Hivatás

Mi a hivatás?

Valahol az életünk egy-egy pontján nagy valószínűséggel felmerül bennünk a kérdés: miért élünk? Miért érdemes reggel felkelni? Mi ad értelmet az életünknek? Mi tenne boldoggá, örömtelivé, mi adja meg azt az érzést, hogy minden a helyén van, és azt teszem, amit tennem kell? Keresztényként sokszor úgy merül fel a kérdés: mi az Isten akarata az én életemmel?
És nem véletlen, hogy így kérdezünk. A hivatás ugyanis egy hívás: Isten minden embert hív valamire, és ezzel küldetést is ad neki. Tehát bármennyire is meg akarna néha győzni a kísértés vagy a körülmények arról, hogy Te kivétel vagy, és Neked nincs hivatásod, ne hidd el. Isten nem feledkezett el Rólad, Téged is hív: van helyed és van hivatásod, ami csak a tied. Hogy mire, nos, ezt felfedezni a nagy kaland kezdete.
A hivatás elsősorban és legalapvetőbben az üdvösségre szól: Isten arra hív, hogy örökké boldog légy Vele. Azt is mondhatnánk, hogy első és legfontosabb hivatásod az életszentségre szól. Ez nem valami elérhetetlen álom, nem különleges emberek kiváltsága, hanem konkrétan a Te hivatásod – Isten arra hív, hogy legyél Jézushoz hasonló. Ismerd meg Őt egyre jobban, kerülj közeli barátságba Vele, és engedd, hogy alakítsa a gondolkodásodat, cselekedeteidet, életedet. Ezt a hivatást nem kell keresned, mert már megtaláltad, amikor Jézusra rátaláltál.
A hivatás másik értelemben – és ez a leghétköznapibb értelem – a szakmai utad. Néha ezt megtalálni is kihívás, ám segíthet, ha látod, mihez van affinitásod, tehetséged, miben látsz fantáziát… Ez képlékeny dolog, hiszen a foglalkozásod nem automatikusan a hivatásod is – akkor az, ha úgy éled meg, mint egy küldetést, hogy alakítsd vele kicsit jobbá magad körül a világot.
És végül a hivatás, abban az értelemben, ahogyan itt beszélünk róla, az élethivatás, ezen belül pedig a szerzetesi hivatás. Az életállapotod az az út, ami számodra az üdvösségre vezet: családosként, szerzetesként, papként, egyedülállóként – de mindig másokkal együtt haladunk az életszentség útján Isten felé. Egyedül, másoktól függetlenül nem tudunk üdvözülni – tehát bármelyik úton jársz, közösségben járod az utadat: az Egyház közösségében, a család, a szolgálatod, a barátaid, azok közösségében, akiknek életét érinti az életed… És a legfontosabb: Isten maga is Veled tart. Jézus az út és az útitárs, ezért mindig biztos lehetsz benne: Őrá mindig számíthatsz.
A hivatástisztázás tehát az a folyamat, ami azzal indul, hogy felteszed a kérdést: Mire hív engem az Isten? Melyik úton induljak el? Hogy ismerhetem fel, hogy merre kell tovább menni?

Életállapotok

Amikor azt keresed, hogy merre visz az út tovább, melyik életállapotra hív az Isten, akkor olyan útkereszteződésben találod magad, ahol több lehetőség áll előtted: családos élet, szerzetesi élet, fiúknak a papi élet, és az is lehet, hogy a körülmények úgy hozzák, vagy te magad jutsz arra, hogy az egyedülálló élet a te utad. Mindegyiket Istennel és másokkal együtt járjuk, és Isten szándéka szerint bármelyiken el lehet jutni az üdvösségre. Amiatt tehát nem kell félned, hogy csak papként vagy szerzetesként válhatsz szentté.
Azt mondhatnánk, hogy a családos életforma az ember természetes életállapota, hiszen Isten férfinek és nőnek teremtette az embert, és arra rendelte őket, hogy egy test és egy lélek legyenek, hogy sokasodjanak és hajtsák uralmuk alá a földet. A családos életre a meghívás nem külön Istentől jön, hanem egy másik embertől, aki arra hív, hogy vele éljem le az életet, hogy együtt neveljük fel a gyermekeinket és együtt haladjunk Isten felé.
Az életállapotok között a papi és a szerzetesi élet azonban különleges hívással jár. (És most elsősorban a szerzetességről lesz szó.) Ez esetben Isten választ ki és hív meg erre az életformára, és ezzel egészen lefoglal magának. Kizárólagos szeretetkapcsolatra hív, melyben Ő lesz társunk, otthonunk, barátunk, jegyesünk, mindenünk. A szerzetes olyan ember, akit megragadott Krisztus személye és szeretete, és aki egész életének odaadásával akar válaszolni erre a szeretetre. Mindig Istent keresi, mert annyira erős a vágya Isten után, hogy minden más kevésnek tűnik. A szerzetes már a jelenlétével is azt hirdeti: van Isten.
Az első és talán legszembetűnőbb különbség az az ún. szemlélődő és apostoli közösségek között van. Vannak olyan szerzetes-közösségek, ahol a rendtagok nem végeznek külső apostoli tevékenységet, hanem imádsággal és kétkezi munkával szentelik meg a napot. Őket hívjuk szemlélődő közösségeknek. Az apostoli közösségek ezzel szemben valamilyen külső tevékenységet is végeznek (tanítás, betegápolás, szociális munka, plébániai kisegítés stb.).
A másik különbség inkább egyházjogi jellegű, de az életvitelben is megmutatkozik valamennyire. Ebből a szempontból megkülönböztetjük a következő formákat: szerzetesrendek (szemlélődő vagy apostoli, általában szigorúbb keretek között élő közösségek, a világtól valamilyen fokig elvonult, stabil, látható életforma); világi intézmények (megmaradnak a világban, hogy kovászként megszenteljék maguk körül a világot ott, ahol élnek); apostoli élet társaságai (hasonlít az előző kettőre, sajátos apostoli célt szolgál); remeték (teljesen elvonulnak a világtól, magányban, imádságban és kétkezi munkával élnek); megszentelt szüzek intézménye (egy püspök kezébe tesznek tisztasági fogadalmat, és az egyházmegye szolgálatára szentelődnek).
Aki valamilyen okból kifolyólag nem csatlakozhat egyik intézményhez sem, de nagyon szeretne egészen az Istennek elköteleződni, az megteheti egy magánfogadalommal, Isten előtt, saját szavaival. A magánfogadalom nem nyilvános fogadalom (azt az egyház nevében a törvényes elöljáró fogadja el), de az Isten ezt is komolyan veszi.
Aki úgy érzi, Istennek már igent mondott a szerzetességre, de még nem tudja, hogyan keressen közösséget, valahol itt is kezdheti a keresést: vajon szemlélődő vagy inkább apostoli jellegű közösséget keres-e; illetve milyen keretek között működő közösséget?

A szerzetesi életforma és a fogadalmak

Abból kell kiindulnunk, hogy mi is az emberi élet legvégső célja: ez nem más, mint a végleges közösség Istennel, az Ő színről-színre látása, az örök élet. Ott tökéletesen megvalósul az, ami az Isten parancsa, hogy az ember teljes szívéből, teljes elméjéből, teljes lelkéből és minden erejével szereti Istent; vagyis, amikor az embernek mindene Isten lesz, és a teljes embert Isten teljesen be fogja tölteni. Egyszerűbben megfogalmazva, minden ember arra a boldogságra van meghívva, ami Isten maga.

Ha ez a végső cél, akkor világos, hogy ennek a célnak már a földi életben el kell kezdenie megvalósulnia, hiszen az örök élet ugyanarra az emberre vár, aki én most vagyok. A szerzetesi életnek a legfőbb célja nem más, mint olyan feltételeket teremteni, amelyek állandóan ösztönzik az embert az egyre nagyobb nyitottságra, szabadságra Isten felé; arra, hogy egyre teljesebb odaadással, „tökéletesebben” szeresse Istent, és Isten miatt a felebarátait.

De hogyan történik ez? Mik ezek az eszközök? A szerzetesi életnek nem az a célja, hogy „extra” magatartásformákat, vagy pluszkötelezettségeket rójon az emberre, melyek megtartásával az ember kedvesebbé válhat Isten előtt, kivívhatja az Ő szeretetét.

Az ún. evangéliumi tanácsok, a szegénység, tisztaság, engedelmesség, elsősorban nem plusz lemondás akarnak lenni, bár természetesen ilyen oldaluk is van. A tanácsok az egész embernek szólnak; céljuk az emberi személy teljes felszabadítása a szeretetre, az ember szívének „kitágítása”, hogy osztatlan szívvel tudja Isten egyre jobban szeretni. (Ld 1 Kor 7, 33-35).

Az alaptapasztalat tehát a szeretettől megragadott emberé, a szerelmesé, aki „egy lapra tesz fel mindent”: akit igazán megragadott Krisztus, annak számára a szabad válaszhoz akadálynak tűnhet sok minden. Átalakulásról van szó, amelyben a tanácsok segítenek: ez kilépés önmagunkból, hogy Krisztushoz tartozzunk, de a másik oldala önmagam otthagyása, a lemondás. A tanácsok megszabadítanak attól, ami nyugtalanít, foglalkoztat, ami általában leköti az embert: saját magunk, terveink, elgondolásaink, a hozzánk közel álló személyek és az ő szeretetük, és a külső javak. Az Istenre irányuló vágy mindazt relativizálni fogja, amit/akit egyébként az ember normál esetben szeret, amire a vágyai irányulnak. Erre a három területre irányulnak a fogadalmak, úgy mint engedelmesség, tisztaság, szegénység. A cél tehát megteremteni a szabadság tereit, de ez csak lemondással lehetséges.

1. A tanácsok a nagylelkű szeretet ösztönzői: szabaddá tesznek a szeretetre, megteremtik a szabadság tereit

Az evangéliumi tanácsok, amikor a szerzetes ezeket fogadalommal vállalja, legelsősorban a szeretet ösztönzői: ha Istentől megragadva, szeretőképességemet Istenre szeretném fókuszálni, akkor természetes, hogy ez a vágy mindazt relativizálni fogja, amit/akit egyébként az ember normál esetben szeret, amire a vágyai irányulnak. Ez a kincset talált ember esete is: aki rátalál a kincsre, igazgyöngyre, az örömében eladja mindenét, amije van, csak hogy a kincs az övé lehessen.

Mert mire is irányulnak az ember vágyai? Három nagy területre. Legelsősorban arra, ami minket anyagi világként körülvesz, és ami az ember fizikai túlélését, de ezen túl anyagi biztonságát, kényelmét szolgálja. (élelem, ruházat, lakás, járművek: mindaz, ami az ember természetes hiányait pótolja, illetve a pénz). Ha állandóan az anyagi jóllétemmel, kényelmemmel, ezek megteremtésével, megőrzésével vagyok elfoglalva, gondolataimat és érzéseimet ezek töltik ki, Isten nehezen fog eszembe jutni. A vagyonhoz való ragaszkodás akadály (ld. Mt 13,22), és könnyebb nem ragaszkodni ahhoz, ami nincs is. Ezért a tökéletes szeretet felé vezető úton a szegénység az első lépcső. Itt nem csak anyagi javakról van szó, hanem pl. az azok biztosította kényelemről, biztonságról.

A következő szinten az ember figyelme, szeretete saját biológiai, fizikai valóságára irányul: szeretném azt fenntartani, de ugyanakkor szeretném ezt az életet továbbadni. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az ember nemiségének a szintje, amely egyúttal a másiknak szóló önátadásról, a kapcsolatról szól. Mindez az embert teljesen le tudja foglalni: úgy is, hogy a szexuális élmény, annak élvezete vonzza, de még inkább lefoglalja az embert a másik személlyel való intim kapcsolat. Mások szeretete/megbecsültség hihetetlen biztonságot tud adni, de Istentől elvonhat.

Az Istennek szentelt szüzesség tanácsa az embernek ezeket a képességeit is kizárólag Istenre akarja irányítani: a szerzetes lemond ezért a nemiség minden genitális megnyilvánulásáról, és minden kizárólagos emberi kapcsolatról; a másik (férj/feleség) általi szeretettség adta biztonságot az Isten szeretetére cseréli.

Végül hátra van még a szellemi értékek szintje: a legkedvesebb számunkra, amihez leginkább ragaszkodunk, azok a szellemi értékek, eszmék, amelyeket én jónak tartok, amelyek megvalósítása fontos számomra. Mekkora motivációs forrás lehet, mekkora erőt adhat az ember számára pl. egy jó cél, amelyet meg akar valósítani! Sokan szánják egész életüket egy nemes, fontos célra, pl. a rák gyógyszerének megtalálására. De mindaz, amit saját magam értéknek tartok, sokszor odafurakodhat Isten helyébe: az engedelmesség tanácsa azért arra ösztönöz, hogy Isten miatt lemondjak mindarról, amit én fontosnak tartok, és szabaddá tegyem az akaratomat, gondolataimat, szellemi világomat Isten akaratára (amely általában embereken keresztül nyilvánul meg, szerzetesként az elöljárókon.).

2. Vágyaim integrációja: gyógyító fogadalmak

Sokszor tapasztaljuk saját magunkban, hogy maguk sem értjük sokszor, mire vágyunk, és miért olyan össze-vissza, és miért sok mindenre egyszerre; nem is tudjuk, mit akarunk, sok mindenre vágyunk, de ennek az a következménye, hogy semmire sem vágyunk úgy igazán. Ez az alapvető diszharmónia tapasztalata. Ezt hívja a teológia annak a rendetlenségnek, amely az első bűn következménye: nem tudunk jól szeretni, nincs integráció értelmünk, akaratunk, érzelmeink között. Tudom ugyan, hogy mi a jó nekem, de érzelmeim szintjén nem vágyom rá; illetve olyanra vágyom érzelmileg, ami elvisz Istentől, amiőrl tudom értelmileg, hogy nem jó. Az eredeti állapot harmóniájában, Istent a legfőbb jónak tudtuk és éreztük, harmónia volt az anyagi világ, az ember testi léte és lelke között. A test az önzetlen szeretet eszköze volt, a lélek Istenre volt irányítva. A bűn miatt, az ember lelke saját magára irányul, a test nem a lelket szolgálja, és az anyagi világ is ellenséges, vagy rosszul használjuk. Ez a hármas kívánság, a szem, a test és a lélek kívánsága (Jézus megkísértése is ezeket célozza meg). 

Ezen a megosztottságon (ld. 1Kor 7,34), töredezettségen segít felülemelkedni a szerzetesi élet. Az ember nem tud egyszerre sok mindenre koncentrálni, az emberi szív nem képes sok dologra vágyni egyszerre. A tanácsok éppen ennek a rendetlenségnek a rendezésében sietnek segítségünkre: szeretnék – amennyire lehetséges – az embert az őt körülvevő javaktól elvonni, és Istenre fókuszálni vágyainkat, hogy teljesen szabadon szeressük Őt és teljesítsük akaratát. Hogy egy-re vágyjunk, de igazán. A cél tehát affektív képességeink Istenre való irányítása. (mindent Isten miatt szeretni). Profán példával: olyan önmagammal való azonosság, amikor úgy érzem, teljesen bele tudom magamat adni abba, amit akkor éppen teszek, és amit csinálok, az nem idegen tőlem, hanem azonos saját magammal. Erre a fajta rendezettségre, integrációra akarnak elsegíteni a tanácsok.   

 A tanácsok segítenek helyreállítani a paradicsomi harmóniát az emberben: az engedelmesség által – amely a gőgöt gyógyítja – aláveti lelkét Istennek; a tisztaság által a lélek uralkodik a szenvedélyeken; a szegénység által a külső dolgokat használja helyesen. 

Így az evangéliumi tanácsok egyrészt szeretnék szeretőképességünket teljesen és közvetlenül Istenre irányítani: ezáltal elősegítik az életem integrációját, vagyis rendezik a vágyaimat. 

Ezt a rendezést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a szerzetesi élet meg akar szabadítani mindattól a gondtól, nyugtalanságtól, amely az evilág dolgaival való foglalkozásból ered, vagyis akadálymentes közvetlenséget akar biztosítani az Istenhez vezető úton. Segít egyedül Istenre fókuszálni. A fogadalmak útja így olyan, mint az autópálya belső sávja: szabad utat nyit Isten felé.

3. A tanácsok, mint önfeláldozás. áldozat

Végül, a tanácsok segítenek abban, hogy az ember teljesen Istennek tudja magát átadni, és életének minden javát Istennek ajánlja fel. A három tanács lefedi az ember egész egzisztenciáját, de mindez legjobban az engedelmességben valósul meg, amikor az ember azt, ami benne a legértékesebb, azaz lelki képességeit, legfőképp akaratát akarja Istennek adni, és akarata által saját magát.

Lehet az evangéliumi tanácsokat élni fogadalom nélkül is. A fogadalom azért szükséges, mert életünket nem tudjuk másképpen átfogni, csak a fogadalom gesztusával. 

4. A szerzetesi fogadalmak a Krisztushoz való hasonlóság útja

Nyilván maga az Úr Jézus, amikor a földön járt, azért választotta ezt az életformát, mert az Ő tökéletes szabad Atya felé fordulását ez az élet jelenítette meg a legjobban. (neki persze nem volt szüksége a tanácsokra, mint eszközökre, hiszen az Ő Isten- és ember szeretete eleve tökéletes volt.) A tanácsok Jézus életében jelennek meg, ezeket ő ajánlja. Szegénység: gazdag ifjú (Mt 19, 16-22); szüzesség: Mt 19, 11-12; engedelmesség: Jézus saját példája, ill. a meghívástörténetek, ahol feltétel nélküli követést kér. 

5. Istennek szentelt élet

Ezt az életformát az Egyház ajánlja, ill. „jobb eszköznek” tartja az Isten szeretete felé vezető úton (ld. autópálya belső sávja). Az Istennek való lefoglaltságra szóló meghívás külön meghívást, kiválasztottságot feltételez, ez megtiszteltetés, ajándék.

 

Miniatűr szerzetességtörténet

Az Egyházban kezdettől fogva jelen volt a radikális istenkeresésnek az a formája, mely a szüzességen keresztüli Istennek szenteltség – ebben található a szerzetesség gyökere is. Tehát mindig is voltak férfiak és nők az Egyházban, akik Origenész szavaival élve, az Isten utáni vágyból, Istent keresve lemondtak a világi karrierről és birtoklásról, szakítottak a világ vágyaival, egyszerűen éltek, lemondtak önakaratukról, hogy mindenben Isten akaratát tehessék. Maga Szent Pál is ajánlja ezt az életformát, de maga Krisztus is így élt.
Amikor a II. században Palesztinából menekülnie kellett az ősegyháznak, Szíriában telepedtek le. Itt jelenik meg először az, hogy nagyobb számban, még családjuk körében vállalják az aszkéta életmódot. A III. sz. közepétől egyre jellemzőbb, hogy fizikailag is távolságot vesznek a világtól és az emberektől, kivonulnak a pusztába – így jelenik meg Egyiptomban a remeteség, mint a szerzetesi élet első formája (anachorétáknak szoktuk nevezni őket). Férfiak és nők is vannak közöttük, akiket itt kezdenek abbának és ammának nevezni (atya és anya).
Így a szerzetesség atyjának Remete Szent Antalt szokás tartani. Fiatalon, a gazdag ifjú történetét hallva úgy érzi, a meghívás neki szól, és kiköltözik a városból. Majd, mivel kezdik őt többen tanácsért felkeresni, ő lesz az első, aki úgy vonul ki a világból, hogy fokozatosan egyre beljebb költözik a sivatagba a magány keresése miatt. Életszentsége és életmódja sokakat vonz, és utánozni kezdik őt, egyre többen vonulnak így ki a pusztába. A remetéknél még nincs a mindennapi életet szabályozó Regula, mint ahogy nincs közösség sem: kb. egy napi járásra élnek egymástól, hogy segíteni tudjanak egymásnak, ha szükséges, és életüket munkával és imádsággal töltik. Életük középpontjában az aszkézis, a teljes önuralom áll, amelyhez hozzátartozott a kemény böjt (napi 1x étkezés, kenyér, víz, só, némi gyümölcs), a virrasztás, és az időjárásnak való kitettség is. A munka eszköz arra, hogy a gondolatokat és az érzelmeket lefoglalja.
Pakhomiosz az, aki először közösségbe gyűjti a remetéket. Körülbelül egy generációval volt fiatalabb Antalnál. Felnőtt megtérő volt, tanult ember, akit erőszakkal besoroztak, hadifogságba került, és a keresztények irgalmát tapasztalva tér meg. Röviddel ezután már a sivatagban találjuk remeteként. A hagyomány szerint egy angyaltól kapja a regulát és a szerzetesi ruhát, ezért gyakran ábrázolják őt a szerzetesi ruhába öltözött angyallal. Viszonylag hamar felismeri, hogy jobb közösségben élni ezt az életmódot, és a hadseregben szerzett tapasztalatai mintájára megszervezi az ún. cönobita szerzetesi közösséget (pl. trombitaszó ébreszt reggel). A cönobium azt jelenti: a közös élet helye. Itt már jelen vannak a szerzetesi élet fontos elemei: közös zsoltárimádság, közös étkezés, fogadalomtétellel kapott szerzetesi ruha, közös munka, közös helyiségek; fallal veszi körül a területet, mintegy elzárva a külvilágtól. Pakhomiosz életében 9 ilyen közösség alakul, amelyek összetartoznak – kongregációban vannak – egyetlen elöljáró, főapát alatt. A szerzetesek látogathatóak, és ők is kijárhatnak.
Ez a két keleti modell lesz a szerzetesi élet minden további alakulásának alapja. A IV. sz. végén már nyugaton is élnek így, Cassianus, aki maga is járt Egyiptomban, Itáliában és Galliában is létrehoz ilyen közösségeket (sivatag helyett az erdőkbe mennek ki a remeték), mintegy kombinálva a két modellt. Tours-i Szt. Márton is ezt a kombinált modellt veszi át, és püspökként is megmaradnak a közösségei.
Keleten Nagy Szt. Vazul viszi tovább Pakhomiosz modelljét, Regulája is erre épül, megmarad a remete jellege is. A nyugati szerzetesség is a cönobita vonalat viszi tovább, de hamar kialakulnak új Regulák is, így sokféle, egymástól független regula születik.
Pl. Szt. Ágoston és Szt. Benedek Regulája is nagyon különbözik. Ágostoné rövid, lényegretörő előírásokra épül, a közösségi élet mibenlétére koncentrál, imádkozó, a lelki életről, Szentírásról beszélgető közösség, ún. városi szerzetesség. Benedek továbbviszi a remete vonalat is (városon kívül van a monostor), a szerzetesek monostorhoz kötöttek, részletesebb, inkább a lelki élet modelljét próbálja továbbadni, sok pakhomioszi elemet is megőriz. Rá épül majd többek között az ír szerzetesi vonal is.
A különféle regulák az ezredfordulóra lecsökkennek, alapvetően ez a két modell marad: a bencés és az ágostonos. A XIII. században alakulnak ki az ún. koldulórendek (ferencesek, domonkosok, kármeliták) is. Ez időben már ritka az, ha egy új regula jelenik meg, 1215-ben a lateráni zsinat szorgalmazza is, hogy inkább meglevő Regulát vegyenek át az alakuló közösségek – a domonkosok többek között ezért Szent Ágoston Reguláját választják, a ferencesek és a kármeliták viszont saját Regulát írnak. Így végül sokszor előfordul, hogy különféle közösségek gyűlnek egy Regula alá, pl. az ágostoni alá az ágostonos szerzetesek mellett, a premontreiek és a domonkosok is; a bencés Regula alá pedig a ciszterciek és a trappisták is. A koldulórendek nem kötődnek monostorhoz, kolostorban élnek, nem helyhez, hanem a rendhez kötődnek – tartományok, rendházak között szabadon helyezhetőek ide-oda, és koldulással szerzik meg a mindennapi ennivalót (nincsenek földjeik és birtokaik).
A XVI. században, részben a trentói zsinat és a reformáció hatására is, a szerzetesség más irányba kezd fejlődni, létrejönnek az ún. aktív szerzetesrendek – betegápolók, tanítók, misszionáriusok, akik a szolgáló szeretet ideálját igyekeznek valamilyen formában megvalósítani. A jezsuita rend pl. a kolduló rendi modellre épül, de kezdettől fogva jelen van benne a missziós lelkiség is, illetve sajátos módon ötvözi a papi és szerzetesi életformát: nem őrzi meg a közös zsolozsma gyakorlatát, míg kiemelkedik a lelkipásztori szolgálatban. A későbbiekben sok aktív rend épül majd a jezsuita modellre.
A XVI-XVII. sz., majd a XIX. század hoz részben újat is magával, ekkor jelennek meg többségében az olyan aktív női szerzetesrendek is, mint a mi kongregációnk (ezért nevezzük apostoli kongregációnak, hiszen életmódjában inkább a rend férfi ágának apostoli életére hasonlít, semmint a szigorú szemlélődő női közösségekére). Az új női közösségek többnyire egy meglévő lelkiségi családhoz csatlakoznak, de újak is születnek: XVII. sz. pl. vincés nővérek, szaleziánus nővérek, orsolyiták, angolkisasszonyok stb.