A nagyböjt sokak számára lemondást, szigorúságot, esetleg önsanyargatást jelent. De vajon valóban erről szól? Hedvig nővér szerint a böjt sokkal inkább a szabadság iskolája – és egyfajta „húsba vágó” kereszténység lehetősége.

A nagyböjt ne önsanyargatás legyen, hanem örömteli lemondás – lehetséges ez?

Szerintem ennek fokozatai vannak. Nem biztos, hogy az ember azonnal eljut oda, hogy teljes szabadsággal és örömmel tudjon lemondani. Eleinte segítséget jelenthetnek az Egyház hagyományos gyakorlatai, a közösség ritmusa. Ha valaki ezekbe kapaszkodik, és rendszerességgel elkezdi gyakorolni őket, az elvezethet oda, hogy később már nagyobb belső szabadsággal tud ránézni a saját gyenge pontjaira.

A böjt akkor válik igazán személyessé, amikor felismerem: hol van szükségem Isten segítségére? Hol vagyok sérülékeny? Hol van az a terület, ahol jó lenne megtapasztalni az Ő erejét?

Több ezer éves hagyományról beszélünk. Kell ezt aktualizálni?

Van a böjtnek egy állandó rétege. Az embernek ennie kell, hogy éljen – ezért a böjt elsődlegesen mindig az ételhez kapcsolódik. Ez nem véletlen, és ez a része örök.

Ugyanakkor vannak alkalmazható dimenziói is. Ma például információs túltengésben élünk. Ha a böjt célja az, hogy a fókuszunkat Istenre irányítsa, akkor nemcsak az étel szórhatja szét a figyelmünket, hanem az állandó zaj, a képernyők, az impulzusok. Ebben az értelemben a mai kor nem gyengíti a böjtöt – inkább új lehetőségeket nyit.

Hogyan lesz a böjtből több, mint egy életmódprogram?

Lehet úgy kezdeni, mint egy „teljesítménytúrát” vagy egy speciális edzésprogramot. Ez sem rossz kiindulópont. De akkor mélyül el igazán, ha ránézek az Istennel megtett utamra: hol kerültem ki a meghívásait? Hol tértem le az útról?

Ha egy konkrét elhatározást összekapcsolok egy érzékelhető, testi tapasztalattal – például az étkezésben vállalt lemondással –, az segít, hogy a döntésem ne csak fejben maradjon. A böjt így válik kapcsolatossá.

A böjt élesebbé teszi az embert?

Nagyon is. Amikor valaki kevesebbet eszik, a kontúrok kiélesednek. Saját magát is tisztábban látja. A megszokott kontrollmechanizmusok gyengülnek. Az éhség például „kihozhatja az állatot az emberből”.

Ez nem baj. Sőt, ez őszinteség. Szembenézek a saját gyengeségemmel – és így a másik gyengeségét is irgalmasabban tudom látni.

A böjt ürességet hoz. Ez nem ijesztő?

Lehet frusztráló. Hirtelen belső tágasság keletkezik, amivel nem mindig tudunk mit kezdeni. De ebben a térben valami nagyon valóságos történik: az ember a saját bőrén érzi az Istennel való kapcsolatot.

Nem biztos, hogy szép érzések kísérik. Nem feltétlenül jönnek emelkedett gondolatok. De van ennek egy sajátos íze. Paradox módon éppen ebből az ürességből születhet egy mélyebb kapcsolat.

Ha reklámszöveget kellene írnia a nagyböjtnek, mi lenne az?

Szeretnél húsba vágó kereszténységet?

A böjt nem steril, nem kényelmes. Gondoljunk Jézus negyven napjára a pusztában: amikor a legsebezhetőbbé vált, akkor jött a kísértés. Ez nem rossz jel. Inkább annak a jele, hogy a megszokott védekezési mechanizmusaink már nem működnek ugyanúgy.

Mi történik, ha az ember böjtöl, de nem „hallja” Isten hangját?

A hit növekedése nem könnyen mérhető. Sokszor éppen akkor növekszik, amikor valaki kitart – nem azért, hogy kipipálja a teljesítményt, hanem bizalommal, ellenszolgáltatást nem várva.

A böjt nem arról szól, hogy „megszerezzem” Isten jóindulatát vagy vigasztalását. Hanem arról, hogy elmélyítsem a várakozást, a ráhagyatkozást.

Szükséges a sebezhetőség tapasztalása a lelki növekedéshez?

Bizonyos értelemben igen – bár ezt könnyű félreérteni. Nem önsanyargatásról van szó. De ha Jézus földi útjára nézünk, látható: Isten ereje a legteljesebben a feltámadásban nyilvánul meg, de ennek az útja a sebezhetőségen át vezet.

Ha komolyan vesszük a ráhagyatkozást, annak lesz egy oldala, ahol a törékenységünk felszínre kerül. A böjt ezt a folyamatot segíti.

A böjt önmagában áll?

Az egyház mindig együtt említi a böjtöt, az imádságot és az alamizsnát. Ha a böjt nem kapcsolódik imához és nagylelkűséghez, akkor könnyen puszta diétává vagy teljesítményprogrammá válik. Az alamizsna nemcsak anyagi adakozást jelent. Jelentheti azt is, hogy nagylelkűbben fordulok azok felé, akikkel együtt élek. Konkrét gesztusokban.

Miben más, amikor az ember nem egyedül, hanem közösségben böjtöl, együtt másokkal?

Könnyebb. Egymást támogatjuk, lelkesítjük. De van egy identitásformáló ereje is: közös tapasztalatunk lesz arról, hogy együtt haladunk Isten felé.

Három szó, ami a böjtről eszébe jut?

Jézus és a puszta. Kihívás. A szenvedés valósága.

A nagyböjt talán mindig idegen volt a „jól-létet” kereső embertől. De talán éppen ezért van rá szükség: hogy kiszakítson a kényelemből, és megnyisson egy másik perspektívát – ahol a szabadság nem a birtoklásban, hanem az elengedésben kezdődik.