Szentatya!

Február végén Rómában jártunk a nővérekkel egy képzésen, és ekkor derült ki, hogy a Szentatya hamarosan Magyarországra látogat. Amikor hazaértünk, a plébánosunk tréfásan így köszöntött: „Krisztina nővér, azt nem is mondta, hogy azért megy Rómába, hogy meghívja a Szentatyát.” Szeretném nagyon
megköszönni, hogy eljött hozzánk. Hernády Krisztina vagyok, domonkos nővér. Az elöljárók arra kértek, beszéljek arról, milyen fantázia van abban, hogy valaki a 21. században szerzetes lesz . Az én esetemben az első talán egy gyerekkori. Kislány koromban nagymamámat az Árpád-házi szentekről hallgatva megszületett a szívemben a vágy, hogy én is szent legyek. Ennél kevesebbért nem éri meg élnem. Amikor körvonalazódni látszott, hogy Isten egy egészen konkrét útra hív, akkor perlekedni kezdtem Jézussal, hogy miért pont engem hívott, amikor „nekem még öt testvérem van” – választhatott volna mást is… Az motoszkált bennem, miért akarja Isten, hogy egy huszonéves lány egész életében „fekete özvegynek” öltözve járjon. 

Az ebből fakadó értetlenség kapcsán találkoztam egy másik fantáziával, az istenivel. Egy jezsuita lelkigyakorlaton egy ferences nővér és egy piarista atya segítségével ismertem fel, hogy milyen örömteli Istennel közvetlen, személyes kapcsolatban lenni. Szinte ezzel teljesen egy időben született meg bennem az a gondolat, hogy erről mindenkinek tudnia kell a földön; és a vágy, hogy én ezért szeretnék dolgozni. Innentől egyenes út vezetett  Szent Domonkos rendjébe. Most Hódmezővásárhelyen, egy délkelet-magyarországi városban élek és tanítok másik hat nővéremmel együtt. Ezen a vidéken az elmúlt évszázadok megpróbáltatásai alatt elhalványult az emberekben a személyesen szerető és gondviselő Isten képe. Ennek következtében nap mint nap szembesülünk az emberek fizikai és különösképpen lelki szegénységével. Ott van az emberek szívében a jóra való nyitottság és az igazán tiszta válaszok keresése.