Oldal kiválasztása

thumbnail

Nagyböjt 5-ik vasárnapján („Feketvasárnap”, vagy a Szenvedés vasárnapja) átléptünk a Nagyböjt második felébe: a Húsvétvasárnapot megelőző két hét neve hagyományosan a szenvedés időszaka. A liturgia ekkor már nem a katekumenek és bűnbánók tanítására koncentrál, hanem figyelmünket a szenvedő Krisztusra irányítja. Ennek egyik vizuális jele a keresztek, szentképek eltakarása. A kereszten egészen a nagypénteki szertartásig ott van a lepel – amikor a megváltó áldozat megtörténtét ünnepeljük, akkor veszi le róla a pap a leplet és mutatja fel a keresztet imádásra.
Mire is szolgál ez az ősi gesztus?
A liturgia látható jelei – így a képek, szobrok – emberi természetünk sajátosságai miatt vannak: az érzékelhető dolgok segítenek minket a láthatatlanokhoz való felemelkedéshez. Az Isten ezért lett emberré: láthatóvá, érzékelhetővé tette önmagát nekünk, testből és lélekből álló emberek száméra, hogy a Láthatatlan Istent megismerjük. Így segítség számunkra a képek, szobrok, ikonok léte – és ezért a hiányuk is beszédes.
A liturgiában, ha az egyház egy szent titkot tisztel, akkor sokszor az eltakarással jelzi annak a szentségét, a profán világtól való elszakítottságát. Így pl. ma is szokás a szent edények eltakarása (kehelytakaró). Hasonlóképpen, a kereszt letakarása is jele ennek a tiszteletnek. A kereszt látványához, mint minden máshoz, hozzá tudunk szokni: egy megszokott tárgy a falon, sokszor észre sem vesszük. Az eltakarás a látás hiányával kiemel a megszokottságból és segít a lényegesre figyelni. Élesíti vágyakozásunkat is Krisztus látására. Amikor Nagypénteken, a passió meghallgatás után, újra láthatóvá válik Krisztus szenvedéstől meggyötört teste, más szemekkel tudunk feltekinteni „arra, Akit keresztülszúrtak.”