Oldal kiválasztása

(Carl R. Trueman, 2020.03.31.)

Forrás: https://www.firstthings.com/web-exclusives/2020/03/deaths-delayed?fbclid=IwAR2pQ65lfl9_09p8oLENnQUZ-po4LyyR2I5c4VhITLd-LLujXPT3rCmCjWw

A magyar fordítást Moriah Speciale (Assistant Editor, First Things) engedélyével tesszük közzé ©

1024px-Kuoleman_Puutarha_by_Hugo_Simberg

 

A múlt héten Pennsylvania állam képviselője, Stephanie Borowicz azt javasolta, hogy hirdessenek ima-, böjt-, és bűnbánati napot. A koronavírus, mondja, „talán egy jogos büntetés bűneink miatt”. A hitetlenkedők reakciója borítékolható volt, bár valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy a keresztények mit értenek imán. Az igazi kereszténység számára az ima nem az okos cselekvés alternatívája, mintha az ima védőoltás nélkül is megakadályozná például a kanyaró kialakulását. Az ima inkább annak elismerése, hogy a teremtett világban minden Isten transzcendens valóságától függ. Vagy, amint a Cromwellnek tulajdonított mondás fogalmaz: bízni kell Istenben, de azért jobb, ha szárazon tartjuk a puskaport.
            Amikor a keresztények egyes bajoknak konkrét jelentést tulajdonítanak, annak mindig ingatag ismeretelméleti alapja van, mert a Szentírás maga is úgy mutatja be ezeket a dolgokat, mint amelyeknek különböző okaik vannak – valamely rossz tettre adott büntetés, mint például Ananiás és Szafira esetében a teljesen titokzatosig, mint Jób esetében. S bár a koronavírusjárvány értelméről a mai keresztények elképzelése ismereteleméltileg kissé megalapozatlan lehet, a világi elképzelések nem kevésbé, különösen amikor azt állítják, hogy bizonyos események azt sugallják, hogy egyes erkölcsi álláspontok egyszerűen a történelmi jó oldalára állítanak minket. Ez a két kijelentés nem annyira metafizikai igazságokat állít, mint inkább retorikai fogásokról van szó azzal a céllal, hogy egy személyes meglátást objektívként állítson be, s így tekintéllyel ruházza fel. A metafizikai teleológiának (célra irányultságnak – vagyis hogy mindennek van valami célja, cél-oka) sok formája van, és akik megtagadják a keresztényektől ezt a privilégiumot, jó lenne, ha önmaguktól is megtagadnák.
            A COVID-19-válság előbb-utóbb véget ér, és a kérdés, amivel a keresztényeknek szembe kell nézniük, egyszerű lesz: „Mit tanulhatunk mindebből?”. Egyvalami azonban rögtön világos lesz: az általános pánik szintje azt jelzi, hogy közülünk csak nagyon kevés ember van tényleg felkészülve saját halandóságunk valóságára. Amint nemrég egy barátom mondta: Jézus, amikor azokról az emberekről beszél, akikre rádőlt Siloámban a torony, vagy akiknek vérét Pilátus az áldozati vérrel keverte, akkor a személyes rossz cselekedetek és a halál közötti leegyszerűsítő kapcsolatot eleve kizárja. Ugyanakkor azt is állítja, hogy az ilyen haláleseteknek emlékeztetnie kellene minket, hogy az életünk végén a sír – és a keresztény teológia szerint az ítélet vár – minket.
A modern nyugati kultúra igyekezett civilizált formába önteni és marginalizálni a halált, egyrészt azzal, hogy filmekben és TV-műsorokban fiktív módon ábrázolja, másrészt azzal, hogy magát a valóságot viszont nagy ívben kikerüli. És amint a modern társadalmak másik nagy célpontja, a szexualitás esetében, amit szintén igyekszik a lehető legközönségesebbé tenni, úgy a halál esetében is az történt, hogy a valóság jól arcul csapott bennünket.
A korai társadalmak szent szertartásokkal vették körül a szexualitást és a halált, és erre nagyon jó okuk volt: ezeket a dolgokat nem lehet büntetlenül közönségessé, jelentéktelenné tenni vagy éppen önkényesen használni. A szexualitás és a halál egyszerűen túl fontosak és túl jelentősek ehhez. És így, amint a MeToo-mozgalom végül ráébresztette a hollywoodi elitet, hogy a szexről mint szórakozásról alkotott elképzelésük hamis volt, úgy most a koronavírus valósága is megkérdőjelezhetővé tette Ciceró bíztató szavait, miszerint „senki sem olyan idős, hogy ne bizakodna abban, hogy talán még egy évet fog élni”. Ennek pedig rá kellene ébresztenie az Egyházat saját prioritásaira. Az, hogy „Mentsük meg a művészeteket” valahogy már nem tűnik annyira fontosnak, amikor a legsürgetőbb problémánk nem az, hogy jegyet szerezzünk a new yorki operába, hanem a halál fenyegető valósága, amely bizony még az előtt elérhet bennünket, hogy a járvány végeztével a jegypénztár újra megnyitná kapuit.
Világos, hogy nagyon hozzá vagyunk szokva a kényelmes élethez. Mivel mással magyarázhatnánk például azt, hogy a szupermarketekben közelharcot vívunk a WC-papírért? Félreértés ne essék, ezt a fürdőszobai kelléket az egyik legcsodálatosabb találmánynak tartom, fontosabbnak, mint bármilyen mobiltelefont vagy kávégépet, de azt azért nem állítanám, hogy a WC-papír elengedhetetlenül szükséges az élethez. Sokszor elgondolkodtam már azon, mit is jelent az „életmentés”. Kulturális szempontból talán ízléstelenebbnek hangzik, de a „késleltetni a halált” mégis pontosabb kifejezés lenne. Hiszen azért születtünk, hogy meghaljunk. A halál elkerülhetetlen, és éppen ezért érezzük annyira rémisztőnek.
Ebben a helyzetben az egyház feladata lenne, hogy ráébressze az embereket a valóságra, még mielőtt maga a valóság sétál velük szembe. De az elmúlt hetekben mintha mindez hiányozna az egyház megnyilvánulásaiból. Természetesen nagyon fontos a vírus elleni küzdelem; de az egyház feladata mégis az lenne többek között, hogy felkészítsen minket a halálra.
A keresztények korábbi nemzedékei ezt valahogy ritkán tévesztették szem elől. Vegyük például az [anglikán] Temetési Szertartáskönyvet, amelynek az imái mind szentírási szövegekben gyökereznek, tele vannak bibliai utalásokkal, és a mi kultúránk számár kissé idegen nyelvezettel beszél: az ember élete rövid és tele van nyomorúsággal. Felnő, majd élete megszakad, mint a virág szára; eltűnik, mint az árnyék, nem marad meg örökre.
Az ilyen liturgikus szöveg a mai ember számára furcsán hat. Ennél már csak az aggasztóbb, hogy egy ilyen szöveg a mai egyház elvárásaival szemben is idegenül hat.
Amint azt Philippe Rieff (amerikai szociológus) egyszer megjegyezte: régebben az emberek nem azért jártak templomba, hogy boldogok legyenek, hanem azért, hogy nyomorúságukra, életükre magyarázatot kapjanak. Ha az Imádságoskönyvet (Book of Common Prayer) útmutatónak tekintjük, akkor ez nagyon is érthető: a 16. században az élet nehéz, nyomorúságos volt és halállal végződött. Az emberek kapaszkodókat kerestek, hogy szembe tudjanak nézni a valósággal, nem pedig szórakozást, amitől jól érzik magukat. A mi életünk talán kényelmesebb, mint elődeinké volt, ám ez nem tart sokáig, mert életünk ugyanúgy végződik, mint az övék. Akármilyen zordul is hangzik, az egyház dolga nem annyira az, hogy a fizikai csapásokkal harcoljon, hiszen azok jönnek-mennek, hanem sokkal inkább az, hogy küzdjön az ellen, amit Leszek Kolakowski (lengyel filozófus, eszmetörténész) a „fájdalomcsillapítók” korának nevezett.
Az egyháznak természetesen segítenie kell az embereket élni, de úgy, hogy tudják: a halál árnyékában élnek. Ezt a földi valóságot az örökkévalóság sokkal szélesebb kontextusába kell helyeznie. Az egyház dolga, hogy igehirdetésével, liturgiájával, zsolozsmájával és szentségeivel felkészítse az embereket és ráébressze őket a halálra, amely félelmetes, ijesztő valóság, és amellyel egy napon mindannyiunknak szembe kell néznie. Ám ennek a világnak a szenvedései – pontosabban, sokunk számára, ez a sok felszínes, jólétből fakadó kis élvezet –, csak futó pillanat az eljövendő, ránk váró örök dicsőséghez képest.
A presbiteriánus Carl R. Trueman biblikus és vallástudományi professzor Grove City College-ben, valamint az Institute for Faith and Freedom tagja.