Oldal kiválasztása

Sr. Maria Hanna OP levele az iraki domonkos nővérek helyzetéről,

egy évvel menekülésük után

Kedves Testvérek, Nővérek, kedves Barátaink!

Ahogy a kitelepítésünk első évfordulójához közeledünk, visszanézünk és emlékezünk az elmúlt 12 hónapra. Ezzel az emlékezéssel arra gondolunk vissza, hogy mit tett az Úr értünk és hogyan volt mellettünk végig azon az augusztus 6-i éjszakán 2014-ben, amikor menekültünk az Ő népével együtt. Ez az emlék imára késztet minket, hogy kérjük: világosítson meg minket, hogy megértsük, hogy mi az Ő akarata az életünkre nézve ebben a krízisben. Ahogy ezt tesszük, szeretnénk megosztani Veletek is a reménységünket, és a félelmeinket is. Ugyanakkor megragadjuk az alkalmat arra is, hogy megköszönjük, hogy velünk vagytok és kísértek bennünket az utunkon, belénk lehelvén a bátorság lelkét, hogy folytathassuk utunkat.

Ahogy a tavalyi augusztusra gondolunk, a 124. Zsoltár 2. és 3. verse jut eszünkbe: „ha az Úr nem lett volna velünk, amikor az emberek ellenünk fordultak, elevenen nyeltek volna le minket.” Valóban nagyon sötét éjszaka volt, amikor elindultunk és nem tudtuk, hogy mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk otthon. Keresztények voltak mindenhol az utakon, de senki sem tudta, hogy merre menjen. Az ISIS gyűlöletének árnyéka vett körül mindent és nagyon nem értettük, hogy mi is történik. Amikor végre megérkeztünk Kurdisztánba, nagyon sok hontalan ember volt az utcán, olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Pár nap múlva Erbilben megtudtuk, hogy városainkat Ninive alföldjén az ISIS elfoglalta és visszatérésünk távoli és bizonytalan álommá vált. Fájdalmunkhoz még az is hozzájárult, hogy nem csak az ISIS okozta a veszteségünket, a fájdalmunkat, hanem a nem keresztény szomszédaink, barátaink a környező falvakban, akiket szolgáltunk, tanítottunk, ápoltunk – ők is elárultak minket ebben a nehéz időben, ebben a krízisben.

Nem volt könnyű elfogadni azt a tényt, hogy hontalanokká váltunk, akiket szinte magára hagyott az iraki és a kurd kormány, melyeknek cselekedetei nem feleltek meg elvárásainknak. Az egyház vállalta értünk a felelősséget, próbálta összegyűjteni és támogatni a kitelepített, internált embereket, akik szétszóródtak a kurd területeken.

Közösségként, amikor láttuk, hogy milyen drámai a helyzet, azon gondolkodtunk, hogy hogyan enyhíthetnénk a krízisen és hogyan segíthetnék az emberek alapvető szükségein. Üres kezekkel álltunk neki a feladatnak, de a domonkos rendi nővértársainkkal és testvéreinkkel, a barátainkkal és a különböző szervezetekkel a kitelepített embereknek tudtunk élelmet és egyéb dolgokat adni. Szétosztottunk takarókat és matracokat (5000 család számára), tejet, pelenkát, háztartási eszközöket, törölközőket, szappant és nyári takarókat (10000 család számára), cipőket (740 diáknak), 5000 ventillátort, 600 hűtőszekrényt és 400 vízmelegítőt. Bár ezek a dolgok általánosan kerültek szétosztásra az internált emberek között, a mi fókuszunk, célcsoportunk azok a kitelepített családok voltak, akik most házat béreltek, jelentős pénzt kellett nekik fizetni bérleti díjként, de sokuknak nincs is semmi bevétele.

Valamint gondoltunk azokra a gyerekekre is, akik a nagy káoszban elvesztek. Nyitottunk két óvodát, ahova ingyen jöhetnek a gyerekek, és együttműködünk más szervezetekkel, akik jótékony kórházakat nyitnak a hontalan emberek számára. Most kaptuk meg az engedélyt, hogy egy általános iskolát üzemeltessünk szintén ingyen, egy helyet béreltünk és reméljük, hogy a kitelepített emberek hasznára fog válni. A cél, hogy az embereknek megmutassuk az egyház szerető gondoskodását.

Mindezek ellenére el kell ismernünk, hogy a munka a hontalanokkal nem volt mindig könnyű. Volt jó néhány olyan kihívás, ami nagyon megterhelte a missziónkat. Olyan sokan vannak a menekültek, hogy sokszor úgy éreztük, hogy a munkánk jelentéktelen. Nem is voltuk felkészülve erre a fajta munkára és a megfelelő képességekkel sem rendelkeztünk. A legnagyobb sokkot 10 nővérünk halála jelentette (legtöbben a 70-es éveikben voltak) nagyon rövid időn belül (három hónap).

Mindezek ellenére a szolgálatunkat az Úr megerősíti és erőfeszítéseinket megáldja független attól, mennyire gyengék is azok. Ezen feladatok mellett, nem felejtjük el Isten Igéjét hirdetni a bajba jutott embereknek. A tél óta néhány nővérünk 400 gyermeket készít fel az elsőáldozásra hat különböző csoportban. Az utolsó elsőáldozás július 12-én volt. Ezen felül a nővérek újabb 100 gyermeket fognak felkészíteni az elsőáldozásra városokban és falvakban Erbilben és Duhokban. A nővérek folyamatosan mennek az otthontalanok táborába szolgálni, tanítani, fiataloknak lelkigyakorlatot tartanak, imádkoznak velük, Szentmisét szerveznek (még mindig tisztán emlékszünk arra, amikor két nővérünk elment egy szentmisére a táborban, de nem volt oltár, csak egy asztal és a skapulárét használták oltárterítőként). A munkánk célja, hogy a hontalanok tudják azt, hogy a helyi egyház nem hagyja őket magukra és nincsenek elfelejtve.

Hála Istennek, most volt az éves lelkigyakorlatunk Ifram Saqat domonkos atya vezetésével, aki biblikus professzor és pszichológus. Segített bennünket, hogy egy belső út során, felismerjük a kedvességet, az irgalmat, a kegyelmet, a szenvedést magunkban és másokban a megbocsátáson és a kiengesztelődésen keresztül. 68 nővér vett részt a lelkigyakorlaton. Nagyon áldott napok voltak ezek. Reméljük, hogy minden nővér javára válnak ezek a napok.

A hontalanokkal együtt mi is minden nap kihívásokkal nézünk szembe. Azon tűnődünk, hogy vajon meddig fog ez tartani. Szívünk telve van szomorúsággal és kimondhatatlan fájdalommal. Várunk, de nem kapunk semmit, gondolkodunk, de nem értünk semmit. Mi jön most? Senki sem tudja. Hová tartunk? Mindenki elveszett. Igen, van fedél a fejünk felett, de a szívünk nyugtalan, a kapcsolataink gondterheltek és a valóság nagyon keserű. Sokan már elmentek, sokan arra készülnek, hogy elhagyják az országot az egészségtelen körülmények miatt, amelyben élni kényszerülnek. A hontalanok százai élnek kicsi, sötét és nyirkos kabinokban. A Pápai Missziós Művek és a Oeuvre D’Orient segítségével azon dolgozunk, hogy otthont, lakást biztosítsunk a menekülteknek. Van egy még befejezés előtt álló öt emeletes épület. Szeretnénk a második és harmadik emeleten lakásokat építeni (145-ot). Az emberek jóakaratától függünk, hogy segítsenek az üldözötteknek, hogy méltóságban és reményben tudjanak élni.

Arra kérünk, hogy imádkozzatok értük továbbra is. És köszönjük, hogy velünk voltatok az elmúlt 12 hónapban.

Köszönjük szépen és Isten áldjon meg benneteket.

Maria Hanna domonkos nővér

Általános főnöknő

Szíénai Szent Katalinról nevezett domonkosrendi nővérek, Irak

Köszönjük Kovács Katának a fordítást.

Új kép (8)