Oldal kiválasztása

A templom megtisztítása

(Jn 2,13-22)

Hogyan tudunk mi „templomként” élni? Velejárója-e ez a Krisztus-követésünknek? Jézus a kereskedők kiűzésekor Atyja házának nevezi, saját testével azonosítja a templomot. S ha így tesz, az mindenképpen súlyos hívás lehet számunkra az Ő újtán, méghozzá bensőnket átalakító hívás.

Olyan sorba illeszkedik ez az evangéliumi szakasz a János evangélium elején, mely a hitre való nyitottságra, a megújulásra és a követésre hív bennünket. Megelőzi az első tanítványok meghívása – különleges meghívások, hisz látjuk bennük, hogy a leendő tanítványok milyen leplezetlenül és niyottan állnak Jézus előtt, s mennek el hozzá, megnézni, hol is lakik a Mester. Megelőzi a kánai csoda, amely a nép és a tanítványok körében újabb megnyílást eredményezett a hitre, s a hit engedelmességére. Követi Nikodémus farizeus törétnete, akit szintén rácsodaálkozása indít el az Úrhoz, aki továbbküldi őt az újjászületés útján.

Ide ágyazódik be a templom megtisztításáról szóló szakasz. Látszólag nem illik a kép ebbe a keretbe, de ha igazán ránézünk, fölmerülhet bennünk a kérdés, hogy mit is jelenthet a templom Jézus számára, mit jelent a zsidóknak és mit jelent ma, nekünk? Az Atya háza, az imádság háza, a kultusz helye, Isten köztünk lakozásának helye, a közösség tere, Krisztus teste, a mi testünk.

A templom, mint nyitott tér utal a mi személyes belső tereinkre és Krisztuséra, aki a nyitott üresség példája számunkra. Emberi nyitottságunk akarva-akaratlan kiszolgáltatott, észrevétlenül teret adunk annak, hogy végletekbe esve áruvá tegyük belsőnket, önmagunkat. Túl sokat adunk vagy túl keveset, nem értéket, hanem olcsó bazári árukat. Ugyanígy vagyunk a befogadással: mindent vagy semmit alapon, a széles úton, mértéktelenül élünk. A megtisztítás képével Jézus a keskeny útra vezet bennünket, a magunkba tekintés és bűnbánat útjára. Szól ez az Istenre tekintésről is és arról a nyitottságról felé, hogy ha Ő kiürít miket, ne éljünk vissza az ürességünkkel, hanem hagyjuk meg neki a betöltés lehetőségét is. Arról, hogy ne teregessük, hanem helyette osszuk szét önmagunkat.

„Bontsátok le ezt a templomot, s én harmadnapra felépítem” – Jézus tehát saját testének templomára mutat. Kínszenvedésére, halálára, harmadnapon való feltámadására fordítva tekintetünket megértjük, hogy a bűn az, ami a „templomot”, a testet pusztulásba viszi. S Isten az, aki minden ellenére megújítja.

Jézus ma úgy hív bennünket, ahogyan  a tanítványait. Azt kéri, adjuk leplezetlen önmagunkat neki átalakításra, megtisztításra. Kéri, hogy hagyjuk magunkat vásárcsarnokból templommá változtatni. Ezzel együtt maradjunk nyitottak a templomhoz méltón: áldozatokra, imára, kincsekkel való elhalmozásra.