iskolai zarándoklat Kőszegről Mariazellbe

Az imaformák közül az egyik mondhatni legkülönlegesebb: a zarándoklat. Számtalan oka lehet annak, valaki miért kel zarándokútra, de a legfőbb oka az, hogy a szent helyeken, amelyeket a zarándoklat megcéloz, vágyjuk megtapasztalni Isten jelenlétét. Arról nem is beszélve, hogy már nem csak a cél maga, hanem az út is magában rejti az Istennel való találkozás lehetőségét. Nem egy egyszerű túra tehát, jóval több annál. Kőszegtől 4 és fél napi járásnyira van egy csodálatos város: Mariazell. Itt található Közép-Európa egyik legjelentősebb Mária-kegyhelye, évszázadok óta keresik fel a zarándokok a csodatévő Szűzanya segítségében bízva. Kőszegen nagy múltra tekint vissza a mariazelli zarándoklat, erről 1699-ból már fellelhetőek írásos emlékek. Kőszegi iskolánk diákjai 2011 óta teszik meg minden évben a 140 kilóméteres távot gyalog a mariazell-i kegyhelyig. (Tóth Zita OP, domonkos nővér) Az idei zarándoklatról Kiss Csaba tanár úr osztotta meg gondolatait.

Kik vállalkoztak a zarándoklatra? Ha visszatekint, mi jellemezte leginkább a zarándokok jelenlétét, a zarándoklatot?

A domonkos nővérek kőszegi intézményének felső tagozatos és gimnazista diákjaiból verbuválódott zarándokcsoporttal közel egy hetet gyalogoltunk. Néhol fáradtan, máskor lelkesen, esőben, szélben, verőfényes napsütésben. Egymást biztatva, közösen rózsafüzért imádkozva, vagy épp a csendben megfogalmazódott kérdésekkel és válaszokkal a szívünkben.

Melyek voltak állomásai a 140 kilométeres útnak? Milyen szakaszokat képzeljünk el magunk elé, ha szeretnénk kicsit társul szegődni?

Első állomásunk az osztrák határ menti Rőtfalva (Rattersdorf) volt, ahol a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódva emlékmisén vettünk részt, majd a gyönyörű Eszterházy-erdőn keresztül jutottunk el Kirschlagig.

Másnap a Bucklige Welt hullámzó dombjai között vezetett az utunk, egészen a völgyben fekvő Aspangig.

A harmadik nap onnan kimászva, Kirchberg ezeréves hársfája mellett elhaladva, a Rams tetején fagyizhattunk. Innen meredek lejtőn ereszkedtünk le Gloggnitzig. Negyedik nap a kristálytiszta Schwarza folyó volt az útitársunk. A festői Payerbach főterén a napsütésben reggeliztünk, majd a folyó mellet felfelé haladva jutottunk be a Höllentalba (Pokol-völgy), ami a nevével ellentétben kicsit sem pokoli hely. Az este, a szülőktől kapott palacsintákat már a nasswaldi vendéglőben fogyasztottuk el. A szállásunk is az étteremben volt, ahol – miután egymásra pakoltuk az asztalokat és székeket – leterítettük a polifoamokat, és korán nyugovóra tértünk.

Másnap hajnali négykor ugyanis már úton kellett lennünk, hogy a délelőtt érkező esőből minél kevesebbet kapjunk. Az 1330 méter magas hegygerincen még szárazon keltünk át, de a Mürz völgyében már utolért minket a zivatar. Nem szárazon, de legalább csurom vizesen érkezhettünk meg utolsó szálláshelyünkre, Freinbe. Ez a szálláshely igazi felüdülés a megfáradt zarándok számára, hisz utunk során először van lehetőségünk ágyban aludni és kényelmesen zuhanyozni. Nem mellékesen a házigazdák által kínált Wienerschnitzel is mindig nagyon jóízű.

Mikor volt az érkezés napja? Hogyan telt ez a szakasz?

Pünkösdhétfőn, csodaszép időben haladva érkeztünk meg Mariazellbe. Utunk során a természet minden arcát megmutatta nekünk: jutott meleg, napsütéses idill és hideg, esős bandukolás. Gyakran a csend volt a társunk – nem a kényszerű, hanem a választott csend -, amelyben végre igazán meghallottuk magunkat, egymást, Istent.

Az imádság milyen formáit gyakorolták a zarándoklat alatt?

Minden reggel és este közösen imádkoztunk. A reggeli hidegben néha csak suttogva, esténként már bátrabban – a nap nehézségeit hátrahagyva, hálával a szívünkben. Egy-egy szakasz alatt csendes zarándoklatra hívtuk a gyerekeket. Ekkor nem volt szabad beszélni, csak figyelni, a madarak hangjára, az ágak suhogására, a patak csobogására, vagy arra a belső hangra, amit oly könnyen elnyom a külső zaj.

Másfajta minőségben tudtak egymásnak társai lenni a fiatalok?

A diákok, akik sok esetben csak iskolai keretek között ismerték egymást, most egészen más arcukat mutatták. A nehéz pillanat-okban segítő kezek nyúltak egymás felé, valaki átvette a társa zsákját, más meg-osztotta a maradék csokiját. Menetközben alakultak ki „kis körök”, ahol mély beszélgetések zajlottak barátságról, hitről, családról. Néha csak nevetésbe fulladó történet-mesélések, máskor komoly vallomások voltak ezek.

Egy zarándoklat se ér célba vezetők nélkül, akár lelki támogatást akár fizikai iránymutatást értünk ezalatt. Kik voltak a mariazelli zarándoklat vezetői, kísérői?

Minket tizenharmadik alkalommal kalauzolt – ám összesen hetvenhatodszor vezetett zarándoklatot – Petkovics Sándor, aki a fia után most már unokájával együtt térdelhetett a zelli Szűzanya lábai elé. Lelki vezetőnk, Vigh Balázs atya szentmiséi mindig külön-leges pillanatai voltak az útnak. Az ott átélt liturgia másfajta megállást kívánt, “mezítlábas” jelenlétet, hálát és egyszerűséget.

A fizikai nehézségek gyógyítását évek óta egykori diákunk, Mércz Kitti segíti, aki az orvos gondos határozottságával látja el a nehézségekkel küzdőket. Ahhoz, hogy a napi távot leküzdjük, szükség van olyan emberekre, akik a háttérből segítik az úton lévőket. Horváth Mária és Bangáné Somogyi Veronika tanárnők párosa, kiegészülve egykori tanítványunkkal, Weigl Imrével, nagyszerű segédcsapatot alkotott. A megállóknál kínált finom szendvicsek vagy éppen a Nutellás kekszek a testnek, míg a biztató szavak a léleknek nyújtottak táplálékot.

Van-e bármilyen felismerés vagy tapasztalat, amely különösen is az idei zarándoklatból forrásozik?

Mariazellbe érkeztünkkor sokak szemében könny csillant. Nem csak a cél elérése miatt, hanem a felismerésért, hogy többek lettünk, mint együtt gyaloglók csoportja. Közösséggé  formálódtunk. Térben és lélekben is megmozdultunk – közelebb egymáshoz, közelebb a Szűzanya által Istenhez.