Oldal kiválasztása

„Jöjjetek hozzám”

“Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok” (Mt 11,28-30)

Ez az evangéliumi szakasz mindössze három mondat, mégis olyan ereje van és olyan vigaszt hordoz, amire mindnyájunknak szüksége van a hétköznapi terheink hordozásában.

Ki ne ismerne magára a fáradtak és terhet hordozók között? Mindannyian cipelünk valami terhet, mindannyian rohanunk, ügyeket intézünk, aggódunk a családunk és a szeretteink miatt, a megélhetés miatt, a ma és a holnap miatt, gyakran még a tegnap miatt is, az elszalasztott és elrontott lehetőségek miatt – a megannyi megoldatlan probléma, mint Damoklész kardja függ a fejünk fölött. Várnak ránk reggel, amikor felébredünk, ott zötykölődnek velünk a buszon, biciklin, villamoson, és bárhová megyünk, mindig ránehezednek a szívünkre. Terhekkel kelünk és fáradtan fekszünk. Hozzánk, megfáradt és terheket cipelő emberekhez szól Jézus hívása: jöjjetek hozzám, én felüdítelek.

Gyermekkorom gyalogos kirándulásainak egyik legmaradandóbb élménye az érzés, amivel hegyre föl vonszoltam magam, tudva, hogy mindjárt felérünk a tetőre és letehetem hátamról a zsákot és leheveredhetek. Mindjárt vége. Mindjárt odaérünk. Mindjárt letehetem. „Gyere, várlak, hogy felüdítselek.” Ki az, aki nem cipelné szívesen Jézushoz a terheit, ha ezt meghallja? A súly már nem is számít, mert tudjuk, hogy nemsokára leveszik rólunk. És mit mond Jézus, amikor reménykedve terheinkkel hozzá érünk? Mintha leforrázna bennünket. Szó sincs a teher eltűnéséről. Egy szó sem esik arról, hogy mostantól fogva tehermentesen élhetünk, minden gondunk megszűnik, minden probléma magától megoldódik. „Vegyétek magatokra igámat.” Szinte fellázadunk csalódottságunkban. Azt vártuk, hogy leveszi rólunk a terhet, erre még többet rak ránk? Milyen felüdítés ez? Mit akar tulajdonképpen mondani?

Az tudja magára venni Jézus igáját, aki leteszi a saját terheit. Akin 50 kilós hátizsák van, az nem tud magára igát venni. Az első tehát az, hogy Jézushoz érve letesszük a terheket, amiket cipelünk. Letenni lehet, hogy még egyszerű, hiszen elmondani még csak el tudjuk, hogy mi mindent hordozunk, mi mindennel küzdünk. De Rá is bízni őket, hát az már nem megy olyan könnyen. Szelídség kell hozzá és alázat. Alázat, mert tudom, hogy az életem nagy kérdéseit egyedül nem tudom megoldani, szükségem van a segítségére. Alázat, mert tudom, hogy az életem és a mindennapi kenyerem is neki köszönhetem. Szelídség, hogy rá tudjak hagyatkozni, hogy ami terhet az élet hoz, azt fel tudjam vállalni, és hozzá tudjam vinni. Szelídség és alázat, amivel minden ügyemben rá, az Úrra hagyatkozom és bízom a gondviselésében. Ez maga a felüdülés, a megkönnyebbülés, a béke. Ezért talál nyugalmat a lelkem. Tudom, hogy az életemnek Ura és Gondozója van, nem egyedül az én vállamon nyugszik az egész teher. Biztonság ez a legnagyobb bizonytalanság közepette is. Remény, mely a reménytelenség ellenére is bízni tud. Nem egyedül kell kínlódnunk a nehézségeinkkel, mert van Valaki, akinek fontos, hogy mi van velem, aki segíteni akar és tud is.

És miközben így terhünktől szabaddá válva felüdülünk, ő kicseréli a cipelnivalót. Valamit kivesz, valamit hozzátesz – és bár kívülről a hátizsák ugyanaz, a tartalma megváltozott. És amikor újra nekiindulunk a hétköznapoknak, amikor újra vállunkra vesszük a csomagunkat, meglepetten tapasztaljuk, hogy mintha könnyebb lenne. Mintha valaki a nehezét kivette volna az 50 kilóból. Ha vele együtt hordozzuk a terheinket, az iga édes és a teher könnyű.