Oldal kiválasztása

(Réginald Garrigou-Lagrange, domonkos szerzetes: Jézus eucharisztikus Szíve és a teljes önátadás c. cikke; megjelent: La Vie Spirituelle , 147, Tome XXIX, n°3, 1931. december 1. Ford. Karsai Nóra Mária)

A Szent Szív Jézus szeretetének szimbóluma, a szeretet legnagyobb jele pedig a tökéletes önátadás. A jóság lényegi része, hogy közölni akarja önmagát; a jó természete szerint tovább adódik. Szent Tamás azt mondja: „A jó azon túl, hogy természete szerint továbbadja önmagát, minél tökéletesebb, annál bőségesebben és mélyre menőbben adódik tovább; a belőle származó dolgok pedig annál szorosabb egységben maradnak vele.”
  A nap is ugyanígy áraszt magából fényt és jótékony melegséget, a növények és az állatok így adnak életet egy másik növénynek vagy egy másik állatnak; így tervezi meg és készíti el műalkotását a művész, így közli gondolatait és felfedezéseit a tudós és adja át tanítványainak zsenijét. Az erényes ember ugyanígy növekszik az erényben, és az apostol, akiben a jóság szent szenvedélye lángol, így adja a lelkeknek a tőle telhető legjobbat, hogy Istenhez vezesse őket. A jóság lényegének része, hogy kommunikatív; és minél tökéletesebb egy létező, annál mélyebben és bőségesebben adja önmagát.
A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a Legfőbb Jó, a lét teljessége a lehető legteljesebben és legmélyebben közli önmagát az Ige örök nemzésével és a szeretet Lelkének lehelésével. Az Atya a Fiú nemzésekor nemcsak részt ad neki természetéből, értelméből és szeretetéből, hanem egész osztatlan természetét közli vele anélkül, hogy megsokszorozná. Megadja neki, hogy „Isten legyen az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől”, az Atya és a Fiú pedig továbbadja a szeretet tőlük eredő Lelkét, aki ugyanaz az osztatlan isteni természet, annak végtelen tökéletességével. A jó természete szerint adja tovább önmagát, és minél tökéletesebb, annál teljesebben és mélyebben közli magát.
Szent Tamás szerint ugyanezen elv alapján illő volt, hogy Isten ne elégedjen meg azzal, hogy megteremtett minket, hogy létet, életet, értelmet, megszentelő kegyelmet adott, és részt adott nekünk természetéből, hanem az Ige megtestesülése által személyesen önmagát adta nekünk.
Isten megtehette volna, hogy az első ember elbukása után máshogy emeljen fel minket. Küldhetett volna például hozzánk egy prófétát, aki ismertette volna velünk a megbocsátás feltételeit. Ő azonban végtelenül többet tett: személyesen a saját Fiát akarta nekünk adni Megváltónkul – „Sic Deus dilexit mundum ut Filium suum unigenitum daret” (Jn 3,16).
Jézus, az örök pap és az emberiség megváltója maga is tökéletesen akarta odaadni önmagát nekünk, földi élete egész folyamán, de legfőképpen az utolsó vacsorán, a kereszten, és ezt azóta is minden nap megteszi a szentmisében és a szentáldozásban. Mi sem mutathatná ezt jobban, mint ez a tökéletes önátadás, Urunk Jézus Krisztus papi, eucharisztikus Szívének gazdagsága. És mi sem serkenthet jobban bennünket rendkívüli hálaadásra, mint az, hogy Urunk megalapította az Eucharisztia és az egyházi rend szentségét.

JÉZUS PAPI SZÍVE ÉS ÖNÁTADÁSA A KERESZTEN

Ő maga mondta: „Nagyobb szeretet nincs annál, ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13). Pál pedig így ír a Zsidókhoz (10,6): „Krisztus a világba lépve azt mondja: »Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem. Az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat«”.

A tökéletes áldozatban, amelyet Üdvözítőnk, az örök főpap mutatott be, az áldozat nem lehetett más, mint saját maga. Önmagát ajánlja fel, keresztre feszített testét, utolsó cseppig kiontott drága vérét, halálra vált szívét, melyet végül lándzsa nyitott meg.

Amint Szent Ágoston nyomán Nagy Szent Albert és Szent Tamás is rámutat, a papságot és az áldozatot még tökéletesebbé teszi 1. hogy a pap, aki közvetítő Isten és ember között, szorosabb egységben van Istennel és szorosabb egységben van a néppel is, amelyért imádatát, könyörgését, engesztelését és hálaadását felajánlja; 2. hogy az áldozat tisztább, értékesebb és teljesebb; 3. hogy a pap és az áldozat egy; az áldozat külső felajánlása és leölése ugyanis jele csupán a pap szíve belső felajánlásának és áldozatának; ennek pedig valósnak, élőnek és mélynek kell lennie, illőn a vallásosság erényének legnagyobb, Isten ihlette tettéhez.
Urunk pedig, az örök főpap és egyetemes közvetítő, maga a Szentség: emberségét természeténél fogva, kezdetektől megszenteli az Igével való személyes egység, szentséges lelkének papi cselekedetei pedig teandrikus, határtalan értékkel rendelkeznek, melyet Ige-mivoltából merítenek: ezen a földön természetükből adódóan és szigorú értelemben végtelen, érdemszerző és engesztelő értéket hordoztak. Papi szíve  a lehető legszorosabban egyesült Istennel, és egyébként az emberekkel is, mivel Jézus a feje annak a misztikus testnek, amelynek mi vagyunk a tagjai: „Krisztus a Feje a Testnek, az Egyháznak” melyet ő üdvözít (Ef 5,23).
Jézus papi szíve a Kereszten ráadásul a lehető legtökéletesebben és legmélységesebben adatott át, amint ő maga hirdette: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól” (Jn 10,17-18).
A tiszta áldozat, amelyet Jézus a kereszten bemutatott, önmaga: megfeszített teste, utolsó cseppig kiontott vére, minden ízében megtört teste. Jézusnak még a lelke is áldozattá válik, amikor teljesen átengedi magát a fájdalomnak, és egész lelkével átérzi a világegyetem elhagyatottságát: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”.
Így áldozza fel magát teljesen Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ennél nagyobb egységben nem is lehetne egymással a pap és az áldozat; és a külső és a belső áldozat közti kötelék sem lehetne ennél erősebb. Ha Szent Pál azt mondta: „Magam is áldozattá leszek a ti lelketekért, még ha ti kevésbé szerettek is engem, mint én benneteket” (2Kor 12,15), mit mondjunk Urunkról, aki minden vérét kiontotta értünk a Getszemáni kertben, az ostorozáskor, amikor tövissel koronázták, majd a kereszten? Erről emlékezik meg a Szent vér zsolozsmájának matutinuma is.
Krisztus papi szíve bőséggel árasztotta ezt a drága vért üdvösségünkért. Amint Szent Pál írja a Zsidókhoz: „Nem bakok vagy borjak vére által, hanem saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” (Zsid 9,12)
Amint a liturgiában is áll, ahol olyan tökéletesen szemlélhetjük ezt a titkot: „Ki ebben a vérben mossa ruháját, minden foltja távozik/ Bíbor ragyogást ölt, mely hasonlóvá teszi az angyalokhoz, és kedvessé a Király előtt… Megváltottál minket, Urunk, véred által, és királyi birodalommá tettél minket Istenünk előtt.

JÉZUS EUCHARISZTIKUS SZÍVE ÉS ÖNÁTADÁS AZ EUCHARISZTIA SZENTSÉGÉNEK MEGALAPÍTÁSÁBAN

Ahogy az Atyaisten teljes természetét nekünk adja az Ige örök nemzésében és a Szentlélek lehelésében, és ahogy Isten az Ige megtestesülésében személyesen akarta odaadni magát, úgy akarta Jézus is személyesen átadni magát az Eucharisztiában. Papi szívét azért nevezzük eucharisztikus szívnek, mert az Eucharisztiát adta nekünk tiszta és egészséges levegőként, mivel egészséget szerez számunkra.
Urunk megelégedhetett volna annyival, hogy egy kegyelmet jelölő szentséget hoz létre, mint amilyen a keresztség vagy a bérmálás: ő azonban olyan szentséget akart adni nekünk, ami nemcsak kegyelmet hordoz, hanem magát a kegyelem Szerzőjét is.
Mivel az Eucharisztia így a legtökéletesebb szentség, mely még az egyházi rendet is felülmúlja, az eucharisztikus szív kifejezés meghaladja a papi szív kifejezést. A papi szív az eucharisztikus szívbe zárva van, mivel Jézus azzal alapította meg a papságot, hogy az Eucharisztiát nekünk adta. Továbbá papi szívnek nevezhetjük magát Krisztus szolgálatát is, szoktuk emlegetni az arsi plébános papi szívét, míg az Eucharisztikus szív kifejezést egyedül annak szívére mondhatjuk, aki az Eucharisztiát szerezte nekünk.
Mielőtt Urunk érzékelhető jelenlétével eltávozott tőlünk, önmagát személyesen akarta itthagyni nekünk az eucharisztia leple alatt. Szeretetében nem is hajolhatott volna közelebb hozzánk, a legkisebbekhez, a legszegényebbekhez, a legelhagyatottabbakhoz; nem is egyesülhetett volna jobban velünk, nem adhatta volna jobban oda önmagát mindegyikünknek külön-külön.
Eucharisztikus szíve megszerezte számunkra testének, vérének, lelkének és istenségének valóságos jelenlétét. A földön mindenhol, ahol megszentelt ostyát őriznek egy tabernákulumban, akár a legtávolabbi missziókban is, velünk van, „számkivetettségünk szelíd társaként”. Minden tabernákulumban ott van, „türelmesen várva ránk, készen arra, hogy meghallgasson minket, és vágyva, hogy imádkozzunk hozzá.”

 

Jézus eucharisztikus szíve adta nekünk az Eucharisztiát áldozatul, hogy anyagba testesülten, tartósan jelenvalóvá tegye Keresztáldozatát oltárainkon, a világ végső határig, és élveznünk engedje gyümölcseit. A Szentmisében pedig Urunk, a főpap, újra és újra feláldozza értünk önmagát.

Az élő Krisztus szüntelenül közbenjár értünk”, mondja Szent Pál (Zsid 7,25). Különösen is igaz ez a szentmisében, ahol, a Trentói zsinat tanítása szerint ma is ugyanaz a pap ajánlja fel önmagát szolgái keze által, vértelenül, miután a kereszten már meghozta véres áldozatát.
Ez a Krisztus szívében ma is élő, belső áldozat mintegy a mise szent áldozatának lelke, mely végtelen értékét adja. Krisztus Jézus emellett imádásunkat, könyörgésünket, engesztelésünket és hálaadásunkat is szüntelenül az Atyához viszi. De a legfontosabb, hogy mindig ugyanazt a tiszta áldozatot mutatja be: a megfeszített Üdvözítő testét, és az oltáron szentségileg kiáradó drága vérét, hogy szüntelenül eltörölje a világ bűneit.
Jézus eucharisztikus szíve azzal, hogy nekünk adta az Eucharisztia áldozatát, a papságot is nekünk adta. Miután így szólt apostolaihoz: „Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket” (Mk 1,16), és: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, és gyümölcsötök maradandó legyen” (Jn 15,16), az utolsó vacsorán megadta nekik, hogy felajánlhassák az Eucharisztia áldozatát, e szavakkal: „Ez az én testem, mely értetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Hatalmat adott nekik a kenyér megszentelésére, mely mindig megújul a szeretet szentségében. Szentségként és áldozatként az Eucharisztia ugyanis nem maradhat fenn a papság nélkül, ezért Üdvözítőnk kegyelme nemzedékeken át fakaszt és érlel papi hivatásokat, már csaknem kétezer éve. Így lesz ez a világ végezetéig.

Végül Jézus eucharisztikus Szíve a Szentáldozásban adatik nekünk

Az Üdvözítő eledelül adja magát nekünk, nem azért, hogy magunkba olvasszuk őt, hanem hogy egyre hasonlóbbá váljunk hozzá, egyre jobban életre keljünk és szentté legyünk általa, egyre inkább teste részévé váljunk. Egyszer ezt mondta Sziénai Szent Katalinnak: „Elveszem a szívedet, és neked adom az enyémet.” Ez volt a látható jele annak, ami lelki szinten történik, ha valaki buzgó szívvel járul áldozáshoz, hogy szíve meghaljon a szűkösségnek, az önzésnek, az önteltségnek, hogy kitágulva hasonlóvá váljon Krisztus Szívéhez tisztaságban, erőben, önzetlenségben. Egy másik alkalommal az Úr megadta ugyancsak Szent Katalinnak, hogy szívsebéből igyon. Ez is a buzgó szentáldozás egyik szimbóluma, amikor a lélek mintegy lelki értelemben iszik Jézus Szívéből, „az új kegyelmek otthonából”, „a rejtett élet édes menedékéből”, „az Istennel való egyesülés titkainak mesteréből”, „annak szívéből, aki alszik, mégis szüntelenül virraszt”.
Szent Pál így ír (1Kor 10,16): „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösség? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösség?” Továbbá, amint Szent Tamás megjegyzi, amikor a pap a szentmisén részesül a drága vérből, önmagáért és a hívekért részesül benne.

JÉZUS EUCHARISZTIKUS SZÍVE ÉS A MINDENNAPI, SZÜNTELEN ÖNÁTADÁS

Jézus végül minden nap odaadja nekünk az Eucharisztiát mint szentséget és mint áldozatot. Ugyancsak szüntelenül, a nap minden percében számtalan misét mutatnak be a föld színén; mindenhol, ahol a nap felkel. Ez Krisztus irgalmas szeretetének szüntelen megnyilvánulása, aki minden korban, minden egyes ember lelki szükségleteire választ ad. „Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem szent és szeplőtlen legyen”, írja Pál apostol az Efezusi levélben (5,26).
Ugyanígy megadja a léleknek mindazokat a kegyelmeket is, amelyekre élete különféle szakaszaiban szüksége van, elsősorban a szentmise és a szentáldozás által. A mise már a katakombákban is a megújuló kegyelmek tűzhelye volt, majd később, a barbárok támadásai idején, a középkor különböző szakaszaiban, és most, napjainkban is, hogy erőt adjon a minket fenyegető legnagyobb veszélyekkel szemben, az ateista szervezetekkel, melyek a bolsevizmust terjesztik a világban, hogy minden vallást leromboljanak. Jelen korunk szomorúsága ellenére korunk egyházának belső élete, annak legmagasabb rendű javaival minden bizonnyal csodaszép látvány felülről, Isten és az angyalok szemében.

Minden kegyelmet Jézus eucharisztikus szívéből kapunk, akinek a szentmisét és a szentáldozást köszönhetjük, aki szüntelenül adja nekünk az oltáron szentségileg kiontott vérét.

Ezt értette meg Charles de Foucauld atya is, amikor az iszlám hívők és a muzulmán országok megtéréséért imádkozott. Ezt értik meg ma is az imádkozó lelkek, akik teljes szívükből könyörögnek és miséket ajánlanak fel Oroszország megtéréséért.
Az Üdvözítő drága Vérének egyetlen cseppje képes újjáteremteni mindezeket a szerencsétlen hitetleneket, akik egyre jobban eltávolodnak tőle és másokat is megrontanak..
Erre bizonyára nem gondolunk elégszer. Az Üdvözítő drága Vérének tisztelete és a mély fájdalom, amikor látnia kell, hogy ez a vér hiába árad a lázadó lelkekre, nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy Jézus eucharisztikus Szívét szegény bűnösei felé hajlítsuk: igen az ő szegény bűnösei felé. Ők mind az övéi, és az olyan apostolok, mint Szent Pál, Szent Ferenc, Szent Domonkos, Sziénai Szent Katalin és még sokan mások annyira lángoltak az Üdvözítő iránti szeretettől, hogy vele együtt akartak harcolni e lelkek üdvösségéért.
Ha Krisztus irántunk való szeretetére gondolunk, fájdalommal kellene eltelnünk annak láttán, ahogy a lelkek elfordulnak Szívétől, drága vérének forrásától. Értük onttatott ki ez a vér, mindenkiért, bármennyire távol legyenek is, még a bolsevistáért is, aki káromolja Istent és mindenhonnan el akarja törölni Nevét. Az Úr, aki nem akarja a bűnös halálát, méltóztassa a szentmisében újra kiárasztani vérét Szívéből és szent sebeiből!
Ebből következik, hogy Jézus eucharisztikus Szíve korántsem valami szirupos áhítat témája, hanem a tökéletes önátadás kiváló példája, azé az önátadásé, amelynek a mi életünkben napról napra egyre önzetlenebbé kellene válnia. A pap számára a szentmisén minden egyes konszekrálásnak az Istenbe vetett hit, bizalom és a lelkek iránt szeretet lelkületében tett előrehaladást kellene jelentenie. A híveknek pedig minden áldozásnak lényegesen buzgóbbnak kellene lennie az előzőnél, mivel mindegyiknek növelnie kellene a bennünk lévő szeretetet, és szívünket egyre tisztábbá, Urunkéhoz egyre hasonlóbbá kéne tennie, és késznek arra, hogy a következő nap még jobban fogadjuk be őt.

Jézus eucharisztikus Szíve sokszor „megalázott, elhagyott, elfeledett, megvetett, meggyalázott” szív, mégis „ez a Szív szereti a mi szívünket, ez a csendes Szív a mi lelkünkhöz akar szólni”, hogy megtanítsa a rejtett élet és a napról napra egyre önzetlenebb önátadás értékére.

A testté lett Ige eljött övéi közé, „de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Boldog, aki befogadja mindazt, amit irgalmas Szeretete adni kíván neki, és aki nem áll ellen kegyelmeinek, melyeknek rajtuk keresztül más, nehezebb helyzetben lévő emberekre hivatott ragyogni. Boldogok azok, akik amit kaptak, Urunk példájára egyre önzetlenebbül adják oda magukat Őáltala, Ővele és Őbenne.
Ha a hittől leginkább eltávolodott helyeken is van csak egyetlen lélek, aki a kegyelem állapotában van, igazán buzgó és átadott, mint Charles de Foucauld atya; egy olyan lélek, aki befogadja mindazt, amit Krisztus eucharisztikus szíve adni akar neki, lehetetlen, hogy előbb-utóbb e lélek ragyogása ne kezdjen közvetíteni valamit az eltávolodottak felé abból, amit kapott. Lehetetlen, hogy a Drága Vér túl ne csorduljon valamiképpen a misekehelyből, hogy előbb-utóbb, de legkésőbb a halál óráján megtisztítsa azokat az eltávolodottakat, akik nem állnak ellen az isteni kezdeményezéseknek, a megelőző aktuális kegyelmeknek, amelyek megtérésre indítják az embert. Gondoljunk néha egy muzulmán, egy buddhista halálára, vagy egy hozzánk közelebbi anarchista halálára, akit talán gyermekkorában megkereszteltek: mindegyiküknek halhatatlan lelke van, melyért Urunk Szíve minden vérét kiontotta.

Róma, Angelicum, RÉGINALD Garrigou-Lagrange OP

Pertinet ad rationem boni, ut se aliis comrnunicet. Unde ad rationem summi boni pertinet, quod summo modo se creaturae communicet” (IIIa.q.1.a.1) “Secundum diversitatem naturarum, diversus ema­nationismodus invenitur in rebus,

et quanto aliqua natura est altior, tanto id quod ex ea emanat magis est intimum” (C. Gentes, 1. IV, ch. xr, initio).

 IIIa.q.1.a.1.: Utrum conveniens fuerit Deum incarnari (ez a kérdés a megtestesülés lehetőségéről és szükségességéről szól, illetve annak okáról, melyről már a 2-3. szakaszban is szólt). Szent Tamás válasza így hangzik: „Unicuique rei conveniens est illud, quod competit sibi secundum rationem propriae naturae, sicut homini conveniens est ratiocinari…

Ipsa autem natura Dei est essentia bonitatis… Pertinet autem ad rationem boni út se aliiscommunicet… Unde ad rationem summi boni pertinet quod summo modo se creaturae communicet, quod quidem maxime fit per hoc, quod naturam creatam sic sibi conjugit, ut una  persona fiat ex tribus, Verbo, anima et carne, sicut dicit Augustinus in 1. XIII de Trinitate, c. 17. Unde manifestum est, quod conveniens fuit Deum incarnari.”

Vö. Szent Tamás, IIIa.q.1.a.2: „Deus per suam omnipotentem virtutem, poterat humanam naturam multis aliis modis reparare.”

 De Trinitate, 1.IV, c.XIV.

De Eucharistia, dist. V, c. 3 (Opera omnia, ed. Borgnet, 1899, t. XXXVIII, 347. o.)­

IIIa.q.48.a.3.

A Szent Vér ünnepe, első esti dicséret himnusza (Július 1.). Az Eucharisztikus Szív saját zsolozsmájának 3. nokturnumában Aranyszájú Szent János e szavait is olvashatjuk (hom. 46 in Joann.): „Sanguis Christi regium nobis imprimit characterem, incredibilem parit pulchritudinem, animae nobilitatem conservat, virtutem magnam infundit. Digne receptus doemones procul pellit, angelos vero advocat… Hic sanguis salus animarum nostrarum est: eo abluitur anima, ornatur, incenditur; mens redditur igne splendidior et ad caelum etevatur.” Milyen teljesség és gazdagság van ezekben a szív bőségéből előtörő szavakban!

Vö. Szent Tamás, IIIa.q.65.a.3.: „Sacramentum Eucharistiae est, potissimum omnium aliorum.” Az Eucharisztia szentsége a legtökéletesebb szentség, mert nemcsak a kegyelmet tartalmazza, hanem magát a kegyelem Szerzőjét is. Az egyházi rend szentsége pedig annak köszönheti nagyságát, hogy a felszenteltek az Eucharisztia szolgálatában állnak. Vö. ibidem ad 3um.

Az eucharisztikus Szív zsolozsmája jól mutatja Krisztus irántunk való szeretetének e különféle megnyilvánulásait és a köztük lévő  mély összeköttetést.

Vö. Szent Tamás, IIIa.q.8o.a.12.ad3: „Potest a populo corpus sine sanguine sumi. Nec exinde sequitur aliquod detrimentum : quia sacerdos in persona omnium sanguinem offert et sumit, et sub utraque specie totus Christus continetur.”

Azok, akik misét szeretnének bemutattatni az iszlám hívők vagy Oroszország megtéréséért, ezüyben fordulhatnak Joyeux tisztelendő atyához, az Észak-Afrikai bennszülöttek lelki segítéséért felelős küldötthöz (23 rue des Consuls, Algír), vagy a Plan d’Aups-i presbiterhez (Saint-Zacharie, Var)..

Ezt mondja Szent Tamás is az Adoro te himnuszban:

„Me immundum munda tuo sanguine,

Cujus una stilla salvum facere

Totum mundum quit ab omni scelere.”

„Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom./Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá./ Világ minden bűnét meggyógyítaná.”