Vajon milyen lehetett úgy felnőni, hogy tudom, a nagynénémet nemrég avatták szentté, sőt apám egyik nagynénje is szent? Nem is beszélve a távolabbi őseimről, akik között szintén bőségesen akadtak szentek. És milyen lehetett úgy felnőni, hogy a sorsomról már születésem előtt döntöttek, a megkérdezésem nélkül?

Számunkra a hivatás a legszemélyesebb dolog: Isten és ember szabadságának a találkozása, így nehezen tudjuk elképzelni, hogy szabad és boldog lehetek egy olyan életúton, amelyet valaki más választott nekem.

Pedig Szent Margit esetében ez történt; egyik ok, amiért nem mindig könnyű kapcsolódnunk hozzá. Jól tudjuk, szülei még születése előtt Istennek ajánlották, hálából a tatároktól való megmenekülésükért. Már négy évesen a veszprémi kolostorba került, utána pedig a Szigetre. El sem hagyta innentől kezdve a kolostort. Nem volt ez egyedi életút a maga korában, Margit sok rendtársáról tudjuk, hogy hasonló életpályát futottak be. Sokukban ez a családi döntés külsődleges maradt, inkább csak elviselték jó lélekkel helyzetüket, de a szívük nem volt benne száz százalékig. Tették, amit egy korabeli szerzetesnőtől megkívánt az életállapota, de valami hiányzott.

Margit esetében nem ez történt. Ő nem családi vagy rendi elvárásoknak, szabályoknak akart megfelelni. Ő személyes igennel válaszolt: életét tudatosan kiszakította a szülők-elvárások-kötelezettségek koordinátarendszerből, és Isten tekintete előtt, az Ő koordinátarendszerében élte az életét. Úgy, hogy az élete alakulásában felismerte Isten személyes, neki szóló hívását arra, hogy teljesen neki szentelje az életét és hogy bűnbánatot tartson, vezekeljen mások bűneiért, és az Egyházért imádkozzon. Szabadon igent mondott, és így igazi hivatássá vált az, amit eredetileg mások választottak a számára. Nem foglya volt többé az adott kereteknek, hanem azokat belülről áttörve, Isten rabja.

Nem tudjuk, mindezt hogyan, milyen lépésekben ismerte fel, hogyan döntött. Rendtársai későbbi elbeszéléséből világos, hogy ez a hivatás teljesen személyes lett benne: nem panaszkodott, nem morgolódott, nem sajnálkozott az elszalasztott lehetőségeken, vagy azon, hogy mi mindenről marad le, nem kiskapukat vagy kényelmet keresett, hanem örömmel, szeretettel, szelíden szolgálta Istent, a „szíve mindig nála volt”, és a felebarátait.

Személyes hivatástudatáról tanúskodik az is, ahogyan a házassági ajánlatokra válaszolt. Bár az apja megmásította szándékát, és férjhez akarta adni, Margit ellenállt és világossá tette, hogy Jézus Krisztusnak fogadott hűségétől nem hagyja magát semmi áron sem eltántorítani. A valódi, személyes elkötelezettség nem tekintget hátra és nem méricskél, számítgat. Előre néz. És e döntése miatt Margit kész volt elviselni szeretettel azt a szenvedést is, – családjának a rosszallását, rendtársaitól az elzárkózást – amelyet ez a döntés hozott magával.

Mit tanulhatunk Margit életéből?

Margit tanúsítja, hogy válhat személyessé és szabadon vállaltá egy olyan élethelyzet is, amelyet nem mi magunk választottunk, s így lehet a kegyelem forrása. Margit hivatástudata így szól arról is, milyen az igazi keresztény szabadság, és mik a távlatai.

És megtanulhatjuk tőle – le is ellenőrizhetjük magunkon, – melyek a jól élt hivatás tanújelei: öröm, önzetlen szeretet, béke, a nehézségekre, szenvedésre való készség, teljes szívű odaadás.