Oldal kiválasztása

Kivonulni, úton lenni, megérkezni, ünnepelni…

Beszámoló a Mátraverebély-szentkúti szerzetesi zarándoklatról

A fenti mottóval indultunk útnak április 24-én délután hatan a budakeszi házból, hogy a megszentelt élet évében, más rendek növendékeivel együtt zarándokoljunk Szécsényből Mátraverebély-Szentkútra.

Kivonulni…

Vagyis belemerészkedni Isten megtartó hűségébe, gondoskodásába.

Délelőtt még tanultunk, dolgoztunk, délután pedig egy jól megtömött buszon sokféle közösség vidám tagjaival együtt már Szécsény felé tartottunk. A jó kétórás utazás segített kilépni életünk megszokott üteméből, mások felé fordulni és Egyvalakire összpontosítani figyelmünket. Érte indultunk. Azért, hogy a hétköznapok forgatagából kilépve néhány nap erejéig konkrétan is megélhessük, hogy életünk egy nagy zarándoklás Felé, aki vár ránk.

Szécsényben ferences testvéreink várták az útra készülő mintegy 85 fiatal, többnyire képzésben lévő zarándokot. A mi szálláshelyünk a ferences kolostor egyik ódon, boltíves szobája volt. A közös vesperás és vacsora után a másnapi korai indulásra való tekintettel hamar nyugovóra tértünk. Itt nagyon különleges tapasztalatban volt részünk, kicsit belekóstolhattunk domonkos őseink életébe: milyen lehetett fejből mondani a zsolozsmát – zarándok füzetünk ugyanis ezt az imaórát nem tartalmazta – de a viccel ellentétben örömmel nyugtáztuk, hogy ez nemcsak a bencéseknek sikerülhet… Reggel, miután tisztelettel adóztunk domonkos eleinknek, hogy évszázadokon keresztül közös hálóteremben tudtak aludni J, ismét közös imán és szentmisén vettünk részt.

Úton lenni…

Ez is kifejezetten domonkos vonás, de manapság javarészt nem két lábon tesszük ezt, illetve nem 13 másik közösség tagjaival együtt. De ezen a napon igen. Varga Kapisztrán ferences atya mint rutinos zarándokló „erős kézzel és felemelt karral vezette ki” csapatunkat Szécsényből. Lelkesedését (és tempóját) hamar átvette mindenki (aki nem akart lemaradni). A mintegy 25 kilométeres zarándokút alatt volt alkalom közösen imádkozni, ismerkedni, beszélgetni, elmélkedni és megtapasztalni Isten gondviselését. Amerre jártunk, mindenütt szívesen fogadtak a helyi egyházközségek tagjai süteménnyel, frissítővel, ebéddel.

Megérkezni…

Kora este érkeztünk meg a megújult nemzeti kegyhelyre, ahol a helyi ferences atyák már vártak minket. Nagyon felemelő érzés volt megérkezni. Ez a „mini célba érés” a zarándoklat csúcsa: odatérdelni a Szűzanya elé és letenni mindent, ami a szívünkben van és mindenkit, akikért az úton imádkoztunk. Hálát adni az Úr meghívásáért a megszentelt életre, könyörögni önmagunkért, közösségeinkért és a ránk bízottakért.

Szinte velünk egyszerre érkezett meg Rómából a zarándoklat vendége, José Rodríguez Carballo OFM érsek atya is, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregáció titkára.

Este ismét közösen zsolozsmáztunk és a kiadós vacsora után egész éjszakás szentségimádáson lehetett részt venni, amit az éjféli olvasmányos imaóra szakított csak meg.

A mi közösségünk megérkezése másnap reggel vált teljessé, amikor kongregációnk összes többi (már nagyon várt) tagja is busszal megérkezett. Ekkor együtt vonultunk a Szűzanya szobra alá köszönteni őt.

Ünnepelni…

A szombat reggelre összegyűlt több száz szerzetes közös ünneplése, hálaadása a szabadtéri oltárnál kezdődött (gyönyörű napsütésben) közös imával, melyben Carballo érsek atya lendületes prédikációban buzdított minket szerzetesi életünk szenvedélyes és reményteli megélésére. Beszélt a szerzetesi élet mai problémáiról, leehetőségeiről, fontosságáról. A prédikáció után a különböző szerzetesi életformában élő közösségek képviselői tettek fel kérdéseket Carballo atyának. Ezt követően más-más korosztályhoz tartozó szerzetesek saját életükön keresztül mutatták be az érsek úrnak a magyarországi szerzetesség XX. századi történetét. Az ünnepi szentmisére a közös ebéd után került sor. A zarándoklat zárásaként a bazilika oltárára helyezett kegyszoborhoz járulhattunk egyesével, újra a Szűzanya oltalmába ajánlani magunkat és kéréseinket.

A találkozás nagy élménye volt a szentkúti zarándoklat. Találkozás egymással, önmagunkkal, Istennel. Arra emlékeztetett, hogy folyamatosan úton vagyunk, és ezt az utat nem egyedül járjuk, hanem az Úr Jézussal, és mindazokkal, akiket Ő testvérként mellénk adott. Mindannyiunknak egy közös célja van, eljutni Krisztushoz. Erre tettük fel az életünket, és erre mutatott rá szombati zarándoklatunk is.

Egy régebb óta fiatal (73 éves) nővér beszámolója

„Reményt felülmúló boldogság”

Nagy-nagy örömmel indultam a szentkúti kegyhelyre, hálát adva hivatásomért, és minden szerzetesi hivatásért, de különösen is a hűségért.

Nagy öröm volt látni a szerzetesrendek egységét, hitét, a Szűzanya közbenjárásába vetett bizalmát.

Nagyon megerősített érsek Atya beszéde, erősítette a hitet, reményt, bíztatott az evangélium megélésére, ami örömöt és vidámságot ad, és ezt kell sugározni az emberek felé, hogy örömmel induljanak el a hit és a szeretet útján.

A rendszerváltás előtt, a kommunizmus alatt remélni sem mertem volna, eszünkbe sem jutott, hogy egyszer még Magyarországon is megvalósulhat az, amit most láttam: rengeteg szerzetes együtt, egységben, szabadon: Istennek legyen hála….

Egy fiatal „buszos” zarándoknővér beszámolója

Mi, akik a zarándoklat gyalogos részén nem tudtunk részt venni, szombaton autóbusszal eredtünk gyalogló nővéreink nyomába. Már péntek este megöltötték a budakeszi kolostort a többi házból érkező rendtársaink, hogy másnap reggel együtt indulhassunk el azon az úton, amelyre az Úr hívott minket.

A találkozás nagy élménye volt a szentkúti zarándoklat. Találkozás egymással, önmagunkkal, Istennel. Arra emlékeztetett, hogy folyamatosan úton vagyunk, és ezt az utat nem egyedül járjuk, hanem az Úr Jézussal, és mindazokkal, akiket Ő testvérként mellénk adott. Mindannyiunknak egy közös célja van, eljutni Krisztushoz. Erre tettük fel az életünket, és erre mutatott rá szombati zarándoklatunk is.

 

Domonkos jelöltként a szerzetesi zarándoklaton

Az elmúlt pénteken (április 24.) szerzetesi zarándoklaton vettem részt nővértársaimmal. Már előző nap közösen leutaztunk a szécsényi ferences kolostorba, és másnap indultunk Mátraverebély-Szentkútra gyalogosan. Ezen a kegyhelyen még nem jártam korábban, sőt nővéreimmel is ez volt az első zarándoklatom. Nagyon vártam már ezt a napot! Számomra nagy élményt volt, hogy 85 szerzetes zarándokolt együtt, közel 25 km-en keresztül. Megható volt, ahogy az út során a falvakban az emberek milyen szeretettel vártak minket: megcsókolták a zarándokkeresztet, mosolyogva integettek, nagylelkűen megvendégeltek minket és kérték imáinkat. Látszott valamennyiükön, mennyire vágynak valami másra, mint amiben élnek, vágynak valami nem hétköznapira, vágynak Istenre, még ha ezt nem is tudják megfogalmazni. Az út során lehetőség nyílott ismerkedésre, imára, elcsöndesedésre… kiszakadtunk mi is a hétköznapokból. Ugyan jól elfáradva és porosan érkeztünk meg Szentkútra, de amikor az erdőből kilépve elénk tárult a templom, majd köszönthettük a Szűzanyát, az feledtetett minden nehézséget.


Egy szobában együtt zsolozsmázik a bencés, a ferences és a jezsuita szerzetes, amikor váratlanul kialszik a villany. A bencés zavartalanul folytatja a zsolozsmát, hiszen fejből tudja a breviáriumot. A ferences buzgón fohászkodik, hogy gyúljon ki újra a fény. A jezsuita pedig elmegy és megkeresi a biztosítékot…

Kivonulni, úton lenni, megérkezni, ünnepelni…