Az utolsó hely

Amikor tegnap közösen imádkoztuk a közösséggel Szent Margit litániáját, az jutott eszembe, hogy a litániában Margit egyes megszólításai olyanok, mint egy-egy igazgyöngy. Szerettem volna ezeket egy sorra felfűzni, de végül nem tettem, mert tenyeremben most egyetlen gyön-gyöt görgetek, a következő invokációt: “aki tudatosan kereste az utolsó helyet”.

A 21. század jelszavai az “én”, az önérvényesítés, önkiteljesítés, önmegvalósítás – ezek körül forog minden. A külső, a hírnév, a befolyás, a népszerűség az új alappillérek. Rengeteg időt, pénzt, energiát fektet bele imidzse felépítésébe a ma embere.

Példa lehet számunkra Margit, aki ha ma élne, ezektől egészen biztosan független lenne. Hogy miért? Azért, mert az egyetlen vélemény, az egyetlen lájk, ami számított neki, az Istené volt. Az volt életének fő jelszava, hogy egyre több és nagyobb teret engedjen benne Istennek, nem az önkiteljesítés volt a vágya.

“Kevesebb én, hogy több helyet adjak Istennek” – mondta Boldog Carlo Acutis, korunk szentje. Margit is ezt élte, csak 700 évvel korábban.

Margit mert kicsi lenni, s engedte, hogy a másik nagy legyen mellette. Számára nem volt fontos, hogy önmagát érvényesítse, hogy mindenféleképpen kifejezze és megvalósítsa. Nem érdekelte a külső, sem a hírnév, sem a befolyás, népszerű sem akart lenni, pedig a király lányaként bármit megtehetett volna.

Bár, ami azt illeti, meg is tett bármit – az Úr ügye érdekében. Egész szívével csüngött Istenen, a Vele való szeretet kapcsolata volt forrása nagy bátorságának, amellyel merte vállalni az utolsó helyet. Egyetlen kiteljesedés, megvalósítás érdekelte csupán: az, amit Isten megálmodott az ő életéről.

Ez igen egyszerű, hétköznapi tettekben megnyilvánult meg: ahogyan nővértársaihoz, a szegényekhez vagy a betegekhez fordult, ahogyan a feladatait elvégezte – mindenkit nagyra tartott, nagyrabecsült. Nem bánta, ha megalázó helyzetbe került, azért, mert nem volt fontos önmaga számára. A gyöngy, amit a tenyeremben görgetek, Margit vonzóan nemes egyszerűsége, könnyedsége, csendessége, amellyel Isten és embertársai felé fordult, minden kényszer és megfelelési vágy nélkül. Élte, tette, amire hivatott volt. Tette, amit Isten mondott neki. Egyszerűen, könnyedén és csendben. Istennél senki sem volt fontosabb számára, Érte minden áldozatra képes volt – még arra is, hogy az előkelő elsőből utolsó legyen.