Oldal kiválasztása

Úsztál már csukott szemmel? Mondjuk egy tóban? Fantasztikus élmény. Nem látod a vizet, ezért selymesebbnek észleled a tapintását, érzed, ahogyan körülölel. Viszont egészen biztos vagyok benne, hogy csak akkor tennénk ilyet, ha már megtapasztaltuk, legalább egyszer, hogy a víz nem nyel el, nem ellenség, hanem megtart. Csak akkor tennénk ilyet, ha már egészen rá tudnánk bízni magunkat.
Most képzeld el a következő jelenetet: A kolostor udvarában egy fiatal apáca balesetet szenved, beleesik egy kútba. Mit csinálnak a többiek, akik látták? Hát, maguk sem tudják, valószínűleg elvesztik a fejüket, rohangálnak, esetleg segítségért kiáltanak… Azt hiszem nagyon sokunknak lenne hasonló az első reakciónk. És mit tesz Margit? Egyszerűen csak ahhoz fordul, aki tud is segíteni. Akiről tudja, hogy csukott szemmel is Rá bízhatja magát. És a csoda megtörténik. Ez és az ehhez hasonló különleges esetek nagyban tanúskodnak Margit hatalmas, Istenbe vetett bizalmáról, de nem csak ezek, a mindennapjait, egész életét egy alapvető Istenre hagyatkozás jellemzi. Ilyen volt az imádsága. Aki mer hosszú órákat imában tölteni, és nem rohan folyton a feladatai után, annak mélységes a bizalma, és annak is, aki nem fél a fertőzésektől, hanem segít, nem fél a fájdalomtól, engesztel, nem fél a fáradságtól, virraszt, és ajándékozza az idejét, szétosztja önmagát…
Eszembe jut, egy nagyon kedves történet, Ruth Sawyer meséje, A karácsonyi alma legendája, amelynek egy kis órásmester a főhőse, a szegény, hajlott hátú, de nagyon kedves, mindenkin segítő Hans, akinek a története erről a szerető bizalomról mesél. A városában, ahol élt, Szenteste, mindenki a templomba vitte a drágábbnál-drágább, és szebbnél szebb ajándékokat a Kis Jézusnak, mert az a legenda járta, hogy ha az egyik ajándék nagyon megtetszik Jézusnak, Ő lenyúl érte, és elfogadja azt. Hans hosszú évek óta dolgozott egy nagyon különleges órán, amit erre az alkalomra szánt, és amikor eljött a nagy nap el is indult a szentmisére az ajándékkal, de hirtelen betoppant egy fiatal édesanya, sírva, mert nem volt pénze a gyermekeinek karácsonyi ajándékra… Hans egy pillanatig sem gondolkodott, elindult, hogy eladja valamelyik óráját, ám a gazdag báró pont azt az egyet nézte ki magának, amit Hans a Kis Jézusnak szánt… És mivel a kis mesternek már órája nem volt, és mása sem, egy almát, két napi betevő falatját adta ajándékba a Kis Jézusnak… Az utolsót, amije volt. Tulajdonképpen mindenét, adta.
Ezt látjuk Margit életében is. Ha most visszakanyarodunk hozzá, és megnézzük azt a számtalan csodát, ami imái hatására történt, azt mondhatjuk, hatalmas ember volt. Az volt, de azt hiszem közben mégis egészen kicsi… Hiszen, csak az képes ilyen mély bizalomra, aki igyekszik kicsi lenni, így, ezzel megengedi, hogy Isten növekedhessen benne. Aki néha képes elfoglalni az utolsó helyet, Aki nem pusztán a saját erejét nézi, hanem sokkal inkább Istenre hagyatkozik, arra az Istenre, aki példájával jár előttünk, mert maga is kicsivé lett, és az emberekre bízta önmagát. Ő előbb bízott bennünk, ezzel tesz képessé minket is rá. Margit hiszi Jézus szavait: ,,Nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5) Az ilyen ember egészen belemerül Istenbe, mint ahogy belemerülünk a tó vízébe. Az ilyen ember nem fél adni, nem fél megosztani önmagát másokkal, és nem fél elveszíteni sem. Hiszen már mindene megvan, mert a Legfontosabb kapott helyet a szívében.
Margit egész életében mert csukott szemmel belemerülni a Végtelen Istenbe. És vajon mi elég bátrak vagyunk-e ehhez?
(Neveda Bernadett n.)