azonos méret és szín, a sima felület az olcsó, iparilag készített műgyöngyök ismérvei. A hamis gyöngyök alakban mind tökéletesek. Csillogó üveg vagy műanyag, sokakat elbűvölő. Ám aki hozzáértő, azt ilyesmivel nem lehet megtéveszteni. Persze hamar és könnyen előállíthatók a bizsuk, míg az igazgyöngy ritka, a mélyben, rejtetten évekig alakul, és magán is hordozza a formálódás nyomát, ettől olyan különleges, értékes és egyedi.
Nincs instant-életszentség, amely olcsó, gyors és látványos. Nehezen és keményen kimunkált sincs, pusztán önerőből. A porszem nem tudja önmagából kiizzadni a gyöngyházréteget. Nem lehet igazgyönggyé válni a Kagyló nélkül. A saját image, az emberi népszerűség Őnélküle csupán bizsu. A látszat, embereknek és elvárásoknak megfelelni, szabályokat betartani, pusztán viselkedni: ez nem elég!
Az igazgyöngy csak egy porszem, amely alázatosan, hűséggel, türelemmel és bizalommal a Kagylóban maradt. Szent Margit engedte, hogy formálják, hogy mindenestül gyöngyházba öltöztessék. Átadta magát. Nem kivívta, hanem elfogadta a szentséget, életében Isten akaratát, hogy amit Ő megálmodott róla, azzá legyen, és ne azzá, aminek ő képzelte magát. Elengedte Istenről, önmagáról és másokról alkotott elképzeléseit és elvárásait, s így hálával, békével, örömmel tudta elfogadni azt, amit Isten készített és neki ajándékozott.
„Egy vándorporszem a szívembe tévedt.
Ő megpihent, a szívem védi, ója – …
Egy porszem csak, de szívemhez tapadt”
                                      (Reményik Sándor)
(Siffer Teréz n.)