Oldal kiválasztása

Istenhez való ragaszkodás és lemondás mindenről, ami nem Ő

arpad-hazi_szent_margit_200

Mindig hatásosabb és meggyőzőbb, ha valaki olyan mond el egy nyilvánvaló igazságot, akitől rendes esetben nem az lenne várható. Ha egy holokauszt-túlélő beszél a megbocsátás erejéről, az sokkal meggyőzőbb, mintha az aktuális plébános bíztat erre. Hiszen utóbbinak ez kutya kötelessége.
Hasonlóképpen, ha egy boldog házasságban élő családanya, aki hét gyereket nevelt fel, dicséri az Istennek szentelt szüzességet, akkor arra felkapja az ember a fejét, hiszen biztosan nem önigazolásról van szó. Egy ilyen érveléssel találkoztam nemrégiben, amikor Elizabeth Anscombe egy rövid írását olvastam. G.E.M. Anscombe a 20. század egyik legintelligensebb embere volt, angol filozófus, Ludwig Wittgenstein tanítványa, és mindemellett „harcos” katolikus.
Anscombe a következőről beszél ebben a provokatív írásában: ha valaki azt állítja, hogy a világban való élet, evilág javainak használata és a velük való élés ugyanolyan jó és nemes, és ugyanúgy lehetővé teszi az Istenhez való ragaszkodást, mint az ugyanezen javakról való valós, nem csak elméleti, lelki lemondás az evangéliumi tanácsok szerint, az nem más, mint vallásos cukormáz. Az illető elfeledkezik ugyanis az eredeti bűn következményeiről.
Az Istenhez való feltétel nélküli ragaszkodás azt jelenti, hogy minden máshoz való ragaszkodás, ami nem Isten, csak feltételes lehet.  Az eredeti bűn miatt azonban, a valós lemondás nélkül, a mindentől való lelki elszakadás igencsak kétséges. Nem lehetetlen a világban élők számára, de az adott körülmények között nehéz. Vagyis, mondja Anscombe: „a világban élő keresztények, akik olyan életformát választottak, amely a lemondás ellentéte, gyanús keresztény fajta. És a fecsegés a katolikus családanya végtelen önfeláldozásáról az, aminek látszik és amilyen íze van: vallásos cukormáz, amelynek a reklámozása egy kereskedelmi ügynökhöz illik.”
Eddig Anscombe. Legkevesebb, amit mondhatunk, hogy politikailag nem túlzottan korrekt szöveg ez. Kevesen merészelnek ma a lemondás, esetleg önmegtagadás fontosságáról beszélni. Mindezt nem azért mondom, hogy mi szerzetesek hátradőlhessünk azzal a megnyugtató érzéssel, hogy nincs további teendőnk. Mindig ott van ugyanis annak a kísértése, hogy a legnagyobb kényelmet, és biztonságot biztosítsuk be magunknak, és lehetőségeink határai között a maximálisra tágítsuk a komfortzónánkat. Evilág szelleme minket is megkísért, hogy ne nőjünk fel, maradjunk saját univerzumunk középpontjai és ne vállaljuk fel annak az igazságát, hogy a szeretet áldozattal jár, az önátadás fájdalmas (is).
Világos, hogyan is kapcsolódik mindez Szent Margithoz. Margit maximálisan megvalósította az Istenhez való ragaszkodást, és ugyanakkor a tényleges elszakadást minden mástól. Ennek a radikális Istenhez tartozásnak, Hozzá való ragaszkodásnak a legragyogóbb jele és megvalósítója az ő életében a szüzesség fogadalma és erénye. Nem véletlen, hogy Szent Tamás azt írja, a tisztaság erénye szép, a szüzesség erényének – amely magában foglalja a végleges döntést és lemondást – a szépsége pedig a legkiválóbb. Ugyanakkor a mindentől való elszakadás is radikális az ő életében – és ez az, ami az eredeti bűn miatt fájdalmas. Margit egyénisége ezért vonzó és talán kicsit félelmet is keltő egyszerre: megmutatja a lemondással járó Istenhez való ragaszkodás szépségét és ugyanakkor a fájdalmát is.
Ma evilág vonzása rettentő erős. Ezért is van szükségünk olyan példákra, akik a radikális Istenhez való ragaszkodásnak a ragyogó szépségét sugározzák.