Oldal kiválasztása

popefr

Ma Isten Igéje két ellentétes emberi helyzetet állít elénk: egyrészről az evilági kíváncsiság „karneválját”, másrészről pedig az Atya dicsőítését a jótettek által. Életünk mindig e két jelenet között zajlik. Valójában ezek minden korszakhoz hozzátartoznak, amint szent Pálnak Timóteushoz intézett szavai tanúsítják (vö. 2Tim 4,1-5). Szent Domonkos is, első társaival együtt – immár 800 éve – e két jelenet között élt.

Pál figyelmezteti Timóteust, hogy az Evangéliumot olyan környezetben fogja hirdetni, ahol az emberek állandóan új „tanítókat”, „meséket”, különféle tanításokat, ideológiákat keresnek azt hallgatva, ami „a fülüket csiklandoztatja.” (vö. 2Tim 4,3) Ez az evilági kíváncsiságnak, a csábításnak a „karneválja”. Ezért tanítja az apostol tanítványát erős igéket használva, mint „állj elő”, „érvelj”, „ints”, „buzdíts”, majd „ügyelj”, „viseld el a bajokat”. (2,5)

Érdekes látnunk, hogy már akkor, kétezer évvel ezelőtt is, az Evangélium apostolai ezelőtt a helyzet előtt álltak, amely a mai időkben nagyon kibontakozott és elterjedt az egész világon a szubjektivista relativizmus csábítása miatt.

Az újdonságok keresésének emberre jellemző hajlama ideális környezetet talál a látszatok, a fogyasztás társadalmában, ahol gyakran régi dolgokat hoznak be újra, de a fontos az, hogy azok újnak, érdekesnek, vonzónak tűnjenek. Még az igazság is kozmetikázva van. Az ún. „folyékony társadalomban” élünk, amely nélkülözi az állandóságot, egyensúlyát elveszítette, és ahol hiányoznak a szilárd és stabil hivatkozási pontok nélkül; az efemer (múlékony), a „használd és dobd el” kultúrájában.

Ezzel az evilági „karnevállal” szemben világosan látszik az ellentétes helyzet, amelyet Jézus imént hallott szavaiban találunk: hogy „dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16) Hogyan történik meg ez az átmenet az ál-ünnepi felszínességből a dicsőítésbe, ami az igazi ünnep? imádásba? Azoknak a jótettei által valósul ez meg, akik Jézus tanítványaivá válva „só” és „világosság” lettek. „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16)

A tegnapi és mai nap „karneválja” között ez Jézus és az Egyház válasza, ez az állandó támasz egy „folyékony” környezetben: a jótettek, amelyeket Jézusnak és Szentlelkének köszönhetően tehetünk meg, és amelyek lehetővé teszik, hogy megszülessen a szívben a hála az Atya iránt, a dicsőség, de legalábbis a döbbenet és a kérdés: „miért?”, „miért viselkedik így ez az ember?”:  vagyis a világ nyugtalansága az Evangélium tanúságával szemben.

Azonban ahhoz, hogy eljussunk ehhez a „döbbenethez”, szükséges, hogy a só ne veszítse el ízét, a világosságot pedig ne rejtsük el (vö. Mt 5,13-15). Jézus nagyon érthetően mondja: ha a só ízét veszti, semmire sem való. Jaj a sónak, amelyik ízét veszti! Jaj az egyháznak, amelyik ízét veszti! Jaj annak a papnak, szerzetesnek, közösségnek, amelyik ízét veszti!

Ma hálát adunk Istennek azért, amit Szent Domonkos, telve Krisztus sójával és világosságával, 800 évvel ezelőtt véghezvitt. Ez a mű az Evangéliumot szolgálja, amelyet szavával és életével hirdetett; ez a mű a Szentlélek kegyelméből azt eredményezte, hogy oly sok férfi és nő segítséget kapott ahhoz, hogy ne vesszen el a világi kíváncsiság „karneváljában”, hanem épp ellenkezőleg megérezze az igaz tanítás ízét, az Evangélium ízét, és ők maguk is fénnyé és sóvá válva jótetteket vigyenek végbe; és igazi testvérekként dicsőítsék Istent, és Isten dicsőítését tanítják életük jótettei által.