Oldal kiválasztása

Éltető Lélek

Ha megkérdeznénk egy keresztény embert: „Ki a Szentlélek?”, minden bizonnyal azonnal tudna felelni: a harmadik isteni személy. Esetleg még a Hiszekegy révén az is eszébe jutna, hogy egylényegű az Atyával és a Fiúval. Ez az, amit megtanulunk már hittanórán, de ami nem szűnik meg titoknak maradni számunkra. Annál is inkább, mert ha tovább kérdezgetnénk egymást, nem mindenki tudna arra válaszolni, hogyan van jelen a Szentlélek az életében, milyen kapcsolatban áll vele. Jézushoz és az Atyához valahogy könnyebben tudunk kapcsolódni, imádkozni, talán még azt is megfogalmazni, hogyan vannak jelen az életünkben. Jézusról sok mindent tudunk, hiszen az Újszövetség megismerteti velünk életét és szeretetét; az Atyáról is tudunk, mert Jézus maga beszél róla, és mert ismerjük a szülői szeretetet. A Szentlélek azonban kicsit megfoghatatlannak tűnik.  Nincs igazi hasonlatunk, ami közelebb vinne minket annak megértéséhez, hogy ki is Ő tulajdonképpen.

Pedig nélküle érthetetlenné és értelmetlenné válna minden. A Szentlélek a kapocs. Nélküle nem tudnánk sem Jézushoz, sem az Atyához kötődni. De nélküle nem tudnánk egymáshoz sem kötődni: nem ismerhetnénk és nem szerethetnénk senkit és semmit. A Szentlélek az éltető leheletünk. Talán azért nehéz megismernünk és felismernünk Őt, mert annyira közel van hozzánk, lényünk és életünk mélyén, gyökerénél, hogy nem tudunk távolságot venni tőle. Talán azért nem ismerjük fel munkálkodását magunkban és másokban, mert rendkívüli jeleket keresünk, valami feltűnőt, ami kézzelfoghatóan bizonyítja a jelenlétét. Pedig a Lélek az egyszerűség Lelke. A hétköznapok Szentlelke. Amikor Szent Pál felsorolja a Lélek jelenlétének gyümölcseit, semmi rendkívüli, csodaszámba menő jel nem szerepel a listában: kedvesség, jóság, türelem, békesség, szelídség, szeretet, öröm, tisztaság, hűség – csupa nem látványos, hétköznapinak tűnő dolog. De aki próbálta már élni őket, tudja, hogy erőre van szükség ahhoz, hogy ezek életünk ismertetőjegyei legyenek. Ezen munkálkodik bennünk a Lélek. Azon, hogy kicsik és egyszerűek tudjunk maradni, mert akkor lehet naggyá bennünk és általunk a világban az Isten. Azon, hogy magunkról meg tudjunk másokért feledkezni, mert az igazi öröm a másik örömét látni. Azon, hogy életünket oda tudjuk helyezni Isten kezébe és engedni tudjuk, hogy ő alakítsa és irányítsa azt. Azon, hogy úgy éljük a hétköznapokat, hogy az örökkévalóság felé vezessen utunk.

Hogyan és mikor tapasztaljuk hát meg a hétköznapokban a Szentlelket? Amikor életünkben megtapasztaljuk a hét ajándékát. Amikor minden veszni látszik, mégis tudunk reménykedni és bízni. Amikor jártányi erőnk sincs már, mégis tovább tudunk menni. Amikor nem érezzük Isten jelenlétét, látszólag nem is válaszol imánkra, mi mégis tovább imádkozunk és bízunk benne, hogy meghallgat. Amikor tanácstalanok vagyunk, hogy mit kellene tennünk, és utólag kiderül, hogy a jó utat választottuk. Amikor össze kellene roppanunk életünk súlya alatt, mégis kapunk erőt és derűt az élethez. Amikor különbséget tudunk tenni jó és rossz között és a nagy ellenszél ellenére is a jót választjuk. Amikor meg tudunk bocsátani akkor is, ha joggal haragudhatnánk, és talán még bocsánatot sem kértek tőlünk. Amikor valakinek nem vetjük szemére hibáit, hanem tudjuk gyengeségei ellenére is szeretni. Amikor sikerül időben megfékeznünk magunkban egy ítélkezést…

Amikor a legkisebb dolgokban is meg tudjuk találni Istent. Minden lélegzetvételben. Minden szívdobbanásban. Minden szeretetben.

Mert „gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek.”

Szentlélek Úristen, édes szeretete az Atyának és Fiúnak! Hogy egészen a tied legyek, átadom neked most és mindörökre szívemet, testemet és lelkemet, minden erőmet és tehetségemet, gondolatomat és vágyamat, szavamat és cselekedetemet, mindazt, amit tennem és kerülnöm kell, szenvedéseimet és örömeimet, életemet és halálomat. Átadom neked mindazokat, akik nekem kedvesek, mindazt, ami vagyok és amim van, hogy egyedül te rendelkezzél velük és a te szereteted uralkodjék rajtam az időben és az örökkévalóságban. Ámen.