Timothy Radcliffe OP bíboros, a Prédikátorok Rendjének korábbi mestere (általános főnöke) a Vatican Newsnak beszélt jelenlegi ukrajnai látogatásáról, valamint az imádság és a keresztény remény fontosságáról a konfliktusok idején.
Írta: Mariusz Krawiec atya, SSP
Timothy Radcliffe domonkos bíboros a háború sújtotta Ukrajnába látogatott, hogy kifejezze támogatását és szolidaritását a helyi egyház és a Prédikátorok Rendjének közösségei iránt.
Február 27-én érkezett a fővárosba, Kijevbe, ahol találkozott Vitalij Krivitszkij kijev-zsitomiri püspökkel, és meglátogatta a háborúban elesett katonák ideiglenes emlékhelyét. Ezután február 28-tól március 1-ig lelkigyakorlatot tartott, majd két hetes útjának hátralévő részét domonkos testvéreinek meglátogatásával tölti.
A Vatican Newsnak adott interjúban visszatekintett utazása első napjaira, és arra, hogy a háborúval járó bizonytalanság és szenvedés közepette a keresztényeknek imádkozniuk és reménykedniük kell.
Vatican News: Eminenciás uram, mit jelent Önnek ez az ukrajnai látogatás és az, hogy itt lehet az ukrán nép mellett?
Radcliffe bíboros: Rendkívül boldog vagyok, hogy itt lehetek Ukrajnában – egy olyan országban, amelyet harminc évvel ezelőtt látogattam meg először. Domonkos testvéreim meghívására jöttem, és örömmel elfogadtam azt. Amikor olyan országba látogatok, ahol szenvedés van, mindig tanulok valamit. Tehát elsősorban azért jöttem, hogy testvéreimmel lehessek, de azért is, mert meg vagyok győződve arról, hogy sokat taníthatnak nekem.
K: Mi a fő üzenet, amit magával hoz?
Úgy gondolom, hogy amikor valaki megérkezik valahova, nem kész üzenettel kell érkeznie. Azért kell jönnie, hogy meghallgasson, és amit mondani akar, az elsősorban az emberek meghallgatásából kell születnie. Ezért nem annyira beszélni jöttem, mint inkább hallgatni. Ez a szinodalitás lényege: hallgatóként érkezünk – hallgatunk Istenre és hallgatunk egymásra.
K: A kijevi lelkigyakorlat, amelyet vezetett, a „Miatyánk” imádságnak volt szentelve. Miért választotta ezt a témát?
A szenvedés és a háború idején az imádság elengedhetetlenül szükséges. A „Miatyánk” a legnagyobb imádság, az Úr imája. Jézus maga is imádkozta, amikor Jeruzsálembe ment, hogy szenvedjen és meghaljon. Előretekintve imádkozta – arra a pillanatra, amikor a Getszemáni kertben lesz. Ezért mindannyiunk számára, különösen amikor szenvedéssel szembesülünk, az Úr imája nagy ajándék.
Radcliffe bíboros a lelkigyakorlaton
K: Mi itt Kijevben vagyunk az orosz tüzérségi támadások alatt, testvéreink és barátja, Łukasz domonkos testvér pedig Jeruzsálemben. Látjuk, hogy a háború egy új szakasza kezdődött. Mit gondol a helyzetről – Ukrajnában és a Szentföldön?
Igaz: egyre több erőszakot látunk mindenhol. Ez egy olyan időszak, amikor sok helyen háborúk törnek ki – nemcsak Európában vagy a Közel-Keleten, hanem Afrikában is, beleértve Dél-Szudánt. És minden eddiginél nagyobb szükségünk van a keresztény tanúságtételre, hogy a béke lehetséges, hogy a háború nem elkerülhetetlen. Háború idején arra vagyunk hívva, hogy a remény emberei legyünk.
Azt mondanám, hogy a keresztények mai fő üzenete a remény. Az Eucharisztia szentségét egy olyan pillanatban alapította Jézus, amikor úgy tűnt, hogy nincs már remény – az Utolsó Vacsora során, amikor csak a halál és az erőszak várt rá. Pontosan akkor adta oda magát Jézus. És ezért az Eucharisztia a remény nagy szentsége. Ezért az egyetlen üzenetem az ukrán népnek, vagy bárhol, ahol háború folyik, a következő: reményünket az Úrba helyezzük. Az Ő békéje végül győzedelmeskedni fog.
K: Megjelent ukrán nyelven a „Hét utolsó szó” című könyve, amely Krisztus keresztfán elhangzott utolsó hét mondatára összpontosít. Hogyan írná le ezt a művet?
Ez a kis könyv szorosan kapcsolódik a szinodalitás témájához – ahhoz, hogy megtanuljunk egymásra hallgatni. Az erőszak idején kísértésbe esünk, hogy bezárjuk a fülünket. De a meghallgatás szükséges. Közösségeinkben, mint emberek, meghallgatjuk egymást – különösen akkor, ha nem értünk egyet. Pontosan a nézeteltérésben tudunk tanulni egymástól. Világunk tele van szlogenekkel, amelyekben az emberek nem igyekeznek igazán gondolkodni vagy megnyílni mások számára. Ehelyett Isten arra hív minket, hogy nyissuk meg elménket és szívünket.
Ezért olyan fontos a szinodális út háború idején. A januári római konzisztóriumon az összes bíboros összegyűlt, és az első dolog, amit Leó pápa kért tőlünk, az volt, hogy hallgassunk meg egymást, hogy ő is hallhasson minket. Úgy gondolom, ez az egyház nagy ajándéka egy erőszakkal teli világnak. Nemcsak a fülünkkel és az elménkkel hallgatunk, hanem a képzeletünkkel is. El tudjuk képzelni, miért gondolkodnak mások másképp, mint mi?
