Éli azt mondta Sámuelnek: „Menj, és felelj: »Szólj, Uram, mert szolgád figyel!«” (1Sám 3,9)
A Nemzetközi Domonkos Ifjúsági Mozgalom minden tagjának
Kedves Fiatal Barátaim,
A Rendhez kapcsolódó csoportok között a Nemzetközi Domonkos Ifjúsági Mozgalom különleges helyet foglal el. Ez az egyetlen olyan csoport, amelynek meghatározó jellemzője olyasvalami, ami természeténél fogva elmúlik az idővel: az ifjúság. A Domonkos Család különböző ágaitól eltérően, amelyek mindegyike egész életre szóló elköteleződésre irányul, a NDIM szándéka szerint és sajátosan a megkülönböztetés ideje. Ez egy kiváltságos időszak, amelyben
arra kaptok meghívást, hogy őszintén és szabadon megkérdezzétek magatoktól: valóban otthonra találok-e a domonkos életformában, és ha igen, hivatásom melyik konkrét megnyilvánulásában hív az Úr annak megélésére: világi domonkosként, egy világi intézet tagjaként, apostoli nővérként, szemlélődő szerzetesnőként vagy szerzetesként?
Az idő múlásával a Domonkos Ifjúsági Mozgalomban való részvétel néhányatokban mély összetartozás-érzést és a karizmával, valamint a küldetéssel való mély azonosulást hozhat létre a Domonkos Családon belül, anélkül hogy ez szükségszerűen hivatást szülne annak valamely konkrét ágában. Ez is valódi kegyelem. A domonkos hagyomány mindig messze túlsugárzott a Rend formális határain, gazdagítva az Egyház életét olyan férfiak és nők révén, akiknek elméjét és szívét az igazság szeretete, a szemlélődés, a testvériség és az igehirdetés formálta — azoknak a számtalan szent férfinak és nőnek a tanúságtételéből merítve, akiket Isten emelt fel a Domonkos Családban.
Mindenekelőtt fontos felismerni, hogy valami vonzott benneteket a Domonkos Családhoz. Figyeljetek gondosan erre a vonzalomra, mert a Szentírásban végig azt látjuk, hogy Isten már azelőtt szólítja meg az embereket, hogy azok teljesen értenék az előttük álló utat. Talán veletek is ugyanezt teszi. Az Úr, aki bensőségesebben ismeri az emberi szívet, mint mi valaha is tehetjük, gyakran munkálkodik bennünk jóval azelőtt, hogy felismernénk jelenlétét.
Talán még nem tudnátok nevén nevezni, mit kerestek. Csak annyit tudtok, hogy van bennetek egy vágyakozás: az igazságot alázattal keresni, Istent imában szemlélni, és olyan közösséghez tartozni, amely több mint nyolc évszázadon át megosztotta az Egyházzal és a világgal a szemlélődés gyümölcseit az igehirdetés sokféle formájában. Ez a vágyakozás nem következtetés, hanem meghívás. Ezt a levelet azért írom, hogy bátorítságalak benneteket: hallgassatok rá figyelmesebben.
Bizonyos értelemben Szent Domonkos maga és az a rendkívüli közösség vonz benneteket, amely több mint nyolc évszázadon át nőtt az evangélium hirdetésének küldetésében. Gondoljatok azokra, akik előttetek jártak ezen az úton: Aquinói Tamásra, akinek hatalmas értelme mindig Isten mélyebb szeretetének szolgálatában állt; Sienai Katalinra, aki formális tanultság nélkül bátran szólt pápákhoz, mert szerette Krisztust és az ő Egyházát; Porres Szent Mártonra, aki az alázatos szolgálat méltóságát tárta fel azzal, hogy csendes örömmel gondozta a betegeket és az elfeledetteket; Boldog Angelicora, akinek művészete az imádság egyik formájává vált, és akinek szemlélődő tekintete a szépséget az evangélium ékesszóló hirdetésévé változtatta; Pier Giorgio Frassatira, akinek ifjúi életereje, a szegények iránti szeretete és a barátságban lelt öröme emlékeztet bennünket arra, hogy a szentség nem csak az időseknek adatik, hanem minden nagylelkű szívnek.
Életük figyelemre méltóan különböző volt.
Egyetemeken és piacokon hirdették az igét, kolostorokban és kórházakban, tudományos munkán, szemlélődésen, irgalmasság cselekedeteiken és egyszerű barátsággal. Mégis összetartoztak, mert először Krisztushoz tartoztak. Mindnyájukat ugyanaz a domonkos szellem éltette: az igazság közösségben való keresése, az ima szeretete, az együttérzés a rászorulókkal és az evangélium fényének megosztása iránti vágy.
Ha szívetek valamelyikük életében önmagára ismer, ne vegyétek félvállról.
Ez a felismerés több lehet puszta csodálatnál. Ez lehet a kezdete egy beszélgetésnek, amelyet Isten már régóta szeretne folytatni veletek — arról a személyről, akivé teremtett benneteket, és arról a helyről, ahol ajándékaitok a legjobban szolgálhatják az ő Országát.
Pontosan ezt a párbeszédet nevezzük megkülönböztetésnek, és érdemes megállni, hogy megértsük, mi valójában a megkülönböztetés, és mi nem az. Nem elsajátítandó technika, nem személyiségprofilok vagy hivatásbeli alkalmasság kérdése, bármily hasznosak is lehetnek az ilyen eszközök. Lényegét tekintve a megkülönböztetés a hallgatás türelmes művészete:
Isten hangjára, a saját szív legmélyebb mozgásaira és annak a világnak a szükségleteire, amelyet Isten kimeríthetetlen gyengédséggel szeret. Ez a figyelmesség nem siettethet. Valójában a bizonytalanság gyakran nem akadálya a megkülönböztetésnek, hanem egyik nélkülözhetetlen kísérője. Alázatra tanít bennünket, hallgatásra készít fel, és fokozatosan megszabadít attól az illúziótól, hogy életünk végső soron a mi irányításunk alatt áll.
Sok fiatal fél a rossz döntéstől, mintha Isten arra várna, hogy leleplezzen egy hibát, vagy visszavonja hívását, ha letévedtünk az útról. De nem ez az a Isten, akit Jézus Krisztusban megismertünk. Az az Úr, akivel az evangéliumban találkozunk, a Jó Pásztor, aki keresi az elveszettet; az Atya, aki várja gyermekeit; a feltámadt Krisztus, aki a csüggedt tanítványok mellett jár, mielőtt azok felismernék őt. Az emmausi úton figyelemre méltó türelemmel kísér mellettük, megnyitja a Szentírást és újra lángra lobbantja a reményt, jóval azelőtt, hogy szemük megnyílna. Ilyen az Isten gondviselésének módja. Nem szűnik meg kísérni azokat, akiket hív.
A Domonkos Család mindig arra törekedett, hogy iskolája legyen ennek a türelmes figyelmességnek. Maga Szent Domonkos sohasem volt a nyugtalan sürgetés embere. Mielőtt igehirdetői küldetése fokozatosan életre hívta volna a Rendet, éveken át hűségesen élt kanonokként Osmában: zsolozsmát imádkozva, a Szentírást tanulmányozva, testvériségben élve és a szemlélődés fegyelmét elsajátítva. Ezek a rejtett évek nem előjátékai voltak hivatásának — hanem annak alapjai.
Csak az tud valóban igehirdetővé válni, aki előbb megtanult hallgatni. Csak az mondhat az emberi szívig hatoló szót, aki megtanult Isten előtt csendben állni.
Erre az életre hívunk benneteket — Krisztus követésének egy útjára. Ezt az a meggyőződés tartja fenn, hogy az igazság méltó egész életünk keresésére, hogy Isten szépsége megérdemli szemlélődésünket, és hogy amit az imában befogadtunk, nem maradhat magánbirtoklásban, hanem ajándékká kell válnia mások számára. Ahogyan Aquinói Szent Tamás oly mélyen kifejezi: „Ahogyan jobb megvilágítani, mint csupán ragyogni, úgy jobb átadni másoknak a szemlélődés gyümölcseit, mint csupán szemlélődni.” Tanulmányaink, szemlélődésünk és igehirdetésünk sohasem önmagukban vett célok. Krisztus irgalmának kifejeződései, aki azt akarja, hogy minden ember megismerhesse az igazságot, amely szabaddá tesz.
Ez a látomás hétköznapi, mégis átalakító módon ölt testet. Jelen van a tanulmányban, amely fokozatosan imádsággá válik, és az imában, amely fokozatosan megvilágít mindent. Él az olyan beszélgetésekben, amelyek hosszabbra nyúlnak a tervezettnél, mert az éppen vitatott kérdés fontosabbnak bizonyul, mint bárki felismerte volna. Érezhető olyan barátságokban, amelyek gyökere nem csupán a közös érdek, hanem Krisztus és az általa megtestesített igazság közös szeretete. És legteljesebb kifejezésre jut az igehirdetésben, amely a domonkos hagyományban nem abból fakad, hogy minden válasszal rendelkezünk, hanem abból, hogy hűségesen és örömmel keressük azt, aki maga az Igazság. Újra és újra megtapasztalják azok, akik belépnek a domonkos hagyományba, hogy Aquinói Tamás, Sienai Katalin, Eckhart mester vagy számtalan más domonkos tanító írásai megvilágítják azokat a kérdéseket, amelyekről egykor azt hitték, csak rájuk tartoznak. A szentek közössége emlékeztet bennünket arra, hogy az igazság keresése sohasem egyedüli vállalkozás. Ahogyan Nagy Szent Albert emlékeztet bennünket:
az igazság keresése nem magányos utazásnak van szánva, mert „a testvériség és a barátság édességében kell az igazságot keresnünk” (in dulcedine societatis quaerere veritatem).
Miközben saját utadat keresed, a Domonkos Család gazdagsága és sokszínűsége elsőre talán túlnyomónak tűnhet. A szerzetesek, a szemlélődő nővérek, az apostoli nővérek és a világi domonkosok mind ugyanazt az egy domonkos karizmát osztják, mindegyikük az élet egy sajátos formája szerint. Ezek nem egymással versengő hivatások, hanem egyetlen kegyelem egymást kiegészítő kifejeződései. A kolostori szemlélődő csendben virrasztó nővér, az evangéliumot hirdető szerzetes, az apostoli szolgálatban Krisztust szolgáló nővér, és a világi domonkos, aki a családi életben, a hivatásbeli munkában és a polgári elköteleződésben tesz tanúságot az evangéliumról — mindannyian részt vesznek abban az egyetlen küldetésben, amelyet Szent Domonkosra bíztak: „az igazságot szeretetben hirdetni” (Ef 4,15), és ezáltal másokat elvezetni Jézus Krisztus üdvözítő igazságához (vö. 1Tim 2,4).
Talán tehát az első kérdésed még nem az, hogy az élet melyik formájára hív az Isten. A mélyebb kérdés az, hogy
a Krisztus követésének ez a domonkos útja összhangban van-e szíved legmélyebb vágyaival.
Felébreszt-e benned valamit az igazság szeretete?
Furcsán ismerősnek tűnik-e az imával, tanulmánnyal, testvériséggel és igehirdetéssel formált élet — mintha egy olyan vágyra adna választ, amelyet már évek óta hordoztál, anélkül hogy tudtad volna a nevét?
A válasz fokozatosan bontakozik ki. Imádkozzatok hűségesen, és engedjétek, hogy imátok őszinte legyen Isten előtt. Keressétek egy bölcs lelkivezető vagy gyóntató útmutatását, aki kész bátorítani, de kihívás elé is állítani. Maradjatok közel a domonkos közösséghez. Ne azt figyeljétek, hogy tagjai hibátlanok-e — mert nem azok —, hanem hogy hivatásunk követelményei és áldozatai közepette megvan-e bennük az a mély öröm, amely abból fakad, hogy teljesen Krisztushoz tartoznak. Ez az öröm az egyik legbiztosabb jele az igazi hivatásnak.
Végső soron a hivatás nem egy küldetés elfogadása vagy egy karrierút követése. Hanem annak a helynek a felfedezése, ahol Isten hívása és saját életünk legmélyebb igazsága találkozik. Ott válik az ember fokozatosan teljesen élővé, teljesen szabaddá és teljesen otthonossá Krisztusban.
Sienai Katalin szavainak ismert változata: „Légy az, akinek Isten szánt, és lángba borítod a világot” — nem önérvényesítésre, hanem szentségre hív. Katalin megértette, hogy világunk megújulása nem nagy stratégiákkal kezdődik, hanem olyan férfiakkal és nőkkel, akik hagyják, hogy a kegyelem átalakítsa őket.
Kedves Barátaim, a tűz, amelyet Isten gyújtott meg Szent Domonkos szívében több mint nyolc évszázaddal ezelőtt, sohasem szűnt meg égni. Tovább világítja meg az elméket, lángra lobbantja a szíveket, és igehirdetőket küld a világba. Ha már érzitek ennek a tűznek akár csak egy szikráját, ne féljetek. Lehet, hogy az Úr hív benneteket: közelebb lépni, mélyebben hallgatni, és felfedezni annak örömét, hogy vele járhattok Szent Domonkos és az egész Domonkos Család társaságában.
Mária, az Igehirdetők Királynője kísérjen benneteket anyai gondoskodásával, erősítsen meg megkülönböztetésetekben, és vezessen benneteket mindig Fia követésének örömébe.
Szent Domonkosban testvéretek,
P. Gerard Francisco Timoner III, OP A Rend Mestere
U.I. Ezt a levelet a Domonkos Család minden tagjának is megküldöm, emlékeztetőül arra, hogy a fiatalok megkülönböztetésének kísérése mindannyiunk közös felelőssége. Bátorítom mindegyiküket, hogy testvéri melegséggel fogadjanak benneteket, hűségesen imádkozzanak értetek, és segítsenek megkülönböztetni azt a sajátos utat, amelyen az Úr hív benneteket, hogy részt vegyetek Szent Domonkos küldetésének és örömének.
