Oldal kiválasztása

Jézus buzgósága: a tökéletes szeretet

(Jn 2, 13-22)

Mind a négy evangélista ír a jeruzsálemi templom megtisztításáról. Szent János megfogalmazása azonban, amit az Egyház a mai ünnepen olvastat, alapvetően eltér a szinoptikusokétól. Ő utal Jézusnak egyfajta belső magatartására, arra a lelkületre, amellyel ezt a prófétai tettet véghezvitte. Egy zsoltáridézettel fejezi ezt ki: „Emészt engem a buzgóság házadért.” (Jn 2, 17) Mit jelent vajon Jézusnak ez a buzgósága, mi rejlik a külső cselekedet mögött?

 Jézusban a tökéletes fiúi, gyermeki szeretet, ragaszkodás és az ebből fakadó engedelmesség él az Atya felé. A Vele való egysége miatt Őt is érinti az, ami Atyját érinti. Tette felfogható úgy is, mint az atyai ház védelmére, tisztaságára, szentségének megőrzésére irányuló cselekedet. Ami Őt vezérli, az az Atyának kijáró tisztelet, imádat, ami Benne teljes mértékben megvan, és amit az emberekből olykor hiányol.

Azonban nem csak az Atya iránti szeretet vezeti Jézust abban, hogy kiűzze az árusokat a templomból. Benne a tökéletes istenszeretet mellett jelen van a tökéletes emberszeretet is. Az ő számára fontos az ember. Ő az, aki a felebarát iránti szeretet parancsát az istenszeretet parancsa mellé illesztette. Mégis hogyan jelenik meg a templom megtisztításának külső cselekedetében az emberszeretet belső valósága? Jézus az Atyában, az Atya szeretetében lát bennünket. Vágyik arra az egységre, amit az utolsó vacsorán meg is fogalmaz: „hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk.” (Jn 17, 21) A templom megtisztításának prófétai cselekedetével megmutat valamit abból a szívünkben létező valóságból, ami akadálya az Istennel való egységünknek: az Isten szentsége iránti érzéketlenség kísértését, az emberi szív megosztottságát, túlzott ragaszkodását olyan dolgokhoz, amelyek önmagukban talán nem rosszak, de előtérbe helyezésük az Istennel való mélyebb kapcsolatunk gátja lehet. Mindannyiunknak megvan a maga „áruja” vagy „pénzváltó asztala”, amit hagynunk kell, hogy Jézus felforgasson, mert csak útjában áll az Istennel és az Istenben lévő egységünknek, végső soron az üdvösségünknek.

Krisztus azonban nem itt, a jeruzsálemi templom árusai között viszi végbe a leginkább felforgató tettét. Ez csak egy jel, egy sokkal nagyobb cselekedet előképe. Az Atya iránt és az irántunk való szeretetéből fakadó buzgóságában, amiről a zsoltáros ír, a legvégsőkig elmegy. Az Egyház már korán felismerte az összefüggést a templom megtisztításának prófétai tette és Jézus megváltó kínszenvedése, kereszthalála és feltámadása között. Talán nem véletlen, hogy ugyanaz a zsoltáridézet, amellyel Szent János evangélista magyarázza Jézus tettét, már a legkorábbi időkben a szent három nap liturgiájában a hagyományos zsolozsma egyik antifónájaként szerepel: „A házadért való buzgóság megemésztett engem, s gyalázóidnak átkai rám hullottak, Uram.” (vö. Zsolt 68, 10) Jézus valójában ekkor, a kereszten forgatja fel fenekestül és tisztítja meg azt az emberi világot, a mi világunkat, amit eluralt a bűn. Az Atya házáért, Isten népéért, az Egyházért való buzgósága azonban még ebben sem ismer határokat: bűntől megtisztító és megváltó keresztáldozata a mai napig jelenvalóvá válik minden szentmisében.

Úgy tekintsünk tehát Jézusra, amikor a templom megtisztításának történetét olvassunk, mint arra, Aki elsősorban minket akar megtisztítani minden bűntől és rendezetlenségtől. Ő az Atya iránti fiúi ragaszkodástól és engedelmességtől, valamint az irántunk való szeretettől és vágytól indítva a legvégsőkig elmegy, hogy az Isten és az ember közötti akadályokat felszámolja és megszüntesse azért, hogy bennünket a saját isteni életében részesítsen.